Rémes kommunikációs minták
Dátum: Augusztus 29, kedd, 20:16:55
Téma: Életünk napjaink


Nem tudom, hogy igazából a magyar nyelv, vagy a magyar szokások hiányossága; de ha valaki véleményt vagy tanácsot fogalmaz meg, az általában parancsnak vagy kijelentésnek hangzik. Egyáltalán nem azt fejezi ki, ami a közlő igazi szándéka.


A legékesebb példája, amikor a gyermeket féltik az anyukák. A múltkor egy kissrác a járdaszéli köveken lépkedett, nyilván unta a lassú gyaloglást a babakocsit toló anyuka mellett. Az szülő ekkor azt mondta: "Ne ugrálj a köveken, mert beesel a kocsik közé!" Még véletlenül sem szőtt olyan szavakat a mondatba, mint "ha" vagy "esetleg"; így viszont a mondat az aggódás kifejezése helyett egy szimplán hamis állítássá vált, hiszen attól, hogy valaki a köveken ugrál, még nem következik belőle az, hogy "beesik a kocsik közé", pláne úgy, hogy egy autó sem volt a láthatáron. A gyerek nem is hagyta abba, még a harmadik felszólításra sem.

A másik tipikus, gyakran előforduló, példa a "nem fog sikerülni" mondat. Elvileg ennek egy figyelmeztetésnek kellene lennie, hogy az ember erőfeszítései hiábavalóak, érdemes más megoldást keresni az adott problémára; a rossz és eltúlzott használat miatt viszont eltorzult a jelentése, és inkább ezt fejezi ki: "Nem akarom, hogy neked sikerüljön." Az egyik legjellegzetesebb emlékem ezzel kapcsolatban, amikor gimnáziumban elkértük a tanártól a számítógépterem kulcsát délutánra, és megpróbáltuk összekötni a gépeket, hogy kipróbáljunk egy játékot LAN partyban. Valamiért nem sikerült kiépíteni a kapcsolatot, de azért próbálkoztunk. Volt egy srác, aki egész idő alatt annyit tett, hogy minden próbálkozásunkkor a hátunk mögé állt, és azt mondta: "Nem fog sikerülni." Semmi konstruktívat nem mondott hozzá, csak várta, hogy elbukjunk, és elmondhassa, hogy igaza volt. Amennyire kiszámíthatatlanok ezek a rendszerek, még akár sikerrel is járhattunk volna, ezt senki nem tudhatta igazából. Visszatekintve valószínűleg zavarta, hogy ő nem vehetett részt, vagy csak egyszerűen okosnak akart tűnni. Bár igaza lett, az egyetlen dolog, amit elért vele, hogy megutáltuk.

Ráadásul mindig az a legfontosabb, amit mi akarunk mondani. Az, hogy meghallgassuk a másik mondanivalóját, értelmezzük, megfejtsük, mit akar közölni, messze nem olyan "izgalmas", mint az az inger, ami épp akkor ért minket hirtelen. Egy tipikus reggeli jelenet, amikor a társaság egyik tagja mesélni kezd egy történetet, fejtegeti, hogy milyen tanulságokat vont le belőle; de nem jut a végére, mert a házigazda hangosan közbeszól: "Kérsz paprikát?" Az illetőnek hirtelen eszébe jutott, hogy paprikával még nem kínálta meg a vendéget, és úgy érzi, rossz házigazda lenne, ha nem tenné; de felmerül az a kérdés, miért gondolja bárki, hogy a másiknak annyival jobban esne bármiféle ennivaló, mint a lelki kielégülés, amikor elmondhatja a benne régóta érlelt gondolatokat, hogy azonnal félbe kell szakítania?! (Ezért különösen jó írni: nincs, aki közbevágjon.)

Ezek abszolút jellemzők manapság a társalgásainkra: Nem véleményt mondunk, hanem a saját akaratunkat akarjuk érvényesíteni. Nem magyarázni akarunk, hanem felülírni a másik gondolatait, hogy kérdés nélkül kövesse az utasításainkat. Nem segíteni akarjuk a másikat, hogy rájöjjön a megoldásra, hanem rögtön a megoldást mondjuk el neki, hogy kitűnjön, mennyire okosak vagyunk. A kétes esetekben, amikor véletlenül lett igazunk, tévedhetetlennek állítjuk be magunkat, és arra használjuk az alkalmat, hogy rápiríthassunk a másikra, és elmondhassuk, hogy milyen buta; nyilván azzal a céllal, hogy a magunk "okosabb vagyok" pozícióját tovább erősítsük.

Úgy taposunk egymás önbizalmára, mint a parázsló csikkekre, és közben még azt is gondoljuk, hogy ez a természetes kommunikáció; hiszen ezt szoktuk meg a szüleinktől és a barátainktól is.



Kép forrása: szatmar.ro





Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=3200
pharmacy online