How are you?
Dátum: Szeptember 16, csütörtök, 19:04:54
Téma: Életünk napjaink
 |
A helyzet az, hogy sosem vágytam Angliába. Angolul sem akartam megtanulni soha. És most tessék! |
Angolul magyarázzák nekem, milyenek is igazából az angolok.
Paris! Oh, oui! Je l'aime beaucaup. C'est la ville des arts...
Ó, igen! Párizsba mindig is vágytam... Ott Adynak érezhettem magam, József Attilának, a Denfert Rochereau sarkán Radnóti nyomában járok... Már a nyelv is olyan dallamos, hát még a sanzonok! A pincérek fütyürészve járnak, de ha nem ízlik az étel, kész előadást tartanak... De ez az angol hidegvér! Ez oly idegen tőlem. Most azonban az előadónak hála, egészen másképp látom ezt a kérdést is.
How are you? Sosem értettem, hogy miért kérdezik meg egymástól, ha igazából nem is érdekli őket a válasz. Fine, thanks. Akkor is, ha épp most temetted el a legjobb barátod, vagy ha leégett a házad, vagy épp most vesztetted el az állásod. Kösz, jól vagyok... De most, ahogy ez a fickó magyarázott, kicsit másképp látom a helyzetet. Mi csak elmegyünk egymás mellett, sokszor még egy jónapotot sem biccentünk egymás felé. Ha meg mégis megkérdezi valaki: hogy vagy, hát csak úgy árad a panasz belőlünk. A másik meg csak áll ott dermedten, mihez kezdjen a problémánkkal. De egy egyszerű "how are you" arra jó, hogy jelezze, nem vagy egyedül. Neked kell megoldanod a gondjaidat, neked kell átvészelned a nehézségeidet, de ha azt mondod, kösz jól vagyok, talán neked is könnyebb lesz. Talán rájösz, hogy mindig lehetne rosszabb is.
Hirtelen ráéreztem, hogy van ennek az angol udvariasságnak valami hihetetlen bája. Hogy az utcán mindig más ruhát hordanak, mint otthon, hogy elnézést kérnek, ha tüsszentenek, hogy véletlenül sem gyújtanak rá anélkül, hogy engedélyt ne kérnének rá... Szóval azért nem lehet az olyan rossz, ha muszáj udvariasan viselkedni.
De azért továbbra is Párizs marad az igazi szerelem.
|
|