Fullextra.hu - Az úgy volt...

Megpróbálom elmesélni, mi volt a Baross utcában, habár mostanában egyre többször fordul meg a fejemben, hogy ahol többen vannak, ott ugyanazt a történetet mindenki másképp éli meg.

Tehát az én történetem a szombati találkozóról:

Szóval, vettem direkt erre az alkalomra egy testre simuló pólót, amilyenre mindig is vágytam, de sose mertem megvenni, mert nem vagyok valami manöken alkat. Csakhogy ez olyan katasztrófálisan csíkos volt, hogy vibrálni kezdett az ember szeme, ha sokáig nézte, tehát reménykedtem, hogy ebben majd úgysem bírnak sokáig nézni, és akkor előny nálam.

Miután kinyomtattam a verseket, lementem a Duna-partra, és kellően "díszbe öltöztettem a szívem is", találkoztam Marcival (azaz enigmával), aki nem is tudom ki nekem... A barátom? Remélem! Habár lehetne a fogadott fiam is, de ahhoz meg túlságosan olyan mint én, és ettől meg időnként borzasztóan egymás agyára megyünk... Szóval, a lényeg, hogy Marcinak el is szavaltam gyorsan a verset, de ragaszkodott hozzá, hogy neki most nagyon rossz kedve van, úgyhogy nem akartam elrontani a bánatát. Ki akartam sminkelni magam, de azt mondta, már így is olyan aurám van, hogy betölti a termet. (Reménytelen eset, hogy egyszer normálisan jelenjek meg)

Tehát becsengettünk a Baross utcába, Móka nyitott ajtót. Olyan mosolya van, mint egy igazi tündérnek! Komolyan mondom! És rögtön ki is találta, hogy én vagyok ukume, amitől aztán félni kezdtem, mert rájöttem, hogy itt mindenki tud rólam, mindent. Úgyhogy mikor bementünk, próbáltam kapaszkodni az ismerős arcokba, Kerlac, Veva, de a többség még ismeretlen volt...

Na szétosztottam a mosolyom, meg a csókjaim, aztán kimenekültem a teremből. Olyan zavarban voltam, hogy csuda! És ha én zavarban vagyok, akkor annyit beszélek, hogy az borzasztó. Na, és akkor jött a tündér, és kérdezte, hogy kérek-e a Csingi féle varázsitalból, ami még a múltkorról maradt! Hát már most szólok, hogy rám soha nem lehet ilyen varázsitalt bízni, mert az tutira nem éri meg a következő talit. És a varázsital mellé, még jó társaságot is kaptam: Fényesi személyében, aki rögtön kitalálta, hogy meg vagyok ijedve, és csak menekülésből vagyok kint. Áthatóan vizsgálgatott, úgyhogy visszamenekültem a terembe.

Szerencsére Kerlac már megbeszélésre készen volt, így aztán minden szempár rá szegeződött, én meg elbújhattam Marci háta mögé. A megbeszélésen mindenki aktívan részt vett, talán túlságosan is aktívan. Emiatt szegény Kerlac többször is fogta a fejét, hogy nem haladunk olyan ütemben, ahogyan szeretné, mert Lunának és Sinek vonathoz kell mennie. Én próbáltam rábeszélni Lunát, hogy aludjon a barátjánál, de ő inkább az anyukáját választotta, akihez vonattal tud csak menni. (Hát, mit mondjak! Én is ilyen gyereket akarok!!!)

A rádiózás témakörét Si vezette. Addigra már egészen jól éreztem magam. Sivel teljesen olyan élményem volt, mintha egy igazi szerkesztőségi ülésen lennénk. Már maga Si is olyan alkat, mint aki mindent tud, de mindenkire kiváncsi, szóval jót tesz az embernek. Úgyhogy rám jött a szereplési láz, és mindenképp el akartam mondani az almafás verset, ha már egyszer olyan jól megtanultam. Persze tutira belesültem, viszont valahogy elkezdtünk verseket olvasni. Fényesi pont az én versemmel kezdte "Ne szeress!" Tiszta meglepetés volt nekem ez az ember. És volt olyan vers, amit többen is felolvastunk, ami nekem nagyon tetszett, mert szerintem nagyon érdekes dolog ugyanazt a verset, több ember előadásában meghallgatni! Közben megérkezett Babsi, mint egy tavaszi napsütés, és úgy ragyogott, hogy a Marci nem látott semmit. Kezdett izgalmassá válni a dolog (love in the air), csakhogy persze az élet csupa meglepetés, és semmi sem úgy van, ahogy az ember szeretné, hanem minden mindig úgy alakul, ahogy az előre várható. Ács Dani tiltakozott, hogy ő is felolvasson, de aztán engedve a nyomásnak, mégis olvasni kezdett, és csak néztünk nagyokat, ha valaki így nem tud verset mondani, milyen lehet mikor tud. Janó meg csak ült, és mintha épp szólni akarna, egyszer csak elkezdett szavalni. fejből. Vagy inkább szívből. Mert olyan gyönyörűen mondta, hogy még tapsolni se mertünk a végén, csak ültünk néma csendben, mint akik nem hiszik, hogy vége... Őriztük a csendet, és nagyon jó volt.

Hát kb itt tartottunk, mikor Veva vendége elment, aztán nemsokára Káma és Kerlac is, meg Luna a barátjával. És akkor végre jött a játék! Hát komolyan mondom, látni kellett volna Fényesi arcát, mikor meglepődött! Ha csak eszembe jut, azóta is nevetnem muszáj! Ilyen egy őszinte arc! Nem csak úgy egyszerűen csodálkozott, hanem minden gondolata ott játszott az arcán! Én Babsival voltam, aki ugyebár a lánya, és egész jól megértettük egymást. De Fényesinek érthetetlen volt, hogy egy összepöttyözött henger miért épp kürtös kalács.

Ja, hogy Blaról se feledkezzek meg! Ő volt az időmérő, mert persze rendetlen családnál nincs a dobozban a homokóra. Lehetett feladatot rabolni, ha letelt az egy perc, úgyhogy Bla, roppant sportszerű módon azt mondta: lejárt az idő, hócipő... És zutty! Övék a pont. Naná, hogy ők nyertek, Audreyval és Danival egy csapatban. Ja! Audrey kézrátétellel tanul gyógyítani, Dani meg belelát az emberek fejébe... Persze így könnyű.

Szóval remek volt, habár nem nyertem, de ugyebár a játék a lényeg, vagy mi. És akkor ezután következett a tánc. Azaz, egészen pontosan én táncoltam Fényesivel. Ő megígérte, én meg behajtottam rajta. Sajna csak egy szám volt az egész, de hát ne legyen telhetetlen az ember!

Még koccintottunk egyet a találkozás örömére, aztán elpakoltunk, ahogy illik, és hazamentek a legények, én meg máris el kezdem számolni, hogy hányat kell aludni a következő taliig.