Fullextra.hu - Gondolatok a női és a nőies művészetekről

Egyszer azt mondtam valakinek: "rám nem a történések, nagy freskók hatnak az életemből, hanem benyomások, képek, illatok hangulatok.."

Azt hiszem, ez általában egy nőies tulajdonság, ránk, nőkre jellemző. Mi mindig a részleteket ragadjuk meg (ellenségeink szerint leragadunk náluk), a benyomások, pillanatok azok, amik hatnak ránk és talán determinálnak is. Ezért tűnnek ki a férfiak a nagyszabású dolgokban, rájuk jellemző a drámaiság, az élet egy egészként való felfogása. A nő szeret elvonulni a maga belső, immanens környezetébe, sokszor nem az fogja meg, ami "felséges" és "nagy", hanem az apró dolgok...Az irodalomban ez leginkább Francoise Sagannál vagy Virginia Woolfnál érezhető , akiknek a könyvei-szerintem-jellegzetesen női írások. Egy nő aligha tudná az életet olyan monumentális freskóként ábrázolni, mint pl. a Háború és Béke, ahogyan Andrej herceg sem vehette volna észre a természet és a naplemente megannyi váltakozását, mint Woolf a Wavesben (Hullámok). Ha egy férfi a természetben gyönyörködik, az csak eszköz, "gyönyörködtet", valami célja van, egy nő sokszor semmit nem akar az aprólékos megfigyeléssel, magában létezik; számára a Nap bíborja nem eljövendő nagy csaták, fergeteges szerelmek színe, hanem a Naplementéé, tegnap is bíbor volt, holnap is az lesz: neme passzivitásának a magában létező, változó, de valahogy mégis állandó (passzív) természet felel meg leginkább.
Az egyik kedvenc írom Francoise Sagan: nem a cselekményért szeretem, hanem a benyomásokért, amiket kelt bennem. Ahol túlságosan a cselekményre koncentrál, "nagy" akar lenni, mint pl. a Kívülállóban, ott elbukik. Sokkal inkább az ő területe a zene ármalása, ahogyan egyik hősét befolyásolja, ahogy átjárja Vincentet, és a felesége parfümje, nehéz asszonyos illat, a ruhái...Ezek érzések, benyomások, nem pedig hősies küzdelmek a fasizmus embertelensége ellen...Az utóbbiban Sagan számomra már nem Sagan csak utánoz valamit. Nem tudom, mit, sosem volt erőm végigolvasni.

Persze voltak férfiak, akik hasonlóan írtak; Turgenyev csendéleteit olvasva mintha ott lenne az ember az őszi erdőben és a lábával felkavarná az avart. De az író kiábrándult arisztokrata volt, elvonult a birtokára és magában talán Párizsra, pezsgőre és szeretekezésekre gondolt. A férfiaknál egyfajta tiltakozás ez a "passzivitás", a "vissza a természethez", kiábrándultásg a társadalomból. És itt már meg is szűnik az öncélú benyomás,a röpke pillanat rögzítése valóban öncélúnak lenni, hiszen üzenete van, határozott mondanivalója, tiltakozás, egy "nem"...A nő nem tiltakozik, a nő befogadja a benyomásokat, megőrzi a képeket és az illatokat, ugyanúgy mint mikor elégedett és ugyanúgy, mikor nem...Ez a belső valója, ez fejezi ki leginkább.

Számomra ilyen "női hangulatot" tükröznek a keleti versek, regények. Ezek azok az írások, ahol nem a cselekmény a fontos, hanem a hangulat, egy-egy pillanat, játékos versek, mint egy kép. Néha pont erre van az embernek szüksége: az élet apró részleteinek összegyűjtése, mint "kellemes dolgok" és "bosszantó dolgok", egy odavetett haiku egy gésáról, aki a legyezőjének mintáit vizsgálgatja... Azt hiszem, örülnék, ha így tudnék írni, a "minden" igénye nélkül, éppcsak egy-egy odahagyott ecsetvonással...Nekem nemcsak az irodalom, a keleti festészet is ilyen: sehol egy monumentális freskó, a legtöbb TÉNYLEG úgy néz ki, mintha a festő alig néhány perc alatt alkotta volna, néhány kézmozdulattal. És mégis milyen csodásak...Van egy legenda, miszerint egyszer egy különösen nagyszerű kínai festő olyan élethű képet alkotott, hogya mester végül besétált a saját képébe és elnyelte a vászon. Pedig ha "nyugati szemmel" vizsgáljuk ezeket a képeket, ugyancsak sokban találunk "kivetnivalót": az arcok sablonosnak tűnnek, a perspektíva néha elcsúszik. Lin Yutang ír egy festői versenyről, ahol a téma egy elhagyatott csónak keresztbefordulása volt a tóparton: végül az a kép nyerte meg, ami nem is ábrázolta a csónakot magát, csak az elhagyatottság érzését adta meg néhány ott fészkelő madárral. Még a tájképek is, ahol elvileg ki kell dolgozni a házakat, hegyeket, fákat, többnyire ködbe vesznek, vagy egy nagy folyó foglalja el a kép felét, csak minél kevesebb legyen a részlet, aprólékosság...Az arcokon nincs nyoma kornak vagy hangulatnak, talán mert megrajzolni egy ráncos, töprengő, vagy éppen boldog arcot, ugyanúgy aprólékosságot igényel. Ezek a képek, verssorok az öt érzék közül néha nem a szemre kívánnak hatni, hiába az amúgy igen kötött vers -és festészeti szabályok, hanem az érzékekre.
Lehetne vitatkozni rajta, vajon az élet nagyszabású transzcendens események, sorsforditó tettek, szavak szorosan összefüggő láncolata, vagy apró hangulatok, érzések immanens kavalkádja. Talán mindkettő, de az is lehet, hogy embere válogatja, ki hogy "éli az életét". Számomra ha a Nyugat a férfi, a Kelet a nő.