Ma azonban már tudjuk, hogy ez az évszám csupán a legnagyobb tömegű magyar ideérkezését jelenti.
Valószínű, hogy évtizedekkel előbb is jártak már e földön magyar lovasok, és még a következő évtizedben is jöttek lemaradt csapataik. Újabb két évszázadnak kellett eltelnie, míg benépesítették mindazokat a területeket, amelyeken ma is élünk.
A honfoglalók a Dunántúl és Nyitra vidéke kivételével csak kevés, nem szervezett lakosságot találtak a Kárpát-medencében. A Dunántúlon gyéren frankok, a nyugati és középső területeken avarok, főként azonban szétszórt csoportokban szlávok laktak akkor a Duna-Tisza táján. Ellenállásba alig ütköztek. Csak a nyugati részeken kellett megküzdeniük a fölbomlóban levő frank birodalom hűbéres uraival.
A korabeli magyarság számát félmillióra becsülik. Eleinte régi életmódjukat akarták folytatni, de néhány évtized múlva fel kellett ismerniük, hogy ez lehetetlen. A Kárpátmedence éghajlata és növényzete különbözött a déloroszországi és ukrajnai mezőktől. Itt enyhébb volt a tél, és hüvösebb a nyár, több eső esett, és erdősebb volt a síksági táj. Az elégedetlenek kalandozni, rabolni indultak nyugatra és délre. De hamarosan megtapasztalták, hogy Nyugat-európa sűrűbben lakott, arrafelé nincs hely az állattartó-legeltető életmód folytatására. Délen az erős bizánci birodalom terjeszkedik, északon a lengyel királyság van kialakulóban. Keleten, a Kárpátok mögött az üldöző besenyők állják el az utat. Ha a magyarságnak nincsenek olyan bölcs vezetői, mint amilyen Géza fejedelem és István, első királyunk volt, bizonyára arra a sorsra jut, mint előtte más harcos lovas népek, a hunok, és az avarok: fölbomlik és eltűnik, ma csak a nevét őrzika krónikák.
Géza és István felismerték, hogy népük csak akkor mamardhat meg, ha megtanulja a korszerű gazdálkodást, letelepül, város- és falulakóvá válik, fölveszi az európai vallást, a keresztény hitet. István király minden erővel igyekezett átalakítani az életet, és könyörtelenül, a szó szoros értelmében tűzzel-vassal letörte az ellenszegülőket.
Átalakult a magyar társadalom. A honfoglalók hatalmas, az egész népre kiterjedő törzsi, nemzetségi rendszerben tartották számon egymást. A rokon családok együtt alkották a nemzetséget, a rokon nemzetségek a törzset. A törzsek pedig szövetségben állottak egymással.
A bejövetelkor hét magyar és három később csatlakozott kabar (török nép) törzsre tagozódott a magyarság. Az életmód megváltozása maga után vonta a törzsi-nemzetségi kapcsolatok fölbomlását. Az emberek összetartozásának többé nem a rokonság, hanem az egy helyen, egy faluban lakás vált az alapjává. A keletről jött katonáskodó, nép két évszázad alatt békés állattartó-földművelővé, falulakóvá vált.

"Kósa-Szemerkényi, Apáról fiúra"