Az utolsó X
Dátum: November 21, vasárnap, 19:11:48
Téma: Életünk napjaink
Választás 2002, délutáni összefoglaló: országosan érvényes az első forduló. - Nyolc haláleset történt a szavazóhelyiségben, illetve környékén. (Népszava)
Papának már ébredéskor lila volt a feje. Mama odakészítette neki a kávét az éjjeliszekrényre. Kedveskedni akart, mert papának nagy nap ez a mai, de papa, aki az idegességtől alig aludt az éjjel, és csak hajnalban sikerült elbóbiskolnia, az ébresztőóra gombja után kaparászva belenyúlt a forró, gőzölgő kávéba.
Pedig az óra nem is csörgött. Vasárnap van, ma van a Választás.
Bocsánat, még be sem mutatkoztam. Anna vagyok, kilenc éves.
Papa megmagyarázta nekem a reggelinél, hogy azért nem nézhetem ma a Nickelodeont, amit minden vasárnap délelőtt szoktam, mert el kell kísérnem őt a Választásra.
Ott lesz a média, és ezért, nekem kell majd bedobnom a borítékot egy ládába.
Ezt minden politikus így csinálja - persze csak az, akinek van gyereke - mert ez szimpatikus az embereknek és biztos, hogy fogják mutatni a tv-ben.
Még Nanónak is jönnie kell, pedig ő 87 éves, de papa nem engedheti meg magának, hogy akár csak egyetlen szavazatról is lemondjon, mert ha nem kerül be a Parlamentbe, mint képviselő, akkor lehúzhatjuk a rolót.
Nanó a mama édesanyja, velünk lakik, mert mama nem hajlandó beadni az Otthonba, pedig papa azt szeretné.
Nanó kiüzent anyával a konyhába, hogy mégsem jön, mert hidegfront van, és nem érzi jól magát.
Papának a reggelinél parizer darabok repkedtek a szájából, ahogy szidta Nanót, hogy még ilyenkor sem számíthat rá, pedig négyévente csak egyszer lenne szüksége a segítségére.
Most, ahogy itt állunk a ház előtt, várjuk hogy papa hozza a kocsit a garázsból, nézem Nanó arcát. Kicsit sápadt, megviseltnek látszik, senki nem szól egy árva szót sem. Beszállunk, néma csendben utazunk.
A Margit hídnál járunk, mikor papa hátrafordul Nanóhoz, azt kérdezi, biztos elhozta-e a személyi igazolványát, mert a nélkül nem lehet szavazni, és nem szeretné kétszer megjárni az utat.
Nanó nem szól semmit, csak úgy néz papára a szomorú világoskék szemeivel, mint az a kis kölyökkutya, akit szerettem volna megtartani tavaly nyáron, de nem lehetett.
Odabújok Nanóhoz, megpuszilom, megszorítom hideg kezét, rám mosolyog. Nagyon szeretem őt. Nanó könyvelő volt, még tíz évvel ezelőtt is dolgozott, de mostanra már úgy elromlott a szeme, hogy szemüveggel is alig lát olvasni.
Megérkezünk, mama kisegíti Nanót a kocsiból, engem papa kézen fog, pedig nem látok egyetlen kamerát sem.
Bemegyünk, sok ember ül egy sorban, főleg öregek. Mosolyognak rám, az egyik kezet fog papával. Papa is mosolyog, ma először. Tényleg van egy kamerás ember, papa úgy csinál, mintha észre sem venné.
Hátrafordulok, mama Nanó kezébe nyomja a személyi igazolványát, Nanó egyre sápadtabb, szinte már hófehér az arca, valamit magyaráz mamának.
Papa borítékot, papírokat kap egy nénitől, már nem mosolyog. Ő is észreveszi, hogy mama és Nanó pusmognak a sarokban.
Papa ideges, onnan tudom, hogy izzad a keze. Bemegy egy kis fülkébe, amin kék függöny van, de nem elég hosszú, látom a lábát.
Közben emberek jönnek, eltakarják előlem mamát és Nanót. Nem merek elmenni a fülke mellől, papa biztos haragudna érte. Már jön is kifelé, kezembe nyomja a borítékot, odamegyünk a ládához, felnézek rá, int a fejével, hogy dobjam be. Bedobom.
Mama és Nanó most mennek be egy-egy fülkébe, mi papával kimegyünk az utcára, ott várjuk őket.
Papa mérges rám, mert nem mosolyogtam odabenn, akkor sem, amikor bedobtam a borítékot a dobozba, pedig azt vette a kamera.
Azt fogják gondolni az emberek, boldogtalan gyerek vagyok, és papa nem jó apa. Végre jön mama és Nanó.
Csendben megyünk a kocsihoz, de érzem hogy a feszültség egyre nő.
Beülünk. Papán látszik, hogy türtőzteti magát, de halkan megkérdezi mamától, mi történt?
Mama hallgat, eltelik kis idő, majd megkéri papát, induljunk végre, mert még ebédet is kell főznie. Papának bedurran az agya, most már ordít.
- Mi történt? Talán nem rám szavazott az anyád? – kérdezi gúnyosan,egészen közel hajolva mama arcához. Mama kétségbeesve pillant papára, megrázza fejét, majd mintha szégyellné magát valami miatt, maga elé bámulva mondja.
- Nem tudja kire szavazott, otthon felejtette a szemüvegét. Valahova behúzta az X-et, és kész! Nanóra sandítok, mintha kicsit mosolyogna, de csak egy irányba, furcsán elhúzódik a szája szöglete. A tekintetéből semmit nem tudok kiolvasni, olyan mintha teljesen bezárkózott volna. Megfogom a kezét, rám se néz. Megijedek.
Tudom, hogy papa mindjárt toporzékolni fog dühében, hogy nemcsak Nanót fogja leszidni, hanem mamát is, sőt mama összes rokonságát, de ez most nem érdekel.
Legnagyobb megdöbbenésemre teljes csend van. Papa most hátrafordul Nanóhoz, vörös a feje, annyira dühös, hogy egyetlen hang sem jön ki a torkán, csak némán rázza a mutatóujját Nanó felé.
Mama nyugtatni próbálja papát, azt mondja, nem a Nanó szavazatán fog múlni, hogy papa képviselő lesz-e, vagy sem.
Papa olyan szemmel mered mamára, amit eddig még sosem láttam tőle. Hirtelen kipattan a kormány mögül, és teljes erejéből ránk vágja a kocsiajtót. Mindhárman összerezzenünk, nézzük, ahogy papa odamegy az út szélén egy villanyoszlophoz, nekitámaszkodik, majd összeesik.
Mintha csak egy filmet néznénk az autós moziban, egyikőnk sem mozdul. Nem is mondunk semmit, még pislogni is elfelejtünk.
Mama eszmél először, már valaki ott guggol papa mellett, amikor mama is odaér.
Nézem Nanót, még most sincs semmilyen érzelem az arcán. Nemsokára mentőautó jön szirénázva, hordágyra rakják papát, de nem száguldanak el vele, mint a filmeken.
Látszólag semmi sem történik, egyszer csak mama visszajön a kocsihoz. Mikor meglátom mama feldúlt arcát, sírni kezdek, érzem, hogy nagy baj van. Mama megfogja az állam, felemeli fejem, szinte suttogva mondja: - papa meghalt. Már ő is sír. Most csendben ülünk a kocsiban, Nanó töri meg a csendet.
- Ez volt az utolsó X-em. – mondja színtelen hangon, tekintete a semmibe réved, szája szögletében még mindig ott bujkál a félmosoly, letörölhetetlenül.
|
|