Fullextra.hu - Kinek is írok én?

Persze ez a kérdés retorikai, s a legmélyebb pokolra is visszautasítom, hogy verstant és mondattant emlegessenek nekem, addig amíg, amit leírok érthető. Vagy nem félreérthető.

Mert említettek nekem eddig normákat, szabályokat, konvenciókat és ilyen meg olyan tanokat, csak azt felejtették el mind, hogy eddig életemben úgy semmit nem írtam, hogy emberek helyett útját keresse, bármilyen - jó vagy rossz - példaként, tankönyvekbe, tanulmányokba, kritikákba vagy előadásokba.
Az, hogy egyáltalán van-e joga napvilágra, nem az olvasótól függ és nem is állítanám őt ilyen hatalmas súllyal járó döntés elé, mint ahogy a drága kritikusnak sem engedném meg, hogy ízléseket osztogasson. Maradjon meg szegény kritikus a verstanjánál, s a fejlődő nyelv napról napra keletkező bogjainál, amik gúzsba kötik - ha nem is nyelvünket naponta - de szándékainkat magunkat kifejezni.
Az, hogy írok egyáltalán, nem valamilyen piaci igény eredménye, s hogyha ígénynek lehetne nevezni, akkor valamilyen csodálatos, mesebeli, mélyen személyes szükség egyenes leszármazottja lenne. Ezért tudok oly nagyon értékelni olyan műalkotásokat, amiből az első dolog ami kisüt nem holmi tökéletesség, hanem ennek a megosztani vágyásnak a szerény és alázatos bizalma. Jóllehet nem vetem meg, sőt, életem minden idegével élvezem a tökéletességet is, s néha (s ezt hadd súgjam, mert nem akarom az elbizakodottságnak még az árnyékát se vetni) volt ilyen tökéletességhez horzsolódásom is. Viszont, hogy én ezt így bűntudat nélkül kimondhassam, s ki is mondjam, muszály azt is megjegyeznem, hogy kizárólag az én mércém tökéletességéről lehet csak szó. Még véletlenül sem szeretném a te véleményedet befolyásolni. Az olyan lenne mintha erőszakkal a kenyér héját akarnám veled megetetni, mert nekem az ízlik. Nos, ha csak ennyi okom lesz akkor biztonságban van az ízlésed tőlem . . . Elég marad nekem az, hogy a sajátomat ne engedjem bőlére.
A művészetekről csak annyit, hogy nem kemény dió. Voltaképpen csak a szórakozni vágyásunk teremtette amikor megcsodáltuk valakinek az önkifejezését (vö. barlangrajzok, és a lyukas fa ütemes ütésére önmagát himbálni kezdőnek a kezdetleges tánca). Élvezni lehetett ezeket a hangokat, képeket, még megmagyarázatlanul is. A baj akkor kezdődött amikor a nagyokos, a törzs varázslója, felbuzdulva egy másik törzsi látogatásakor szerzett élményein, szabályokat létesített a lyukas fát ütni, s durván megdorgált mindenkit aki nem e szabályok szerint szította az ütemet. Ettől ugyan még, ugyanúgy mint előbb, nem tanult meg sem fát ütni, sem barlangrajzot készíteni, s csodák-csodája még himbálni sem magát, de fontosságát bizonyítandó, ő lett az egyetlen aki nyugtázni tudta ilyensfajta megnyílvánulásainknak a szükségességét. A nyugta nem volt olcsó akkor sem, s most sem olcsó . . .
A művészek lelkébe kerül: ha hagyják!