A dac forrása
Dátum: Március 13, szombat, 21:15:48
Téma: Életünk napjaink
Mit akarsz?
Kiváncsi! Mire vagy te kiváncsi? Ha nem érdekel a téma, akkor miért akarod tudni, hogy mi megy a fejemben?
Ááá . . . ne is mondd! Olyan emberek mint te, fillér egy tucattal. Azért akarod csak tudni mert, mindegy, hogy miről beszélek, csak ellent akarsz mondani, te modern idők Jóbja. Ám legyen! Van egy kis történetem ami, amikor emlékszem, soha nem mulasztja el meg ne mosolyogtasson, függetlenül attól, hogy vulgáris.
Gyermekek voltunk. Létünk legfelhősebb napjait is napsütésben fürdették gyermekkorunk gondtalan percei. Naphosszat el voltunk triviális ügyeink-bajaink rendezésével, s ha nem, akkor a játékot vettük halálkomolyan. Én jó kamaszodó fiúcska voltam, s orrom alá már árnyékot satírozott az élet. Öcsém nem sokkal utánam sántikált semmivel sem érdemesebb dolgokban. Ceausescu már elkezdte a beolvasztási műveleteit Erdélyben. Hetvenhárom nyara lehetett, s még a legnagyobb méretű jóakarattal sem merném lehetvennégyezni az évet, pedig öcsém reagálása a történtekre potom kilenc événél sokkal több maturitásról árulkodott.
Azért fontos, hogy mikor is volt, mert amilyen jelentéktelen ruhában érkezett annyira sokatmondó volt számunkra, hogy még ma is szép nyugodtan ráhúzom ezt a ruhát a székelységre. Ahogy talál a kettő, mindenféle ellenkezés nélkül, népemnek ezt a tulajdonságát mindig csak ezzel a kis történettel mesélem el.
A nyári szünidő kutya napjai voltak a nyakunkban, s azt döntöttük, hogy a peda pályájára megyünk focizni. Valami oknál fogva, már nem emlékszem miért, csak ketten rugtuk a böndőt egész délelőtt. Már akkor meglehetett az a tulajdonságom, hogy ha valami nem érdekelt, akkor teljesen elkerülte a tudatomat, mert öcsém arra hívta a figyelmemet, hogy a sikoltozás tárgyai mi vagyunk. Amikor odafigyeltem, hallottam, hogy az apróság az egyik földszinti ablakból, nekünk üvöltözik nagy hangon, s moslék szájjal. Nem is jött, hogy higyjem, milyen szemétségek ömlöttek akkoracska keretből. Két-hároméves csöppség lehetett csak. Öcsém csalta már a kölket s én is bekapcsolódtam a hívogatásba. Addig-addig, míg valahogy ketten rávettük a gyermeket, hogy kijöjjön, de ahogy kidugta a fejét a kapun öcsém elkapta mint egy budilegyet.
- Most meggyámbászlak – jelentette ki öcsém s azonsnyomban neki is fogott. Valamit azonban elvétett a fogáson mert a kicsi csóró kificamodott a kezei közül s usgyi a kapu felé. Öcsém se volt rest s utánavetette magát. A gyerek akkor olyant tett amire nem vártunk. Mielött a kapun besurrant volna, megállt, megfordult s a megtorpanó öcsémre kiáltott:
- Te! Megbaszom anyádat! - s eltűnt a tátogó folyósóban.
Ennél meglepőbb csak a kettőnk reakciója lehetett. Soha olyan jóízűt öcsémmel együtt nem kacagtunk sem előtte, sem azóta. Amikor arról beszélek, hogy a székely a jég hátán is megél, akkor semmi sem ecseteli jobban, mint ez a kis történet azt, hogy honnan is jöhet belénk ekkora dac . . .
|
|