Tipary László: Szülőföldem Szép Határa
Dátum: December 14, kedd, 17:16:10
Téma: Könyvismertetők
Van úgy, hogy egy versnek, amit gyerekként tanulunk, csak akkor fogjuk fel az értelmét, amikor magunk is megéljük. Röviden, erről szól Tipary László könyve.
Bizonyára sokan tanultuk az iskolában Kisfaludy Károly "Szülőföldem szép határa" című versét, de a vers üzenete már csak kevesekhez jutott el, egyrészt, mert túl fiatalok voltunk, másrészt pedig az abban ábrázolt élethelyzet is annyira idegen a mi biztonságosnak tűnő életünktől. Azért írom így, feltételesen fogalmazva, mert ha valamire jó a történelem tanulmányozása, hát arra igen, hogy tudatosítsuk, hogy a mi közép-európai térségünkben a helyzet nagyon is labilis, sokszor percről percre változik! Gondoljunk csak a valamikori Jugoszlávia területén nem is oly rég lezajlott eseményekre. És ez az a pont, ahol egy ilyen könyv sose veszítheti el az aktualitását, ezen a történelem sújtotta tájon!
Tipary Laci bácsi a magyar határ innenső felén, Tompán él, a mai Szlovákia, a történelmi Magyarország területén. A nyolcvanadik évét járja, így a szemtanú hitelességével számol be a "Szülőföldem szép határa" című könyvében a háború utáni kitelepítésekről, és a magyarság meghurcolásáról. Tulajdonképpen, nem is a saját, hanem a felesége történetét beszéli el, ő "csak" a dokumentumokat gyűjtötte össze, és az események hátterét vázolja fel, amolyan történelmi díszletként.
És mert elszenvedőként volt részese az eseményeknek, hát senki ne várja, hogy a külső szemlélő tárgyilagosságával szól róluk, de hisz ez az egész könyv értéke! Külön értéke a könyvnek azok a jól elhelyezett versek, amelyek érzékletesen adják vissza az akkor élt emberek érzéseit.
Most akkor térjünk rá a könyv taglalására. Laci bácsi azzal kezdi, hogy a Trianon utáni és a második viilágháborút követő helyzetet mutatja be, és csak ezután tér rá felesége elbeszélésére.
Számomra különösen hátborzongató volt az a rész, mikor a békés, falusi élet leírását követően, a másik bekezdésben azonnal a kitelepítések brutalitásába csap át. A történéseket a legapróbb részletekig igyekszik bemutatni, még a kitelepítési határozatok reprodukcióját is közli.
Talán nem mindenki tudja, hogy a háború utáni kitelepítések első hulláma nem is Magyarországra irányult, hanem Csehorrszágba deportálták a "dologtalan" magyarokat, kényszermunkára, akikkel az onnan kitelepített német nemzetiségűek után támadt munkaerőhiányt akarták pótolni.
Ez volt az a kor, mint a történelem sorsfordító korszakai mindig, mikor az emberek emberségből vizsgáztak, és bizony sokan megbuktak ezen a vizsgán, sokan pedig jelesre vizsgáztak. Ez a könyv is bizonyíték rá, hogy a nemzeti együvé tartozás, a közösen vállalt sors, nem mindig biztosíték az emberségre, és sokszor "ember embernek a farkasa". A sorsüldözöttek nemegyszer több együttérzést kaptak szlovák vagy éppen cseh testvéreiktől, mint saját nemzettársaiktól.
Az elbeszélés nem egyszer annyira magával ragad, hogy az olvasó az események sodrában érezheti magát, és még az évtizedekkel fiatalabb olvasó is átélheti a földönfutók viszontagságait.
Összegezve a véleményemet, ez egy hiteles könyv, habár nem a korszakkal foglalkozó történész kutatására épül, hanem egy/pontosabban kettő/ olyan ember visszaemlékezéseire, aki megszenvedte ezeket az eseményeket, és ezért nem is várható el tőle az elfogulatlanság, dde ezt pótolja azzal, hogy a kisember szemzsögéből láttatja a történelmet.
2004 december 10
|
|