Fullextra.hu - Szél fúvatlan

Budvár, mondtam, kezitcsókolom! Véletlenül sem az amelyik Pesttel farkasszemet néz, hanem az a ráncok nélküli homlok - a nevéből nem kifelejtették az a betűt ...

- ami esős napokon is felhőtlen tisztasággal néz Udvarhely jövője felé, amíg a lába a Küküllőbe gyökerezve magáénak vallja a múltjának egy legendányi részét.

*

1241-ben a csuha embereit lehetett világiaknak hívni leginkább. Ök rendezték az alapuló egyház űgyeit, s ha valakinek volt oka egyik helyről menni a másikra, ők voltak azok. Ők voltak akik a szentelt anyagokkal együtt ellátták a felekezetek templomait és a papokat az anyaszentegyház utasításaival és híreivel, s ők lettek annak a világnak a lélegző újságai, néha postásai.
Juliannus barát jóval Verecke előtt bejárta a székeket, s íntette a népet, hogy lármafáikat tartsák kitűnő javítás alatt, mert úgy látta a Batu kán készülődő, ferdeszeműB népén, hogy a székely falvakon hamarosan végigseper a tatárvész. Valahonnan tudta, hogy Batu nem szándékozott IV. Béla feje nélkül megnyugodni, de azt is, hogy útközben a fejért, nem fog barátságokat kötni.
Apró, sárga lovakon, gyér szörzetű arcukban sekély, szúrós mandulaszemekkel, s azok felett csúcsos sisakjukkal, nem a legbékésebb látványnak bizonyultak, s hogy ne csak a látványuk legyen ijesztő, kegyetlenségük felülmúlta azt. Minden hordalátszat ellenére, fegyelmezett katonaseregek voltak amikor kellett, s mihelyest a harcot megnyerték, visszavedlettek civilizálatlan, vérengző banditákká, s nem lepne meg, ha a magyar nyelvben a "kő kövön nem marad" kifejezést rájuk gondolva találták volna ki. Sok székely faluban az emberek, látván a lármafáklyákat, a templomokba menekültek, de a pogány horda nem ismert sem Istent, sem embert, s nem kellett az útjukba kerülni, hogy az embereket utolérje a végzetük, igazán nem sajnáltak egy vargabetűnyi kerülőt, hogy vérszomjukat kielégítsék.
A székelyek hamar rájöttek, hogy a templom nem tartóztatja fel a tatárokat, sőt, ha üres volt, nagyobb esélye volt nem leégni. Minden széknek, minden falunak került egy búvóhelye aminek a természetes védettsége szinte bevehetetlenné tette az ott meghúzódókat. A Küküllő mellett a Keresztúrra vezető út jobb oldalán van egy kopasz hegy rögtön Udvarhely végén. Azok akik nem fértek a megerősített városi erődállásokon belül erre a hegyre menekültek. Május közepén jött a hír, hogy a tatárok a dél Hargita falvait fosztogatják, és csak egy nap, másfél ha gazdagabb a harács, s Udvarhelyen is lesznek.
Senkinek nem volt állreménye ami a tatárokat illette, mindenki ismert valakit, ha nem egyenesen rokona volt, akinek tulajdona vagy éppen személye áldozatul esett nekik. Vitéz Bud László vette magára a felelősséget, hogy a kinnrekedteket felvigye a kopasz hegyre. Ez a vitéz világotjárt nemes volt az Örletz nem, Bud ágából, s egy utazó egyházi tiszteletesnek volt a védelmével megbízva. Ezzel a páterrel, Tomasiussal járta meg egész Európát s tisztelettel szerelt le épp két hónappal az itt leírt események előtt. Az a hír járta, hogy utolsó megbízásaként ángélushonban járt s ott töltött két esztendőnél is többet, amíg Tomasius meg nem betegedett. Lóhalálában hazahozták, mert meghalni otthon, a gyergyai havasokban kívánkozott, s még az egyház sem állt szívesen egy haldokló és a valószínűleg utolsó kívánsága közé. László vitéz nem akart új megbízást, mindamellett, hogy Tomasiussal szívesen kiszolgálta volna a felvállalt maradék három évet. Az összegyűjtött vagyonkáját s a nemesi levelét arra használta, hogy letelepedett Udvarhelyt.
- Lépjünk ki, jóemberek! - vezényelt László - nyakunkon a tatár! - s most az egyszer senki sem kételkedett benne.
A megdúzzadt Küküllő pallóján miután átkelt a kis csapat, két mészárosinas segítségével maga László húzta a vízbe a pallót:
- Éppen segíteni nem fogunk nekik . . .
Tudták, hogy soká nem tartják fel az ellenséget ezzel, de Maros felé a Kis Küküllővel találkozni rohanó folyó tán egy kicsit mégis meghűti az ellenség vérmes szenvedélyét.
*

A tatárok visszavonultak a kopasz hegy alól, nem nagyon akartak nekik ízleni a kujaknyi kövek a nyakukba dobálva, úgyhogy még a folyón is át, visszamentek s letáboroztak a sík területen a Nagyoldal alatt. Vissza a városba nem akartak menni, mert jó erős állásokból csak a halál sziszegett beléjük onnan.
László vitéznek volt egy íja, amit ángélushonból hozott magával, és még nevet is adott neki. Úgy hívta az íját, hogy longbó. Szívesen mesélt az ángélusokról este a tábortűznél, s az ők harcmódoruk mindenkit ha nem is csodálattal, de elismeréssel töltött el. Ahogy hangzott ángélushonban a kelták, a brittek, a skótok és a hódító rómaiak sok emberöltő óta harcban álltak egymással. Hatalmas lovakat tenyésztettek, de azok a lovak nem álltak volna az apró, hegyi székely lovakkal ki még teherbírásban sem, s harcban meg a kicsi tatár sárgák ilyen területen mint Erdélyország egyenesen körbeszaladgálták volna őket. Nem is azon a harcukon bólogattak a székelyek, hanem a távoli harcviselésükön, s a kézből kézbe menőn. A longbókkal nyílakat tudtak röpíteni a szomszéd hartárba is, s szépen lehetett célozni is velük. Amikor pedig egymás közelébe kerültek,hatalmas egyenes kardokkal vívtak kézitusát élet-halálra, s az hősies dolog még az ellenség szemében is. Hajnalban a nap egy takarosan kihúzott sátorerdőre kukucskált a kopasz heggyel szemben, minek a közepén a legnagyobb sátor előtt a kán üldögélt gondolataiba merülve, s kancatejet szürcsölgetve. A tábor többi fele csendben várta, hogy mit fog határozni, s türelmetlen pillantásokat vetettek feléje amikor már középreggelre mászott a nap s még semmiféle parancsot nem kaptak. Kissebb csoportok lóra is kaptak s megfuttatták a lovakat a folyón lefelé s percek multán perzselt szagot hozott a szél, ahogy a füsttel s az égett falu szagával a tatárok szállingóztak visszafele. Végre mindenki megértette a kánnak a sunyi tervét. Egyetlen szó nélkül a serege is rájött, hogy az a terv, hogy levárják, s leéhezteteik a székelyeket a hegy tetejéről. A székelyek is hamar kisütötték miben jár a tatár, s ahogy rájöttek azonnal azon kezdtek töprengeni, hogy miként álljanak szembe ilyen aljas tervvel. Az esti tábortűznél László vitéz nem mesélt. A csendben beszélgető székelyek mégis olyan látványban részesültek később amit nem tudtak hova tenni. Ahogy László ült és bámult a tűzbe, egyszer csak felderült az arca s olyant mosolygott, hogy szinte az egész éjszaka kivilágosodott. Aztán felállt odasétált a fegyverrakáshoz s felvette a longbóját. Tíz perc mulva fütyörészve zsírozta az íj inát, s utána egy lapos kővel fente egy nyílveszző vashegyét.
A tatár tábor csendes nyüsgésére vírjadt a következő reggel. Mivel mindenki tudta a haditervet, mindenki a saját dolgával volt elfoglalva. Arra lettek figyelmesek, hogy a székelyek a kopasz hegyen zajongani kezdtek. A ricsaj egyre hangosabb lett amíg végül lefoglalta az egész tatár sereg figyelmét, s akkor csend lett. A tatár kán megint a sátra előtt ült s a hegyet nézte. Látta, hogy a székelyek félrevonulnak s középen egy alak marad. A kán hangosan nevetni kezdett: mit akar ez a bohóc? Nincs aki nyílat fele ilyen messszire is lőhetne! De még ilyen nagy íjat nem látott. Egy mozdulattal kiröppent a nyílvessző. A kán kitátotta a száját a közeledő nyílvesszőre. Egy tompa puffanás s a kán tátott szájjal bukott előre, s testéből elől-hátul kiállt longbó nyíla. A tatárok megváltoztatták a tervüket. Vezér nélkül egy másik sereghez csatlakozni siettek.
*

2004. A Budvárral szemben a Küküllő másik oldalán egy nagyon régi kápolna szerénykedik. A Jézus Szíve Kápolna. Legenda szerint arra a helyre húzták fel ahol tatárjáráskor egy vitéz nyíla átfúrta a tatár vezér szívét.