Fullextra.hu - Gondolatok az életről...

Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy mostanában nem a vidámság jellemző rám. Keresem a helyemet a világban, kutatom az élet értelmét. Az emberek (köztük sokszor én is) nem mindíg veszik észre az élet apró örömeit.

Nem is tudják, hogy milyen kevés kellene ahhoz, hogy boldognak érezzék magukat...

Ehhez a témához kapcsolódó cikket találtam egy újságban ( Nők Lapja, Kornis Mihály írása ), s mivel engem megérintett és elgondolkodtatott, úgy éreztem, érdemes itt is részleteket közölni belőle.

Fogadjátok szeretettel és ha csak egy ember átgondolja a leírtakat és szebb lesz tőle a napja ( vagy más az életfelfogása ), nekem már megérte ide leírni.
" Élni önmagában véve jó. Tűnődtél már ezen? Megtanítlak egy játékra, hogy érezd. Kicsi koromban találtam ki, és mindmáig játszom. Ha boldog akarok lenni. Hisz azt csak egy pillanatra lehet úgyis.

Most. Megállok, bármit is teszek éppen. Látni akarom magamat felülről, mint gyermekkoromban. Meg akarom jegyezni, hogy nézek ki épp, mit csinálok, hova tartok, kire gondolok. Képes vagyok rá, érzem.
Egyben szeretném megjegyezni az egészet. Az az érdekes, hogy míg a pillanatot megőrizni próbálom, mindannyiszor kikerülhetetlen, hogy tudatosodjék bennem: LÁTOK.

LÁTOM, tisztán. Az életnek olyan szép színei vannak, amiket a moziban nem látni. És ízlelek, tapintok, gondolkodom, térhallásom van, érzékelem a hang irányát, az apró neszeket. A csendnek van a legtöbb hangja. ÉN hallom, amit éppen hallok, ezt senki nem veheti el tőlem. Hacsak ebben a pillanatban meg nem öl. De nem teszi. Ha pedig megtenné, arról nekem már nem lesz benyomásom. Legfeljebb egyszer tudnak megölni, és az nagyon kevés. Milliószor volt már egy pillanat, mikor nem öltek meg. Amikor nem egyszerűen éltem, hanem, mint most is: ÉLEK.

Látom, ahogy a délceg nyárfák lombja hullámzik a forró nyári szélben, búzaszagot érzek a levegőben, a búzaföld melletti rétek vadnövényzetének finoman édes illatát, a levegő remegését is érzékelem, halántékom dobolását, benne vagyok az egészben: ITT VAGYOK. Ha akarom, futni kezdek, ha akarom, hanyatt vetem magam és az édesanyámra gondolok, aki levetkezte már ezt a földi pályát, de ha akarom - és akarom -, jelen van, bennem van, látom őt, ő is lát engem. Gondolatnyi idő elteltével apám is fogja már a kezét, szemben állunk egymással, de ha akarom, eltűnünk egymásban. ÉLEK.

Jelen vagyok. Mi mondhat ennek ellent? Ki cáfolhatja meg létezésedet? Azt szeretném, Olvasóm, hogy az életed szinte hihetetlen jelentőségébe egyszer beleérezz. S elcsodálkozz rajta, úgy istenigazában. Hálásan, amiért vagy. Hogy egyáltalában véve létezel. Létezhetsz. Milliószor valószínűbb lett volna, hogy még élettelen kő molekulája se legyél, nemhogy létező. Ha volna esze a szöcskének, a fenekét a földhöz verdesné örömében, amiért ugrálhat a réten. S nem por. Vagy irdatlan, harangkehely alakú semmi.

Érted ezt? Miért épp te, miért épp én? Mivel érdemeltük ki, hogy az érett búza illatát magunkba szívhassuk, szüleinket a képzeletünkben feltámasszuk? Nem diadal már a puszta létünk is? És meddig tart? Önmagunk számára meddig? MINDVÉGIG. "