……… 1944. november 8. abdai határ, Rábca bal partja. A csalitos szélén tömegsír. 22 járásképtelen munkaszolgálatost a sír szélére vezényelnek, köztük Radnóti Miklóst is.

……….1940. szeptemberében hívták be először munkaszolgálatra. Erdélyben szolgált 4 hónapot.
……….
Megcsöndesült az út és rajta, mint
egy terhes asszony, holló billeg át.
Sóhajt az út, - no végre holló!
És ellocsogja néki bánatát.

Hallgatja őt a megsebzett vetés,
a harcra tört vidék pillája rebben,
még nem felejtett, bár az alkonyat
altatja egyre, s folyton édesebben.

Apró veremben apró akna búj,
méregtől csillog, szétröppenne, de
már nem merészel. Őrzi rosszallón
a káposzták sötét tekintete.
……….
Két karodban ringatózom csöndesen,
két karomban ringatózol csöndesen,
két karodban gyermek vagyok, hallgatag,
két karomban gyermek vagy te, hallgatlak,
két karoddal átölelsz te, ha félek,
két karommal átölellek, s nem félek,
két karomban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem,
két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
……….
Két karomban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem,
két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.

………1942. nyarán újra behívták, ezúttal Nagyvárad környékén, Hatvanban, és Budapesten teljesített szolgálatot 1943. májusáig, amikor barátai kérelmére felmentették.
……….
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed: miért? Hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig,
s őrök kísértek végig az úton.

Hegy lettem volna, vagy növény, madár…
vigasztaló pillangó gondolat,
tűnő istenkedés. Segíts szabadság,
ó hadd leljem meg végre honomat!

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehel,
és már tudom, halálra érek én is.
Szabad leszek, a föld feloldoz.
……….
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
elnyugtat majd a mély emlékekkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!
……….
Ember vigyázz, figyeld meg jól világod,
ez volt a múlt, emez a vad jelen, —
hordozd szívedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, mit kell tenned érte,
hogy más legyen.
……….
A semmibe lép,
Ki most mozdulni mer. A köd szitál,
a valóság, mint egy megrepedt cserép,
nem tart formát már és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.
……….
Semmim sem volt, s nem is lesz immár sosem nekem.
Magamban élem már át mindazt, mi hátra van,
nem nézek vissza többé, s tudom nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, — baljós a menny felettem.
……….
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal újra —
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, —
a rettentő szavak tudósa Ésaiás.

………1944. május 18-án kapta Radnóti utolsó munkaszolgálatos behívóját Vácra. Sződligeten szállásolták el, majd május 27-én indulás: Vác – Eszék – Belgrád – Nis – Zajecar – Bor. Június elejére érkeznek meg 1500-an a Heidenau lágerba.
……….
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó meg van-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörög, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik a hexametert is?

Félig szítt cigarettát érzek számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhet adó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
……….
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben, s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép, mint a fény és oly szép, mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban, és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél újra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

…ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg.

………1944. augusztus 29. menetparancs. A munkaszolgálatosok elindultak Magyarország felé a Tito partizánjai elől visszavonuló Németekkel. A 6000 munkaszolgálatost csak két lépcsőben tudják indítani. Radnóti az első lépcsőben indul, miután átadja a lágerben írt verseit Szalai professzornak. Az ottmaradt második lépcsős munkaszolgálatosokat felszabadítják a partizánok. A menet gyalog vonul Magyarország felé, éheznek, a szabadban hálnak, állandó életveszélyben vannak, mindenért lőnek rájuk.
……….
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgysem mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyatt feküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honi éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nem csak szívemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! — s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, —
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
………..
Mellé zuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. — Így végzed hát te is, —
suttogtam magamnak, — csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. —
Der springt noch auf, — hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

………1944. november 8. abdai határ, Rábca bal partja. A csalitos szélén tömegsír.

………Egy egykori parasztasszony úgy emlékezett vissza, hogy azon a napon, látott egy középkorú munkaszolgálatost, aki a szekérderéknak támaszodva ült és írt egy fekete füzetbe. Később már a férfi nem írt, csak feküdt a gát oldalában, arccal a bécsi országút felé és az eget nézte.