Fullextra.hu - Mi az Irodalom

Sajnálattal vettem tudomásul (Már nem először.), hogy még mindig vannak olyanok, akik miután lerittyentenek egy közhelyes természeti képekkel telezsúfolt, elkoptatott álbölcsességekkel nyakonöntött „írást”, és egy könnyed kattintással közzéteszik (Mi sem egyszerűbb ennél manapság.), nos ezek után veszik maguknak a bátorságot, és mások alkotásáról csalhatatlanul kijelentik, hogy az Irodalom vagy nem Irodalom. (Én soha sem lennék ilyen bátor, legfeljebb azt jegyzem meg, hogy nekem az adott írás tetszik, vagy nem tetszik. Ha nem tetszik, akkor azt meg is indokolom, de azt is csak a kritikai zónában, mert ugyebár oda azok teszik a műveiket, akik bírálatot várnak, legyen az akár negatív is.)
Kik is ezek a „kompetens” (hozzáértő) emberkék. Ugyanazok, akik annak idején Ady verseit érthetetlennek, „zagyvának” titulálták, mert képtelenek voltak a szimbolikus gondolkodásra, ugyanazok akik az akadémizmus vértjében amikor megálltak egy Manet vagy egy Van Gogh kép előtt, így szóltak: ilyent én is tudnék „fösteni”, azok, akik azt hiszik magukról, hogy „gondolkodó lények”, és közben nem ismerik fel egy történet absztrakcióját, jelképiségét, hogy egy temetés után „konok” arccal bedobott féldeci nem az alkoholizmusról szól, hanem az ember és a világ természetének egy mélyebb vizsgálatáról és megértésének vágyáról, azok, ugyanazok, akik annak idején kijelentették, hogy a repülőgép egy halva született találmány, mert ugyebár, ami nehezebb a levegőnél, az hogy repülhet, ugyanazok, akik undorodnak minden újtól, radikálistól, felforgatótól, forradalmitól, akik annak idején sikítottak amikor valaki a versében azt írta, hogy a magánhangzóknak színe van, de most már, egy évszázad múltán, és leginkább azért mert egy Tóth Árpád neve van a vers alatt (Nehogy már ráfogják, hogy Ő sznob.), csettintenek: ez aztán Irodalom, ez egyszerűen gyönyörűűűűűű!
Ám ha valaki egy ugyanilyen radikális, de a mai kor szemléletének megfelelő kísérleti jellegű verset ír – ráadásul a fent említett vers felhasználásával -, akkor az már neki érthetetlen zagyvaság, nem „Irodalom”. De ne legyenek kétségeink, nem azért gondolja így, mert tud valamit, hanem azért, mert annak írója számára ismeretlen, egy nímand. Azonban, ha egy hasonló, kísérleti verset lát mondjuk a Szép Versekben, egy un. komoly, befutott név alatt, akkor az már megint: gyönyörűűűűű!
Nem más ez, mint szánalmas sznobizmus!
Az ilyen „gondolkodóknak” jelenthetem: igen, „sajnos” még mindig előfordulnak nehezen megérthető, gondolkodásra késztető alkotások. Amikkel van némi macera, amikkel dolgozni kell, amikkel munka van. Bizony: Munka! Persze a Munka manapság nincs divatban.
Hanem mi van divatban? Az van divatban, hogy minél kisebb erőkifejtéssel, minél nagyobb haszonra tegyünk szert. Hogy egy könnyed mozdulattal elragadjuk azt, amiről úgy gondoljuk természetszerűleg jár nekünk. Ezért a népesség egyik fele (A nagyobbik.) állandóan azon agyal, hogy tudná kizsákmányolni, átverni, becsapni azokat, akik valóban dolgoznak, produkálnak. (Nem csak anyagi javakra gondolok itt, hanem szellemi produktumokra is.) Ezért az ilyen ember nem veszi magának a fáradságot, hogy megdolgozzon például egy versélményért, hanem lustaságból inkább kijelenti: ez nem Irodalom. Neki az az Irodalom, ami könnyed, könnyfakasztó, gyorsan és egyszerűen fogyasztható, ami magától beröppen a fejébe, tralala-tralala, és ki is röppen, de utána lehet írni hízelgő, ajnározó dicséreteket. De csak azért, hogy majd az Ő hasonló könnyed darabja után Ő is megkaphassa attól a saját lélek-balzsamát, öröm-piruláját.
S nem veszik észre, hogy mennyire megtévesztik evvel a gyakorlattal mind magukat, mind egymást.
Természetesen, ha valaki szembesíti őket a valósággal, önmagukkal, ha valaki rászól, hogy talán mégse Ő szarja a spanyolviaszt, és tegyen már le előbb néhány kötet eszét, kritikát vagy akár egy árvácska önálló kötetet, akkor rögtön személyeskedni kezd, és érdemi vita helyett alkoholistának titulálja az őt kritizálónak a felmenőit.
Ejnye, ejnye, de nem szép dolog ez!
Most és itt és ezennel kijelentem, hogy én soha nem fogok olyan írást kiadni a kezemből, ami mindenkinek az ínyére lesz. Nem fogok úgy írni, hogy az valakinek (akárkinek, bárkinek, mindenkinek) csak a dicséretért tessék. Csak a saját értékrendemet, esztétikai zsinórmértékemet veszem figyelembe. Akinek ez nem tetszik, vagy meghaladja szellemi erejét, türelmét elolvasni, az ne olvassa el. Olvasson Szabolcskát!!