Fullextra.hu - Valahol, valahogy, valakinek

Szerintem a viág nekem dolgozik. Nem úgy van ez, hogy elindítunk egy gondolatot, és az elindul ennek a világnak nevezett tér és idő kotyvaléknak, és beindítva apró energiarakétákat, viszatér hozzánk, megtörténik?

A dolgok meg aszerint töténnek meg, hogy ezeket a gondolatokat időben elküldtük-e. Tegnapelőtt például nagyon el akartam menni egy antikváriumba, mivel a Tolnai Világlapja egyik gyüjteményét szerettem volna megvásárolni, de pénteken csak ötig van nyitva az üzlet, így három után már lestem a főnököt mikor lép le, hogy cinkosan rákacsintva a pufók Sárikára - aki szerintem szerelmes belém -, én is kilépjek az irodából, amikor valami okból áramszünet lett, és a főnök kegyesen elengedett minket úgy fél négy körül.
Este már a fényesre sárgult lapokat forgatgattam az abla előtt állva. Itt a kis pályaudvar koszos, és valamikor az Utasellátó által üzemeltetett kocsmájában meg apám kedvenc nótája szól: NÓTÁSKEDVŰ VOLT AZ APÁM. A rádiót nem látom a magas pulttól, amin unottan könyökölve keresztrejtvényen töpreng a ráncos pultos.
Apát fél éve temettük el, most meg éppen anyámhoz tartok. Milyen furcsa ezt is kimondani: anyámhoz. Nem anyámékhoz, apámékhoz, szüleimhez. Majdnem harminc évet éltek együtt. Mire olyan korba értem volna - ami tudjuk, hogy nem feltétlen éveink számait jelentik-, hogy beszélgetni, kérdezni tudjak vele-tőle, már nincs.
Mennyi mindent kellene pedig! Hogy milyennek látta anyámat annak idején, hová ment anyámmal kart-karbaöltve munka után, gondolt-e arra, hogy hány gyereket szeretne, milyen volt az élet a háború után? Mit gondolt ő, a háborúról, ahonnan az ő édesapja már nem jött vissza.
Lám, lám még ebben sem vagyok biztos, lehet, hogy málenykij robotra vitték, és onnan nem jött már vissza? Nem tudom.

Vasárnap kora reggel van. A kocsmában rajtam kívűl csak egy kopott bőrkabátos fekete ember nyomogatja a nyerőgép gombjait, majd megy a pulthoz. A pultos kérdezés nélkül teszi elé a fém százasokat. Innen kilátok a peronra is. Galambok kotorásznak a sinek mellett, a szél billegteti a vén gesztenyefa leveleit. Otthon hatalmas gyümölcsfák vannak a kertben. Vagy már nem is olyan hatalmasak, mint gyermekkoromban.
A megérkezést szeretem, ahogy az apró piros vonat kibújik a ritkás erdőből, és a magas töltésre futva, mint kedves meséskönyvemben megmutatkozik a völgybe épült falu. Sohasem volt itt vasútállomás. Egy idővel megkopott, fából ácsolt váró van, és türelemmel még kivehetném azt a bevésést is, amit első szerelmemhez írtam, úgy 35 évvel ezelőtt.
Maszatosan vidámak voltunk, lejártunk a faluszéli patakra, és ujjainkat a vizbe villaként megállítva építettünk akadályt a hideg víznek. Györgyike barna, és gyönyörű volt. Kivátképp akkor szerettem, amikor meggyet evett, és szája, de olykor az egész arca csupa pirosság volt. Egyszer elmentünk szamócát szedni, na akkor megcsókoltam. A többiek persze már a szerelmeseknek kijáró szavakkal illettek minket, de nem gúnnyal, hanem azzal a pajkos tisztasággal, ami mifelénk egyrészt kijárt az érzésnek, másrészt a közösség előtti befogadást, elfogadást jellemezte.
Györgyike aztán a megyeszékhelyre iratkozott be középiskolába, én meg a másik megyébe, egy gépipariba. Mire szünidőre összetalálkoztunk, én már sört ittam flegmán a kocsmában, ő meg az akkor divatos rövidszoknyát hordta, ami nekem amúgy tetszett, de csak akkor, ha nem az én kedvesem hordja. Ma háziorvos a szomszéd faluban.

Az apró váróhoz, vagy attól a falu felé, két út vezet. Nézőpont kérdése. Egyik a templomhoz visz, a másik a temető felé kanyarodik. Kinek melyik az első.
Fogadalmat, vagy hitet akar tenni. Persze, ha jól belegondolok, az szinte ugyanaz, mint ahogy mindkettőt lehet mindkét helyen. A templomot rövid utca köti össze a temetővel. Mi gyerekek csak úgy neveztük, a Térítő köz. Őszi estéken egyfajta próbaképpen minden fiúnak legaább egyszer el kellett indulnia a templom kapujától, a Térítőn át a temető közepéig, ahol a környék valamikori urának áll a mára már rogyadozó síremléke. Még az egykori uradalmi park nyomai is megvannak a Tsz gépállomás részekén, amelynek széles törzsű fái között olajtócsákban alján traktorkerekek nyomai merevülnek.

Anyám persze megint elmondja, hogy mennyire rosszul nézek ki, biztos nem eszem rendesen, hiába mondom, duplán mer a húslevesből, és kezével végígsimít a hátamon.
Megint megkérdi mikor lesz már egy rendes nő mellettem, aki gondomat, lakásomat, nevemet viselné, meg persze új unokákat is gondolna már fogadni a jövő nyáron! Én meg csitítgatom, meg lesz az is anyám, meg eszem én rendesen mondatokat hazudgatok neki. Igy megy ez már 10 éve.
Ilyen kis bevezetés után aztán apámmal minden alkalommal lementünk a pincébe iszogatni, meg vissza a körtefa alá, hogy elhallgassuk a csöndet. Most egyedül megyek majd le. Megfogom a lopót, s ahogy ő tanította, csakis úgy... Anyám biztos ki akar majd menni a temetőbe is. Kendőt vesz magára, eligazítja a kutyát, és belémkarolva elindulunk.
Én rágyújtok, és ezt is majd szóvá teszi. Útközben harsányan beköszön minden portára, kicsit megegyenesítgeti a derekát, ha tudna, talán még fel is emelne, hogy jobban lássák az ő legnagyobb gyermekét.

Azt hiszem a templom felé kerülök majd. Hiszem, hogy hugom gyermekei ott várnak majd a templommal szembeni presszó előtt, amúgy rövidnadrágosan, a legkisebb napozóban, nyakamba ugrik, megkérdi mit hoztam neki, a bátyja megszidja ezért, aztán bemegyünk és kérek mindnek egy dupla fagyit. Hiszen ünnep van, hazajöttem.

Elhangzott Március 5.-én, a Fullextra találkozón