Időszelet
Dátum: Március 31, csütörtök, 22:47:03
Téma: Életünk napjaink
 |
A karosszék hintázása mint fáradt bólogatás tercelt az óra másodpercmutatójának minden két szökkenésére. |
A székben nem ült benne Jenő bácsi. Ha benne ült volna a harmónia nem két ütésre lett volna beállítva, hanem kétbólintásra minden háromütésekként. Amint az ágy szélén ülve ezt végiggondolta s néhány bólintással nyugtázta, ezek a bólintások a székben űlése ütemeit idézték, mintsem a szék üres hintájáét. Ha kivülálló látta ezeket a mozdulatokat, diszonáns érzés fogta el. Még a Jenő bácsira leselkedő halál is zavarba esett, s egyedül ment tovább. Lehet, hogy muzsikaórára indult . . .
Feketeség kancsalított a magas dombok közé ékelt Szejkére: a hírtelen csend vésztjelző tulajdonságai kezdték a fogukat vicsorítani. A buja zöld növényzet sötétbe búrkolózva húzta magára a meglepetést, s beleborzongva emlékeibe bújt a hűvös szellő elől. A harisnyás székely legény nem tudta mire vélni a pillanatok alatt történő változást, még azt sem tudta mi az ami oly furcsa, s ösztönszerűen eldobta kezéből a pálcát s közelebb húzódott a tinóhoz, amelyik épp abbahagyta a legelést s szinte nyugtalanul szimatolt bele a júliusi koradélutánba. És akkor, mintegy félelme nyugtájaként a megmagyarázatlan sírós hangulatból egy apró fehérség keletkezett, és a nedves orra hegyén - mint egy remegős szűzleány szeplőtelen vetkőzése - elolvadt egy hópehely.
Dübörgő ritmusokon emelgette a lábát: a modern zene vívmánya, hogy fűl nélkül is hallani lehet a ritmust. A padló remegése táncra késztette, s ha leűlt, a zene érzésétől szerelmes szemekkel nézhetett az előtte himbálózó lányra. A lány eleinte rá sem hederített. Amikor észrevette is felállt és odébb űlt le. Odament a bárhoz. Intett Tecukának, hogy adjon egy italt. Tecu kérdőn nézett rá: mit óhajtassz? - s félreállt az útból, hogy megmutathassa amit inni akart. A pincérnő mosolya megnyugtatta, emlékezett hogy ő süketnéma. Visszaült az asztalhoz az italjával, a hozzá háttal űlő alakhoz közelebb tolta a fejét, s mélyen beszívta a felé áramló meleg, finom szappannal keveredett parfüm illatát. Soha nem volt tolakodó de most az egyszer engedett a benne szökőkútként feltörő vágynak s fejét az illatos hajba fúrta: jesz ami lesz. A bősz, szakállas, hosszúhajú férfitől csodálat töltötte el mielőtt sötétség és csend lett . . .
Az üres karosszékre terített pokróc mintha a falon az óra másodpercmutatójára nehezedett volna. A tökéletes csendből fürgén pislogó öregember szemhéjait szinte hallani lehetett. Jenő bácsi fürkésző szemei nem, de ő tudta, hogy nincs egyedül a szobában. A másik alak bólintása olyan hideget terjesztett szét a szobában, mint amilyent az emlékezet első havas júliusa rendezett odakinn. Az egyébként jól halló öregember űgyet sem vetett a mentők dörömbölésére a nagy ajtón. Tolószékben hozták haza a bepólyált fejű unokát s fagyoskodva topogtak a kistornácon. A fiú vigyorgott: valamit nagyon megüthettek a fején, mert hallotta az ütéseket az ajtón. Odabenn a szobában egy tökéletes és finom zenei nevelésben részesült halál mosolyodott el . . .
2005. március 31., Oronó
|
|