Kritika Dátum: április 02, szombat, 19:57:31 Téma: Dolgozat
No, Barátaim az Úrban, mitévők legyünk ezzel a verssel? És mitévők
legyünk magunkkal, ezt a verset olvasván?
Gondolatok Hules Béla 1985-ben megjelent Magányos iniciálé című köteténeknek olvasásakor
Hules Béla 1985-ben megjelent Magányos iniciálé című kötetéből idézek
egy verset:
No, Barátaim az Úrban, mitévők legyünk ezzel a verssel? És mitévők
legyünk magunkkal, ezt a verset olvasván? (Nem szeretem, ha egy vers
elolvasása ilyen kérdéseket generál bennem. Idegesít. Türelmetlenné,
arrogánssá, cinikussá, dühössé tesz. Olyanná, amilyen nem akarok
lenni!) Eszembe jut erről a versről az ugyancsak a nyolcvanas években
Nyíregyházán, az akkor még Lenin téri kiállító teremben (ami tudtommal
azóta Páll Gyula terem) kiállított orvos-festmény , a Csillagközi tér.
Nos, az a festmény a maga monumentális, 100x150 cm-es
nagyságával, a grafitszürke vonalak szabálytalan halmazának
segítségével kialakított egyöntetű-szürkeségével megdöbbentett, de
szó szerint. Ám, tulajdonképpen abban is volt valami , hiszen
tartalmazta a vásznat, a festéket, az időt, laposságával még a teret is,
sőt benne volt az alkotójának elképzelése is, ami sajnos a szürke
vonalak között a szemlélő számára elveszett. A kritikusok számára
viszont nem, mert az a festmény már átment egy komolynak tartott
szűrőn, a zsűri véleményezésén, válogatásán. Döbbenten és értetlenül
álltam/álltunk a kép előtt, és bennem/bennünk is megfogalmazódott az
a kispolgári , nem éppen művészetbarát vélemény, hogy ilyet én is
tudnék csinálni. És ez a lehető legrosszabb, amit csak egy MŰ
generálhat, előhozhat a szemlélőjéből. Ugyanis az ilyen műből a
szellemet hiányolva, a matéria felé asszociál csak a néző/olvasó, és a
művészeti alkotások, a művészet szándéka ellenére nem a szellemet,
az értelmet, az ihletet, az ideát, a mondanivalót, hanem a
földhözragadtságot, a hétköznapiságot, a már-már fojtogató
materializmust veszi le . Ezzel be lesz csapva, hiszen a művészet épp
ezek ellen, az unalom, a megszokás, a földhözragadtság ellen kell,
hogy dolgozzon, a megszokott, sokszor valóságos anyagi szintről más
szellemi síkba kell, hogy elvigyen engem/téged, a szemlélőt. Nem az a
művészet, ha valaki elvégzi a feladatát, a napi teendőit, a művészet ott
kezdődik, ha ezeken felül akar valamit létrehozni. Mit akarok ezzel
mondani? Ha valaki elvégzendő napi feladatnak tart egy vers
megírását, az inkább hagyja másra azt, mint ahogy J.A. kérte anyjától a
mosott ruhák padlásra cipelését. Ha valaki elvégzendő feladatnak tart
egy kép megfestését, akkor inkább hagyja másra, vagy ha már
mindenáron festékkel akar dolgozni, menjen el szobafestő-mázolónak.
(Bocsánatot kérek a szobafestő-mázolóktól, véletlenül sem akartam
őket sérteni!) Hules Béla "versében" is csak az ihlet nélküli alkotás
vágyát érzem, azt, hogy feltétlenül írni akart valamit. Ha ezzel szemben
lett volna mondanivalója ezzel a művel, ha szerinte van benne ihlet,
mondanivaló, akkor még sokkal súlyosabb a helyzet, hiszen azt
sugallja, (hangsúlyozom, abban az esetben) hogy mi, a lehetséges
befogadók nem számítunk neki, hogy mi, a szemlélők olyan buták
vagyunk, hogy ezt a "magas-művészetet" úgysem értjük meg, még ha
beledöglünk, akkor sem! Hules nem tesz mást ebben a "versben",
minthogy felsorolja (talán az értelmező szótárt használva) az ajtók
lehetséges változatait. Belemagyarázhatnék akár egy nemes, fajvédő
szándékot is, azt gondolva, arra akar rávezetni, hogy lehet
ezerféle "ajtó" (ember), annak lehet ezerféle a színe, változata,
mégiscsak ajtó (ember) mind. Belemagyarázhatnám, hogy épp az
ember talán legfontosabb színterétől, a lakástól, az otthontól indul el, s
az ember lehetséges előfordulásának helyeit említve, az ajtók különféle
nemeit felsorolva eljut az örök témához, az emberi
szellemhez/lélekhez, annak nyitottságához, bezártságához. Ám ezek
csak feltételezések. Kérdés az, kell-e a puszta sejtetéstől, a
feltételezések lehetőségének megadásától több egy művészeti
alkotásban, s ha igen, ez jelentheti-e, hogy egyes formákat ki kell, vagy
ki lehet zárni a művészetből? Nem a formákkal van a baj! Ne legyünk
kirekesztők!
(Bár, Hulesnek erről is más a véleménye, hogy mennyire, ideidézem
Szonett szonettekről című versét:
Úgy határoztam, nem írok szonettet,
prózát beszélek, nem leszek pedáns;
a szonett véltem - szépelgőn pedáns;
költőieskedés írat szonettet.
Valót vét, véltem, ki most is pedáns
gonddal csiszolgat fazettás szonettet,
szót szépítgetvén megússza a tettet,
s végtére egy lesz: cinkos koncedáns.
De lám, legjobbjaink újfent szonettet
írnak, mely tiszta, pontos és pedáns:
tisztát kíván, ki cseppnyit is pedáns.
S míg léha jambust, szépelgő szonettet
ezerszám fosnak, cseppet sem pedáns ,
ki hón' alá kap smirglizett szonettet. )
Sőt, tovább megyek, nem az irányzatokkal van a baj, nem a stílusokkal!
(Ám, a modern , az avantgarde egyik hibájának tartom azt, hogy a
formai újításról csak az jutott az eszébe, hogy dobjuk sutba a régit.)
Az emberi gyarlósággal van a baj, azzal, hogy egoista, hogy hiú, hogy
mindenütt a saját nevét akarja látni, hogy ehhez minden lehetséges
médiumot, eszközt fel is használ. ("A cél szentesíti az eszközt"?) Az
emberrel van a baj, azzal, aki önmagát mind szellemileg, mind
emberileg kritikátlanul a művének befogadói fölé emeli, így lenézve,
meggyalázva őket. Az emberrel van a baj, aki alkotótársai előtt
akar vagánykodni , tulajdonképpen nekik ír, nekik fest, nem az
olvasónak, a tárlatlátogatóknak. Az emberrel van a baj, aki nem
akarja egész népét tanítani , legfelső fokon az életre, a becsületre, a
tisztességre, az értékek szeretetére, mindenre, ami jó és szép!!!
Hules Béla megkapta azt a lehetőséget a sorstól , hogy szólhatott az
olvasókhoz, hiszen az idézett versek a Magvető Kiadó által
megjelentetett könyvben szerepelnek. Szerintem ezzel nem igazán
tudott élni. Lehet, hogy a szakma számon tartja, de hogy csak kevés
olvasóknak él az emlékezetében, az bizonyos!
És szomorú!
