Fullextra.hu - Időszerű panaszkodás

Na!
Gyönyörűséges szépjónapot kívánok mindenkinek. Hogy vagytok, hogy vagytok? Március is letelt békességben, s idestova április innenső felét is lassan fenéken billentjük.

Csak ha valaki, végre megmagyarázná, hogy mennyi ebből a lassan, akkor igazán hálás lennék. Mert én bárminek el tudom mondani az idő múlását - kegyetlentől-vérmesszeműig - csak lassúnak nem. Amivel edig találkoztam életemben , hogy rá tudtam fogni azt, hogy csendes és lassú, az a belenyugvó ember beletörődése volt csak.

Mostanában egyre többet jár az eszem az ágakon, amikszerint sok időt az életemből semmiségekre pazaroltam. Mert ha más nem, akkor pusztán a mások értékelése is sokkal gazdaságosabb bánásmód ezzel a rám kiosztott résszel, mint azon névleges ágak. De ilyen az emberi természet: mindig az kell ami nincs, lehetőleg már a tegnap mert ha ma kellett volna, akkor bíztos holnap kérném. "Add meg Uram Isten - könyörög a székely - de most mindjárt, mert holnap már későn lesz!" Amink meg már megvan, abban olyan gyorsan elveszítjük az érdeklődést, mint amilyen gyorsan a tűzből kikapart pityókát ejtjük ki a kezünkből.

Igenis. Furcsa viszunyunk van nekünk embereknek az idővel. Csócsáljuk, s hizelgünk ha vesszük, ha meg adjuk akkor a fösvény a dickensi karácsonyi történetben is jószívű adakozónak tűnik melletünk. Valamelyik reggel gyanútlanul felébredtem s nekifogtam a szokásos idő eltöltésével: kinyitottam előbb a jobb szemem, utána a balt is s épp a számon gondolkodtam, hogy a reggeli ásításra kitátsam amikor azon kaptam magam, hogy még magamtól is sajnáltam a drága időt. Na tessék. Most mondjátok meg: vajon hányan álltak volna elém aznap, hogy ez kell vagy az kell. Még az a szerencsém, hogy nem ismernek olyan sokan, mert aznap annyira sajnáltam az időt, hogy inkább odaadtam mindenem, csak ne kelljen a drága időt azzal töltenem, hogy kérni hallgassalak.

Aznap megutáltam azt az embert aki 18 évesen voltam. Komolyan. Elgondolkoztam azon, hogy az egyetlen dolog amit akkoriban jobban rühelltem mint az időt pazarolni, az dolgozni volt. De most gondolkodva rajta, szoros összefüggést vélek felfedezni a kettő között . . . ! . . . . ! . . . .!
Mert a legtöbb jó munkához türelem kell. Furamód valamire várni is az a legfontosabb. Milyen okos voltam 18 évesen! Azt gondoltam a munka várhat . . .

De milyen jó munkás ember vagyok! A titka, érdekes módon ugyanaz az összefüggés az idővel. Persze az orrfintorgatás is ugyanazt a szerepet játssza. Legény koromban ha kérdezték mit csinálok akkor legtöbbször a festőmunkával magyaráztam az időnkívüli uzsonnaszünetet: vakoltam s várom száradjon. Később is hasonló volt a helyzet. Megutáltam vakolni is s minél hamarabb befejeztem annál kevesebb időt kellett vakolással töltsek.

Ezért volt itt Kanadában oly sok munkahelyem. Mire rájöttek, hogy semmit sem csinálok már másikat is találtam. Csak a sok elpazarolt időt sajnálom arra a sok munkahelyre. Milyen jó lett volna találni egy helyet ahol az ember sokáig ne dolgozzon. S akkor fejbe ütött: Már rég meg is van: Csak választok egyet ahol még nem, nem dolgoztam, s eleve azzal kezdem, hogy nem vetetem fel magam.

Na!