Köszönöm, József Attila
Dátum: április 10, vasárnap, 19:29:15
Téma: Életünk napjaink
 |
Köszönöm, Neked, József Attila, hogy megszülettél. És hogy haláloddal nem sikerült megölnöd a legendádat. Köszönöm az elismeréseket, melyeket Rajtad keresztül kaptam. |
Legutóbb a Kráter Egyesülettől.
Curriculum vitae - megemlékezés és köszönetnyilvánítás (megjelent az Irodlmi Rádió weblapján)
Stílusosan kezdem, József Attilával, akinek legutóbbi oklevelemet is köszönhetem, és aki véleményem szerint erősen motivált zseni volt, olyan, amilyen én is szeretnék lenni. Ha nagyképűség tőlem, hát legyen.
Spontán, őszinte, mesterkélt, őszintétlen, gyarló, emberi, esendő, mégis gazdagon adakozó.
Hogy van –e bennem valami, amit méltónak tart az utókor az ünnepélyes átvételre, nem tudom. Írok, létezem, érzek. Ennyit tudok. Amerikában több antológiában is megjelentem, díjakat is nyertem, csak pénzem nem volt átvenni. Magyarországon átvettem. Lassan használhatom a sok papírt tapétának.
1978-ban, Budapesttől 25 km-re láttam meg először Isten egét, vagyis a Rókus kórházban, de akkor még nem túl sokat fogtam fel az engem körülvevő világból. A hetes számot kaptam, mintegy jelzésként.
Jól viselkedtem, egészen kamaszkoromig, azt hiszem.
Magányosan és búskomoran töltöttem gyermekkoromat, utolsó próbálkozásként, anyám 40 éves korában ajándékozott meg az élettel.
Négy évesen már túl voltam a Toldi trilógián, fejből idéztem Arany legsötétebb balladáit, és az óvodai versekben felfedeztem a hexametert, az óvó néni nagy csodálkozására. Egyedül mentem haza az üres házba, olvastam, aztán mikor hazajöttek a szüleim a munkából, elmeséltem, mi van a faliújságon.
Aztán lassan felnőttem, készültem az elkülönülésre. És mindig is kilógtam a sorból. Nem csak a magasságom miatt.
Első dedikált könyvemet Gyurkovics Tibortól kaptam, 1986-ban.
Az alkoholt gyűlölöm a világon a legjobban, az szakította el tőlem mindkét szülőmet. Az egyiket csak testileg, a másikat lelkileg is.
Hiszek benne, hogy egyszer megtalálom a helyem, vagy Isten kijelöli nekem. Elfelejtem az önsorsrontást, az antidepresszánsokat, és elfogadom a jelent. Addig maradnak a versek, a végtelenségbe való belevetettség érzése.
(A „középiskolai fok” és a vakbuzgó hit nálam sem jött be. Ezért tanár szakokat fel sem vettem.) De az igazság kereséséről azt hiszem, sosem mondok le.
Mert minden szubjektív. Van, akinek a szemében létezem, van akiében nem. A szereposztó díványt sem nekem találták ki, sem a megalkuvást.
Elfogadtam: Szeretek, gyűlölök, megbocsátok és haragszom.
Istennő vagy porszem: Isten szemében egyre megy.
És a vers, mellyel a Medáliák pályázaton nyertem:
H’ ommage József Attila
Az eltaposott orrú fekete,
A sárga, kinek kékebb az ege,
A rézbőrű, kin megfagyott a vér,
És a lidércként rugdózó fehér…
Az elmúlást mind könnyedén veszi,
Ha a kaszás szikével kergeti,
Felvágva, boncolva, mind egyek vagyunk.
Ha Isten hátunk mögé áll, mi csak hallgatunk.
Pusztító s pusztuló világ peremén
Csücsülök csak egy meredély övén…
Pusztulok szüntelen, s pusztítok is sokat,
Rovok rovátkát, gyilkos verssorokat.
Az öngyilkos is pusztít: megöli mítoszát.
Másokban élő feldúlt otthonát,
Így teszek én is, itthagyva Titeket,
Szerelem, s a semmitmondó üres tisztelet.
Kérlek, ne szeressetek, anyák és gyermekek!
Sárgák, rézbőrűek és sápadt fehérek,
-Úgy lesz könnyebb: kimondom hát végleg:
Véges vagyok, a levegő Neked, József Attila, méreg.
Utolsó szippantásomnál majd ott álljatok
S mondjátok szépen: meghalt, élt, alkotott.
Rejtelmet, sejtett, tudott rímeket,
Agytekervényében villódzó képeket,
Fejtsetek meg: értetek vagyok.
Én, József Attila az örök rejtély vagyok.
© Farkas Laura 2004. 12. 01.
|
|