Fullextra.hu - Papírtasak

Kutatok az emlékezetem vásznán, s minél lázasabban, annál tisztábban látom, hogy egy pamacsnyi szín sem létezik sehol.

A történések az emberekkel együtt fehér feketében pörögnek mint régi filmkockák, néha még a kockába égetett fehér szám is megjelenik a másodperc egy töredékéig. Már a fekete sem igazi fekete, hanem időszítta barna, s a villogó fehér vonalak patinát varázsolnak az egészre. Mindig híve voltam a csendesfilmek világának, s most is ahogy megpillantom az elém terülő látványt, izgalmamban még a szám szélén is szomjasan végignyalok.
Meglepetésem nem lehetne hatalmasabb hát, mint amikor meghallom a várt zongorajáték helyett apám fiatalos hangját:
- Gyere fiam, nézzük meg Kotta bácsit . . .
- De hol van Kotta bácsi?
- Gyere, odaviszlek - emelt fel apám a nyaka köré, s még most is érzem a gyomromban a lendület ürességét.
Itt a képek kissé zavarosak lettek, langyos nyári délutánt érzek a bőrömön, de nincs időm csodálkozni az egésznek a valószerűségén, mert ajtó nyílik s mosólygós öregember nyújtja felém a kezét:
- Vess ide parolát Öcsike!
- Kotta bácsi - újjong a gyermekhangom - pajolázzunk!
S újból a gyomromban érzem a lendületet amivel lekapott apám válláról, azt hiszem meg akar enni szeretetében. Most elnézem miért, s nem lep meg: buksifejű legényke voltam s helyén volt a nyelvem annak ellenére, hogy az -r betűket j-nek ejtettem. Természetesnek vettem, hogy mindenki szeretett.
- Box, Öcsike - mondja apám, s jólneveltségem bizonyítékától eleredt Kotta bácsi orra vére, amikor orron ütöttem. Csodálkoztam akkor, hogy miért nem nevet apámmal. Most a szemében gyűlő könnyre nézve azon csodálkozom, hogy hogy nem állta meg anélkül, hogy legalább megrángatott volna. Ahelyett gyengéden tett le s kérdőn nézett rám. Fejét hirtelen felemelte s megkérdezte:
- Találd ki mit hoztam neked?
- Te Sanyi, nem . . . - kezdte apám, de egy szigorú tekintet beléfolytotta a szót.
Újból felém fordult s hatalmas mosoly ömlött szét az arcán:
- Na? . . .
Arcomra nézve, nem értem mitől voltam olyan nagy zavarban, szinte küzködtem magamban, de sehogy sem tudhattam kitalálni, hogy mit is hozhatott. Most látom, hogy mitől féltem. Attól, hogy ha nem tudom akkor bizonyára semmit sem kapok. Könny szökkent a szemembe mint az övébe az előbb:
- Szejetni fogom? - kínlódtam, s csodálkozás vegyült a félelmembe amikor zengzetes nevetését hallottam.
- Tudod mit? - kérdezte - ha kitalálod melyik kezemben van, akkor melléje még egy cukorkát is kapsz.
- Savanyúcukojkát?
Nem állta meg, hogy fel ne kapjon, s össze ne pusziljon. Odatartott apám elé s csendben azt mondta:
- Box, Öcsike.
Apámnak elsötétedett az arca amikor az orrához kapott. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet s kilépett az ajtón. Kotta bácsi mosolygott tovább. Letett maga elé s két kezét az elém tette. Most látom, hogy mit bámultam a kezein olyan sokat. Óriás kujakján hatalmas bütykök vannak s azt nézem, hogy bíztos ki sem tudná egyenesíteni, még ha akarná sem. Nem hiszem hogy láttam kezet amelyiket annyira kikezdett a reuma azóta sem.
Belementem a játékba. Rámutattam az egyik kezire amíg a másikat fogtam, hogy ne tudja kicserélni ami benne van. Nevetett. Üres tenyerét mutatta elém, de én győzedelmesen ráztam meg a másik kezét:
- Akkoj ebbe . . .
Tojáscukorka volt. Amíg a papírlapból összehajtott tasak tartalmát vizsgálom egy dobozt húz ki az ágy alól, tele kissebb-nagybb fadarabkákkal, amiknek mindenféle alakjuk volt. Tágranyílt szemmel nézek a dobozra, s elfelejtem még a kezemben a cukorkát is.
- Kockák - mondom s ha hangosan nem is de csendességében újjong a hangom.
A tasak cukorkát leteszem a kezemből s a doboz fölé guggolok. Pillanat alatt elmélyedek a kockázásba. Kotta bácsi csak néz, nyugodt tekintete örömet sugároz.
Márti néni lép be az ajtón. Ránknéz s bólint:
- Látom kaptál valamit, Öcsike - mondja kedvesen - csak azt nem tudom melyiketek boldogabb.
- Kejesztmama, akajsz-e játszani?
Érdekes, most látom, hogy tegeztem keresztanyámat. Furcsa. Mellém guggol s néhány pillanat alatt velem forgatja a kockákat. Építünk.
- Bandival mi van? - kérdi a férjétől.
- Ááá - legyint az öreg - visszaadattam a könnyeztetőt neki a gyerekkel.
- Ki kell békíteni - jegyzi meg az asszony, de mikor látja, hogy nem sietős a férfinek, szeme egyet villan s kifordul az ajtón. Kotta bácsi legyint s ahogy az asszony után az ajtóra néz, szinte magának mormolja:
- Bolond likból bolond szél fúj . . .
Aztán kicsi széket vesz ki a sarokból, mellém teszi, letelepedik s folytatja velem a játékot amit a felesége csak az imént abbahagyott. Belemélyültünk a játékba mindketten, s azt hiszem nem is halljuk, hogyan kezdődik a csetapaté odakinn. Anyám rikácsolását vélem hallani, amikor végre felfigyelek.
- Annyjaaaa! - örvendek meg a hangjának s felpattanok a kockák mellől s az ajtót kinyítom.
Előttem a látvány érthetetlen. Anyám hangjából kikelve, sírástól rázkodó vállakkal az ágytól elfordulva takarja el a szemeit, s az ágyon keresztanyám fekszik álláig húzott takaróval. Apám a szíját bróbálja beakasztani s egyik lábáról hiányzik a zoknija. Ügyet sem vetek az előttem kitárulkozó képre, anyámhoz szaladok.
- Anyja, gyere nézd meg mit adott Kotta bácsi - s megfogom anyám kezét.
Kezét szinte fájdalmasan rántja ki az enyémből s kiszalad a házból.
Ahogy a kezét kirántotta az enyémből kirepült a tasak s a cukorkák széthulltak a padlón. S könnyeimen keresztül látom, hogy még az emlékezetem patinás kockáin is
a padlóra hullt cukorkák pirosak, sárgák, zöldek, narancssárgák . . .