| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: SEBZETTEK ÖSVÉNYEIN |
|
Welentze
Tolókocsis fiammal sétálni indulunk, de a fehér murvával felszórt úton nehézkesen döcögünk, mert kocsijának elülső kis kerekei néha megfeneklenek a kőzúzalékban. A 70-es út sötétszürke bitumenjét és a zöld gyepszőnyeget átszelve kibukkannunk az útszéli tuják égbenyúló oszlopai között. A part menti vasúti sínpárokhoz érünk, melynek bazalt töltésével, ezüst acélsíneivel, és a korhadó, olajos színű-szagú talpfáival torlaszt képeznek előttünk. A tolókocsi meg-megrázkódik, míg átjutunk rajta, de végül sikerül együttesen legyőznünk az akadályt.
Kárpótol az elénk táruló látvány, a festői a táj, ahol a tó és ég türkizkékjét megtöri a túloldali hegység színkavalkádja, a piroscserepes, fehér házak, amelyek élesen kirajzolódnak a napsütésben. Egy csintalan szellőcskétől az öböl vize lágyan fodrozódik, és a színesre festett horgászladikok ringatóznak e apró hullámokon. Összeszorul a szívem, mert mindezt csak én láthatom, a fiam sajnos rövidlátónak született. Tíz méteren túl a dolgok számára homályfehérek, a látóterébe került kép szinte a ködből úszik eléje.
A kikötő nyüzsög az élettől, a csónakok zöme úton van a közeli nádszigetek vízi- folyosóin. Emberek sürögnek-forognak ladikjaikban, mint ahogy a kikötőt körülölelő betonút is hemzseg-zsibong a kirándulóktól. A fülledt melegben mindenki fürdőruhában, vagy póló-sortban feszít. Feléjük közeledve, fiam előtt is körvonalazódik, élesedik alakjuk, arcaik, vonásaik életre kelnek számára.
Mögöttünk kiskutya csahol. Fiam ránéz, és kezével intve hívogatja.
- Gyere ide édesem!
A kiskutya ugrándozva jön, fiam megsimogatja. Egy ötéves kisfiú kikapja keze alól, ölbe veszi és sírva elrohan szüleihez.
Egy percre állóképpé változik a táj és az emberek. Már régebben is tapasztaltam, hogy egyetlen pillantásomra az emberek elkapják fürkésző tekintetüket a fiamról. Mindig is fájtak nekem ezek a kandi tekintetek. Sokan egyszerűen csak kíváncsiak a fiamra, mások együtt érzők, vagy részvétlenek. Ilyenkor szinte mindig zavarba jövök. Bánt a dolog. Szerencsére fiam ebből a közjátékból semmit sem vesz észre, meg sem értené, hiszen szellemileg is középsúlyosan fogyatékos. Miután pillantásommal értésére adom a spontán összegyűlt közönségünknek, hogy méltatlan dolgot tesznek, újra megelevenedik az élet körülöttünk, s mindenki folytatja a megkezdett tevékenységét. Fiamhoz hajolok, és fülébe súgom, ne bántsa őt e kis malőr.
A megálló után a betongáton folytatjuk köríves sétánkat. Itt jól tolható a kocsi, nincs akadály, gördülékenyen igyekszünk a félsziget csúcsosodó középpontja felé. A tájék csodálatos, egész csapat fehér hattyú bukkan felénk a távolból. A gúnár felvezetésével siklanak a vízen, felénk tartanak, megszokták már az embereket, akik gyakran etetik őket. Egészen közel úsznak hozzánk, kíváncsiak ránk, mi meg rájuk. Sajnos nem hoztunk magunkkal elemózsiát. A gúnár bizalmatlanabb, ő kissé távolabb figyelve felügyeli csapatát. Ha bántanánk, vagy közelebb merészkednénk hozzájuk, tudom, a gúnár megóvná csapatát és szembe szegülne velünk,de mivel nem kínálunk fel nekik ennivalót, kíváncsiságuk alábbhagy és tovaúsznak.
Mi is tovább folytatjuk sétánkat, majd egy csendes helyen lepihenünk. Fiamat kiemelem a kocsiból, a fűre terítem kockás plédünket és ráülünk. Mögöttünk nádas, előttünk víztükör. Körös-körül csend és nyugalom honol. Távolban egy-egy horgász, hallunk egy-egy csobbanás, ahogy csalijukat a vízbe dobják. Csak a természet és mi, oly jó így együtt lennünk, csodálatos érzés. Mélyen beszívjuk a víz és fű illatát, jólesik, miközben beszélgetünk erről-arról, jelentéktelen kis semmiségekről.
Fiam régi élményeiről számol be, melyek szinte naponta napirendre kerülnek.
- Anya! Emlékszel még arra a kutyás emberre? – tette fel szokásos kérdéseinek egyikét.
- Hogyne, kisfiam. – válaszoltam neki, és eszembe jutott az a meghökkentő, meglepő eset, amely több éve a Reviczky utcában esett meg velünk.
- Azt mondta nekem, nyugodtan simogassam meg a kutyáját, nem fog bántani. – emelte rám huncutul barna szemeit.
- Persze, aztán, amikor mégis hozzáértél, majdnem bekapta a kezedet! – vágtam rá az elmaradhatatlan választ.
Erre mindketten hangos nevetésben törtünk ki. Ekképpen zajlott köztünk a tradicionális beszélgetéseink láncolata.
Fiam arca komolyra vált, és azt sóhajtja:
- Anya! Én úgy szeretnék megnősülni!
Megdöbbenek, ledermedek, szívembe markol a fájdalom. Ez a gondolat még új nekem. Ilyet még sohasem mondott a fiam. Töprengek, mit is válaszolhatnék e jogos óhajra. Egy elterelő-kikerülő válaszadást találom a legjobb megoldásnak a lesújtó igazság helyett.
- Ó, kisfiam, még fiatal vagy te a házassághoz. – hebegem.
- De anya, a Tóni bácsi is fiatalon nősült meg. – válaszolta rendkívül gyorsan.
Ilyen gyorsan vág az esze? Hm. Szokatlan tőle ez a gyors gondolattársítás, párhuzamos vonatkoztatás. Tónit és Máriát már régóta ismeri fiam. Édesapja kollégája volt a férfi a munkahelyén. Valóban fiatalon, 20 évesen nősült. Feleségével többször is eljöttek vendégségbe otthonunkba. Innét az ismeretség.
- Hamar el is váltak. Ez lett a nagy szerelemnek a vége. – kaptam a nyilvánvaló válaszon.
Majdnem elsírom magam, hogyan is mondhatnám meg neki az igazságot, hogy erre még
reménye, eshetősége sincs az ő kis életében. Kinek is kellene egy ilyen halmozottan fogyatékos ember. Csak nekünk kell! Nekem, az édesanyjának és apukájának. Mi szeretjük örökké ezen a világon. Mi gondoskodunk róla, ápoljuk, kiszolgáljuk és ellátjuk. Elfoglaltságokat nyújtunk neki egész nap. Ki venné még erre a fáradságot rajtunk kívül. Senki. Még, ha lenne is testvére, attól sem várhatnánk el, hogy halálunk után gondozza őt otthonában. Neki csak egy egészségügyi otthon nyújt majd néminemű családpótlékot a halálunk után. De erről nem szeretnék vele beszélni. A jövőjéről nem, mert tudom nagyon elkeserítené, és ezt végképp nem akarnám. Belekényszerülök egy hímezés-hámozásba.
- Nem vagyunk mi elég neked? Mi szeretünk a legjobban téged. Nincs az a lány, aki úgy tudna majd téged szeretni, mint mi. – mondtam.
- Pedig annyira szeretnék egy gyereket is!
- Egy gyermek sok gondot jelent.
- De én majd mindent megadok neki. Gondoskodni fogok róla, és elviszem az Állatkertbe is.
A szám széle megremegett, a kitörő sírást alig tudom magamba fojtani. Mit lehet erre válaszolni? Egyelőre semmi ötletem nincs. Sajnos nem vagyok sem pszichológus, sem gyógypedagógus, sem konduktor. Megpróbálom fiam gondolatait elterelni másfelé. Fejét az égbolt felé fordítom. Megsimogatom buksiját. Kezét kezembe veszem. Ekkor jön a válaszadástól pillanatnyilag megmentő hadsereg egy hatalmas fecskeraj felénk közeledő képében.
- Figyelj! Mindjárt megérkeznek a fecskék.
Valóban így történik, sűrű, tömött fekete rajokban, hangosan csivitelve érkeznek a mögöttünk elterülő cserjéshez és tavi nádszigetek felé a fekete madarak. A fecske csapatok koromsötét foltokban takarják el előlünk az egyre szürkülő, alkonyba borult eget. Egy-egy szalmasárga nádszálra egyszerre több madárka is rászáll. Először csak ringatózva, majd egyre hangosabban és veszettebbül rázzák a nádszálakat. Halljuk a nádrengeteg egyre erősbödő zizegését, a vad táncoltatástól a nádban megbújó, alvó szúnyogokat felriasztják álmukból, és ezzel kezdetét veszi estebédjük. A fecskék a nádról felszállva ricsajozva keringenek a rekettyés fölött, és a még magukhoz sem tért szúnyogokat röptükben kapják be. Össze-vissza repkednek, és sohasem ütköznek össze, ügyes élelemszerzés ez a fecskéktől.
Közben fiamnak is elmagyarázom a fecskék célját, s ezzel el is felejtette eddigi gondolatait. Összeszedelőzködünk, s gyors léptekkel sietünk haza, mert a szúnyogok nemcsak áldozatok, hanem egyben vérszívó támadók is. Egyre több csíp meg bennünket, igyekezünk kell ugyanazon az úton hazafele.
Megmentettek a fecskék a választól, de érzem még valamikor, a jövőben, talán holnap, vagy egy hét múlva minden bizonnyal majd megismétli szíven ütő óhaját, és akkor nekem helyesen kell rá válaszolnom.
A félsziget középpontja felé tartunk, ahol egy fesztivál kellős közepére érkezünk, keletre színpad, rajta gitáros, aki egy szólót ad elő énekszóval. Az emelvény előtt hosszú asztalsorok, falatozó, söröző emberekkel, körben lacikonyhák. A vízparti oldalon regiment sötétkék nadrágos, fehér inges, vállpántos ember. „Ennyi rendőrt kirendelni egy ilyen rendezvényre” – hökkenek meg magamban. Nem állunk meg, hanem a nyaralóutcák felé vesszük az irányt.
Az egyik fordulóban fúvószenekar hangját halljuk, mire fiam gyors ütemben kezdi hajtani a kerekesszékét, utol akarja érni a zeneszót. Hatodik érzékével előre megsejtett valamit az elkövetkezendő eseményekből, ezért miatta levágom utunkat és egy parkolóban kötünk ki, amelynek másik bejáratához akkor ékezett meg a masírozó fúvószenekar. Hát ők voltak a parton látott kéknadrágos, fehéringes, vállpántos, rendőrnek hitt csapat, bár most a hangszereikkel vonulnak.
Megáltunk vagy húszméternyire és hallgatjuk őket, míg egyszer csak észrevesz bennünket a zenekar vezetője, int a muzsikusainak és egyszerre mindnyájan felénk tartanak. Valóra válik a várva várt találkozás, amely egy életre meghatározó élményt nyújtott fiamnak.
Körbeálltak bennünket és elkezdtek csak a fiamnak zenélni, ő először megrettent az üstdob hangjától és a fülébe fújó trombitától, de hamarosan megnyugszik és ritmikusan táncolni kezd a székében. A zenészek meg sem lepődtek atetoid mozgásán, derűsen muzsikálnak tovább. A meghatódottságtól könnyek szöknek a szemembe. Fiam széles mosollyal nyugtázza az eseményeket, az ugrándozástól és vezényléstől teljesen leizzad, s látom olyan boldog, mint még soha. Ekkor megérkezett egy hatalmas lila busz, a zenekarvezető felugrik rá, és egy CD-lemezzel jön vissza, fiam markába nyomja, és idegen nyelven mond neki valamit. Elolvastam a lemezborítót és ez áll rajta: Banda Citta’ Di Ripa Teatina, így tudtam meg, hogy olaszok. Még eljátszottak egy utolsó, átdolgozott Monteverdi darabot, s mi tapssal fejeztük ki hálánkat. Utána felsorakoztak előttünk, és egytől-egyig kezet fogtak velünk, éreztük, ez olyan rendkívüli kézfogás, amilyet csak ritkán kap az ember. Szavak helyett is mindent elmond az összefogásról, emberségről, együttérzésről.
Aztán felszálltak a buszra és még a főútról is integettek. Azóta is emlegeti őket a fiam.
Kovács Krisztina /Welentze/
Ha elolvastad kérlek írj véleményt róla! Köszönettel: Kriszti
|
|
| |
|
| "SEBZETTEK ÖSVÉNYEIN" | Belépés/Regisztráció | 11 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: SEBZETTEK ÖSVÉNYEIN (Pontok: 1)
Lacoba Ideje: Szeptember 14, vasárnap, 09:45:19
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Itt sem tudnék mást írni, mint már megtettem.
- hatalmas érzelmi telítettségű az írásod.
- Itt egy új hibát is észlelek: a cím teljes nagybetűs írás helytelen.
- tehát kellene valami plusz, ami magasabb irodalmi értékre emelné írásodat. |
|
|
|
|
|
Re: SEBZETTEK ÖSVÉNYEIN (Pontok: 1)
thomba Ideje: December 16, kedd, 20:50:03
(Adatok | Üzenet küldése) | Első és talán durván hangzó kérdésem: mi akar ez lenni? Na jó. Sejtem. De csak sejtem. Mert sajnos ez az írás nem fog meg. Hiányzik belőle az átütő erő. Ez nyilván annak tudható be, hogy feleslegesen sok benne a tájleírás, ami eltereli az olvasó figyelmét a lényegről anélkül, hogy a táj és környezetleírások bármiféle hatással lennének rá. Minden, ami egy adott környezetre illik, csak akkor lehet igazán átérezhető, ha szoros kapcsolatban áll az adott írás fő vagy mellékszereplőivel, jelen esetben a fogyatékos kisfiúval. Neki, és nem az írónak kell reagálni a környzeti hatásokra, akár az út sötétszürke bitumenjére, akár az útszéli tuják égbenyúló oszlopaira.
Feltételezem, hogy az olvasó együttérzését akarod kiváltani, de ezt ne tájleírásokkal, hanem szereplőid érzelmi reakcióinak megjelenítésével próbáld meg elérni.
Írod: “egy öt éves kisfiú kikapja keze alól (a kiskutyát), ölbe veszi és sírva elrohan a szüleihez. Pár sorral lejjebb: fiamhoz hajolok, és fülébe súgom, ne bántsa őt e kis malőr.
A kettő között csak annyi utalás van erre a malőrre és a fogyatékos kisfiúra (aki végülis a főhőse ennek az írásnak), hogy a közjátékot a fiú meg sem értené, hiszen szellemileg is középsúlyosan sérült. Ezt, ha akarom, elhiszem, ha akarom, nem. Maradjunk annyiban, hogy nagyon nehezen hiszem el. Miért? Mert egy szellemi fogyatékosnak is vannak láttatható és érzékeltethető reakciói, főleg olyan esetben, amikor egy általa megkedvelt kiskutyát kikapnak a kezéből. Én, mint olvasó, szerettem volna látni, átérezni, hogyan reagál erre ő, a főszereplő. Ehelyett azt olvasom, hogy téged bánt a dolog, nevezetesen a körülállók közömbös vagy sajnálkozó pillantásai. Ha tévednék, s nem a gyerekről, hanem az íróról szól ez a történet, akkor viszont az egésznek a megközelítése téves.
Ezt a malőr jelenetet úgy kellett volna leírni, hogy engem, az olvasót is bántson, felháborodásra ösztökéljen.
Pár sorral lejjebb írod: a tájék sodalities, egész csapat fehér hattyú bukkan felénk a távolból. Ennek és az ehhez hasonló l
A hozzászólás folytatása... |
|
|
|
|
|
Re: SEBZETTEK ÖSVÉNYEIN (Pontok: 1)
Welentze Ideje: December 28, vasárnap, 18:13:58
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Hozzászóló: Welentze
(Ideje: 07-06-2008 @ 04:39 pm)
Comment: Nagyon örülök a hozzászólásotoknak. Köszönöm szépen. Lacoba, próbálok én is írni neked privátba, de még nem lelem a módját, mert új tag vagyok ezen a portálon. De remélem hamarosan kiismerem magam. Üdv: Kriszti /Welentze/ |
|
|
|
|
|
Re: SEBZETTEK ÖSVÉNYEIN (Pontok: 1)
Anna1955 Ideje: Január 16, péntek, 14:50:13
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Welentze!
Ez itt a kritikai felület.
Kérlek olvasd el a portál felületeire vonatkozó rövid leírásokat a helpben.
Az IK nem a kritika helye, az ott elhangzó hozzászólások, az emberek érzéseit fejezik ki, azt mutatják, hogy figyeltek rád, olvasták a művedet.
A valódi kritikát itt kaphatod, mely nem azért szigorú, hogy bántson, hanem, hogy segítsen a fejlődésben.
Nem kötelező megszívlelni, és haragudni sem kellene érte, hisz gondolom azért küldted műved erre a felületre, hogy boncolgassák az olvasók. |
|
|
|
|
|
Re: SEBZETTEK ÖSVÉNYEIN (Pontok: 1)
Welentze Ideje: Január 24, szombat, 18:14:51
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Anna!
Sokszor ráébredek, milyen nehéz a neten kommunikálni, s milyen könnyű félreértelmezni egy írást, annak jelentését, szándékát. Kapcsolatok, együttműködések bomolhatnak fel miatta, viták, félreértések keletkezhetnek belőle, sőt heves indulatoktól sem mentes háborúskodások, akár egy internetes portálon, egy közösség "füle hallatára" is. Én nagyon szeretném ezt elkerülni.
Sajnos a mindennapjainkban sem tudunk viselkedni, nem csak a neten.
Egyáltalán nem haragszom senkire, legkevésbé Thombára, bár bevallom, az indulatos és brutális hangnemével mélyen megbántott, nem az írói, hanem anyai és emberi mivoltomban, ennek ellenére én mégsem szaladtam Thomba háta mögött a Te szoknyád mögé, azzal hogy töröltessem a személyeskedő hangvételű bejegyzését.
Ellenben Thomba, töröltette az általam az IK-ról idemásolt, az ő kritikájával ellentétes, jóérzésű emberek hozzászólásait, melyekből kiderülhetett számára és az olvasóknak is, hogy az általa is durvának titulált stílusával magára maradt.
Remélem nem vet rám követ senki, ha én inkább Lacibá durvaságtól mentes, jó szándékkal ötvözött, tapintatos, de mégis kemény és építő jellegű bírálatait és tanácsait szívlelem meg majd a jövőben is, mert számomra ő a követendő példaképp. Bírálóim közül ő az az irodalmár, akinek nemcsak versei, hanem szépprózái is élvezetesek és gyönyörűek. Tőle szeretnék tanulni!
Anna! Szeretném, ha engem is megértenél!
Üdvözlettel: Welentze
|
|
|
|
|
|
Re: SEBZETTEK ÖSVÉNYEIN (Pontok: 1)
Welentze Ideje: Február 13, péntek, 21:55:01
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | VÁLASZOM THOMBÁNAK:
Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdezni, szabad-e, nem szabad,
sosem kimélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,
nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat.
Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé,
s ne a törtet tekintsd és csonka részét,
de az egész nem-osztható egészét:
ki senkié sem, az mindenkié.
(Kosztolányi)
|
|
|
|
|
|
Re: SEBZETTEK ÖSVÉNYEIN (Pontok: 1)
Welentze Ideje: Augusztus 09, vasárnap, 18:05:14
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves olvasóim!
Kérlek nézzétek meg a videa.hu-ra feltett amatőr dokumentumfilmemet, melyet 2005-ben készítettem a fiamról.
Az alábbi linket másoljátok ki, és illeszétek be böngészőtök keresőmezőjébe!
http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/kaleidoszkop-peldamutatas-agard-aranyos-csalad-KZmcp24ajGBJYK4v
Üdvözlettel: Welentze - Kriszti |
|
|
|
|
|
Re: SEBZETTEK ÖSVÉNYEIN (Pontok: 1)
Nanti Ideje: Május 19, szerda, 16:19:34
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Mindenre van megoldás, a fogyatékos is élhet teljes életet.
Remélni meg jó. |
|
|
|
|
|
|
