bogumil
A Dunnaparton sétálgatva bukkantam rá, a padon, cókmójai között szundikáló, arcát a nappal süttető vékonyka, széparcú lánykára. Megszólítottam, beszédbe elgyedtünk, s kiöntötte szívét. Rámzúditotta lelkének összes szennyesét.
–Ki vagy Te, kisleány, mi szél fútt erre? – kérdeztem tőle, s letelepedtem mellé a padra. A lányka rányitotta nefelejcskék szemeit és így válaszolt.
–Jó kérdés, magam sem tudom. Egyszer csak itt termettem. Se otthonom, se családom. Lógok a levegőben. Úton vagyok a semmiből a nagy semmibe!
–Senkid sincs?
–Egyedül vagyok, mint az újam. Ebben a két reklámszatyorban van mindenem: a ruháim, kevés pénzem, pár kifli, parizel, tükör, fésű, rúzs, egy törölköző és a kabalamacim. Ez az én világom.
– Hogy ki volt az apám, azt nem tudom. Valószínű, hogy sosem tudom már meg. Talán, még az anyám sem tudja? Sokáig, még azt sem tudtam, hogy ki is az anyám. Nem hiányoztam neki, nem kereste velem a kapcsolatot. Áhítoztam utána, vágytam rá, hogy egyszer, majd eljön, átölel, magához szorít, megsimogatja a hajamat és így szól hozzám:”kislányom” És én így válaszolok, majd neki, édesanyám….De nem, még ezt a gesztust sem tette meg felém. Megtagadta tőlem magát, soha nem látogatott volna meg! Mit tehettem, éltem az intézetiek életét.
–Ó, te szegény!– sopánkodtam részvéttel, de ő leintett.
– Nem kell sajnálkozni. Nagyon is jó volt ott nekünk. Mindent megadtak, ami a test és lélek fejlődéséhez kellett egy gyereknek. Remek nevelő tanáraink voltak. A közösséggel sem voltak gondok. Sportolhattunk, moziba jártunk, táncolni is megtanítottak minket, illedelmesen viselkedni is. Ruháztak, etettek bennünket. Kell ennél több? Bizony, hogy kellene! Bármennyire igyekeztek pótolni, azért hiányzott az anyám, az apám! Tudod, az a borzasztó, ha magára hagyják az embert. Mert sokféle szeretet létezik, de a szülői és gyermeki szeretet nem pótolhatja semmi. Hidd el nekem, messziről megismerni az intézeti gyereket a bőrük színéről. Sápadtabbak, mint akik családban nőttek fel.
–Miért? Azokra is egyformán süt a nap
– Mert hiányzik nekik a családi fészek melege, ettől sápadtabbak. Ezért kerestem meg az anyámat, és keresem minden férfiben az apámat. Na, érted már?– kapizsgálom kiscicám.
–De, ez mind semmi! Tudod mi a legborzasztóbb? Amikor bezárult mögöttem, az Intézet kapuja. Amikor elérve a tizennyolc évemet, örökre átléptem az engemet felnevelő otthon küszöbét. Kiszakadtam egy közösségből. Belehullottam a semmibe. Úgy éreztem akkor, hogy ott menten megsemmisülök. Valahogy ahhoz tudnám ezt hasonlítani, amikor egy kismadár hirtelen kipottyan a puha, meleg fészekből. Sírni, jajgatni tudtam volna, ha ez segítene! De, nem lehetett, össze kellett szednem magamat, hogy átvészeljem a változást. Megkapaszkodjak a kinti embertelen és könyörtelen vad világban.
–Ó, te szegény! – mondtam részvéttel a hangomban.
–Tudod ez csak egy múló, rossz pillanat volt, amit rögtön elhessegetett a szabadság mámorító érzése Zsebemben tizennyolecer Forinttal, és egy ajánlólevéllel a Kistex-hez ahol munkahely, munkásszálló várt rám. El tudtam volna indulni az életbe. Az igazgató bácsi búcsúzóul megölelt, s megígértette velem, hogy hírt adok magamról. Ellátogatok a régi otthonomba. És a legvégén elővette és megmutatta a kartonomat. Így tudtam meg az anyám nevét, és tartózkodási helyét.
–Mennyit tudtál még meg róla?
– Ezen kívül semmit. Elhatároztam, hogy felkeresem és szembenézek vele. Legalább tudjam, hogy néz ki, legyen egy anyaképem róla. Kis ajándékokat vettem neki. Félve készültem a nagy találkozásra. Két hetem volt arra, hogy jelentkezzem a Kistex-be. Gondoltam széjjelnézek Pesten. Moziba jártam, ismerkedtem. Gyűjtöttem magamba a kinti, szabad világ izét, zamatát, illatát.
– Hol aludtál, tisztálkodtál?– a Blahánál, az aluljáróban megismerkedtem egy bandával. Fiúk-lányok vegyesen. Befogadtak maguk közé. Együtt jártunk szórakozni, boltokba lopni, és megismerkedtem a szexel is. Nagy társaság volt. Egy ócska bérházban laktunk, olyan lakásban, ahonnan levertük a lakatot és önkényesen beköltöztünk oda. Szipóztunk, ittunk és szeretkeztünk. Kéjmámorban élve tobzódtunk a lét peremén.
– Meddig voltál velük?
– Négy-öt napig. Tudod, rájöttem ez nem az én világom. Hamar búcsút intettem nekik
Tegnapelőtt felültem a vonatra és eljöttem ide, a városba, megkeresni az anyámat.
– Milyenre sikeredett a nagy találkozás, örült neked?
– Ugyan, hova gondolsz! Elsőre meg sem akart ismerni. Tiltakozott, minek háborgatom. Fel sem akarta fogni, hogy a hajdan magától eldobott kislánya áll előtte és kér bebocsátást hozzá. Úgy állt ott, kinyújtott karját az ajtófélfának feszítve, mint aki gátat akar vetni egy betolakodónak. Pedig én olyan nagy szeretettel készültem erre a találkozóra. Ajándékot is vettem neki, egy szép, borostyán karkötőt. Olyan undorral tartotta el magától, forgatta a kezében, mint egy döglött békát. A szeretetemben alázott meg az anyám.
– Beengedett?
Végülis nagy nehezen beengedett, mert kezdett kellemetlenné válni a dolog. A szomszédasszony kilesett a levelesen, majd ki lépett, és kíváncsian megkérdezte tőle:”csak nem a nagylányod Irmuskám?”
– De, igen, a lányom, na gyere be!– mondta kelletlenül és bevezetett a konyhába. Leültetett a hokedlira. Ahelyett, hogy mecsókolt volna, ellenségesen sziszegte felém.– minek jössz ide a nyakamra! Égetsz a szomszédok előtt!
Itt nem maradhatsz! Ez egy külön család. Három gyerekem van. Az uram dolgozik, ha megjön, és itt talál, nem tudom, mit tesz veled? Még csak az kell, hogy befogadjalak, azt összeszűrjétek a levet! Felálltam, meghajoltam felé és ezeket mondtam neki: – örülök, hogy megismerhettelek. Nem zavarok tovább, isten veled anyám! – ezzel befejezve a vizitet kiléptem a folyosóra. Ő pedig némán becsukta mögöttem az ajtót. Hát, ennyit az anyai szeretetről. Köszönöm, nem kérek belőle!
|
|
| |
|
