halota
Arcod,
mint szél fújta némaságban
a tűnő árnykép tárul elém -
rám szegezed,
mint ki csodára vár
fényes szemed,
Téged nézlek
Arcod,
mint szél fújta némaságban
a tűnő árnykép tárul elém -
rám szegezed,
mint ki csodára vár
fényes szemed,
olyan mintha látnál engem,
s tudnád villanó sejtelemben,
milyen lesz a világ,
ami eljő,
s mi vár ránk míg
a felejtés magára húzza
a megbékélés takaróját,
s mint ajtó mögött
a megbocsátó, mikor
a megvallott bűnök után
az ajtót kitárja,
az átok feloldódva,
tisztuló lelkünket is
megnyitja egymás előtt -
gyermekként
nem tudhattad,
ereszthetjük majd szélnek,
amire tanítanak,
hogy minden napra jut
egy árulás,
a percnyi gyönyört a kín követi,
a mosoly mögé
a sanda szavak mérge gyűl,
s a teremtés remekműve
az élet, nem más, mint
küzdés foggal, körömmel,
mert, aki kiáll a harcból,
már a halálba kóstol...
gyermekként
soha nem sírtál,
ha nem kaptad meg
azt, amit kértél,
igaztalan világban
magadat jutalmaztad,
ha jót tettél,
felnőttként,
ha jövőtöl várod
a biztos választ,
s véges határaidba zárva
álmod valóra nem váltod,
már hiába sírsz,
maradsz múltad koldusa.
|
|
| |
|
