| Küzdőtér |
|
|
|
bogumil
1.
A körjegyző gondterhelten ráncolta a homlokát és sűrű, lapos, érthetetlen pillantásokat vetett az előtte álló, méltatlankodó középkorú férfira.
– értse már meg, jó uram, itt a mi körzetünkben semmilyen Elízium nevezetű Öregek Otthona nem található. Ez egy kietlen, elöregedett, lassan kihalófélben lévő tanyavilág. Nem tudunk róla, hogy valamilyen szociális intézmény működne a területünkön!
–Itt van, ezen a papíron: 4204-es helyrajzi számon van bejegyezve. A tulajdoni lapon tulajdonosként Cicvarek Vince van feltüntetve. Állítólag magánpanzióként működik ez az intézmény. Ide kívánkoztak hétéve az apámék, miután eladták a Pesti ötszobás lakásukat. Beköltöztek egy kis vidéki jólevegőt szívni. Mire visszajöttem Amerikából, hűlt helyüket találtam. A tartózkodási helyükre is úgy találtam rá, hogy a szomszédasszonyuk nyomta a kezünkbe a cetlit, amin a cím állt. Szeretném őket felkeresni, hogy élnek, mint vannak, ebben az Eliziumban.
–Sárika– fordult a jegyző a titkárnőhöz.– ki a tulajdonosa a 4024-es tanyának?
–Senki. Tudtommal az öreg Tóth, már hét éve kihalt belőle. Azóta üresen áll, mint a környéken a többi hetvenkét kísértettanya.
–Nem lehet az, hogy megvette valami nyugati milliomos, és tényleg panzióvá alakította?
–Akkor mi tudnánk róla. Kisérettanya az, higgyék el nekünk! Nincs ott semmi. Még a kóbor kutyák is elkerülik.
–Nem tudunk segíteni uram. Keresse máshol a szüleit.– tárta szét karjait a körjegyző és finoman kitessékelte az érdeklődött. De, Tóth Jánost nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon. Elhatározta, hogy a vékonyka nyomon elindulva végére jár a dolognak. Elindult a tanyavilágban felkutatni az Eliziumot, ahol a szülei élik vidám életüket.
2.
A hatalmas kukoricatábla közepén megbúvó tanyaépület, istálókkal, ólakkal beépített portáját kétméteres szögesdrótkerítés védte az idegen tekintete, vagy esetleges behatolása, avagy a bentlévők szökése elől. A kerítést álcázandó a kerítésre felfuttatott hatalmas, szúrós tüskéjű akácia volt felfuttatva, mely átláthatatlanná tette a kerítésen belül folyó életet, mozgásokat. A jó nyolcszáz négyszögöles portának mind a négy sarkában egy-egy kutyaház volt elhelyezve. A kutyaházakat a kerítés tetején végigfutó kifesszitett drót kötötte össze, amin a karikába fűzött láncon tartott vérebek körberohanhatták a kerítést teljes hosszában. A kerítésen élve se, be, se ki nem juthatott át, csak a madár.
Benn, a központi tanyaépületben lakott a tanyagazda, a hatalmas hentesre emlékeztető Cicvarek Vince, igencsak termetes feleségével, Máli asszonnyal. Ők feleltek a lakók ellátásáért, és helybenntartásáért. Ezért a munkáért fizetést nem kaptak, viszont a tanyához tartozó hetvenkét hold föld megművelését és a termény értékesitését, bérleményként kapták, munkájuk ellentételezéseként. Ezen felül havonta hozták a lakók ellátmányát, amit a lakók élelmezéséért, tartásukért adtak Cicvareknek.
A tulajdonossal sosem találkoztak. Néha megjelent egy autó, hozott egy-két embert a gönceikkel, kéziholmikkal. Leadták őket Cicvareknek. Érdeklődtek a létszám teljessége iránt. Leellenőrizték, megvannak-e a madárkák-merthogy így hívták a lakókat- a kalitkában. Aztán ahogy jöttek el is, távoztak.
Az új lakók megelégetten tekintgettek körbe a tágas, szépen berendezett vendégszobában, majd amikor szerették volna megtekinteni a szobáikat Cicvarek egy viharlámpát fogva a kezébe, kivezette őket egyenként hátra, a friss szalmával felhintett ólakhoz. Kinyitotta a nyikorgó ólajtót, beterelte az új lakót és rálakatolta az ajtót. Mire magához tért az illető és kétségbeesetten dörömbölni kezdett Cicvarek az arcába világított a lámpával és vigyorogva így szólt hozzá.
–Idefigyelj, vén pipamocsok! Mit hittél, panzióba kerültél? Ha-ha-ha! Ez itt a világvége! Itt keményen meg kell dolgoznod az ennivalóért, ha élni akarsz, különben hamar bejuthatsz az Elziumba… na, tedd el magadat holnapra, aztán, majd reggel megkapod a beosztásodat!
Másnap aztán hajnali fél ötkor megkondult a kolomp és Cicvarek kieresztette a hangját – vályúhoz! – Mindenhonnan, gyüröttarcú asszonyok, idős emberek totyogtak, csoszogtak elő és csajkával remegő kezükben a központi istálló felé araszoltak. A bentlévők is feltápászkodtak fapriccseikről, megmosakodtak a gémeskút mellett álló kővályúban, majd alágyújtottak a katlannak. A katlanban főtt a cibere, vagy cirokleves. Valamilyen kétesszinű, copákák, húscafatok, répaszeletek, kis kása dúsította a kusmercet. Náncsinéni, a termetes sváb öregasszony, aki valamikor óvodai szakácsnő volt hatalmas merőkanállal kavargatta a gőzölgő, meleg ételt. Mindenkinek teli löttyentette a csajkáját.
Miután megtöltötték a bendejüket csoportokba, osztotta őket Cicvarek és egy-egy brigádvezetővel az élükön kapára, kaszára kapva elindultak munkára, ki a földekre. Az öregebje, gyengébbecske semmire sem használható népség maradt benn a házkörüli munkákra: krumplihámozásra, kecske és tehénfejésre, moslékfőzésre, a hízóknak, anyakocáknak.
A kifejt tejet a kismalacokkal itatták meg. A felesleg egyrésze ment a gazdának és feleségének. Ami ezen felül maradt az meg sajt és túró képében a piacra került.
Hetente egyszer bevitte az árút Cicvarek a piacra, eladta a kofáknak. A kapott pénzen bevásárolt. Megvette a gyufát, olajat, cukrot, lisztet. Felpakolta a terepjárójára és hazafuvarozta a heti ellátmányt.
3.
Tóthnak első útja a kocsmába vezetett. Ide tért be a hetivásárból hazafelé igyekvő Cicvarek is, leöblíteni a torkát valamivel. A kocsmában rajtuk kívül nem volt senki. A pálinkát leengedve a torkán elterpeszkedett a másik asztalnál és várta a sörét. Közben kutató tekintete körbejárt. Felfedezte a mokány, sertehajú középkorú Tótot. Közben letette elé a kocsmáros a sört. Belekortyolt, majd így szólt hozzá.– Gáspár, tuttál-e szerezni valakit, aki megbízható?
–Még mindig nem, Vicebátyám. Nem szabad ezt elkapkodni! Olyan ritkán kaphatóak az emberek olyan munkára, ami magának kell! Meg, aztán a bezártságot sem viselik el sokan…
–Igazad van, de már nem bírom egyedül. Most is, míg odavoltam, senki nem őrizte őköt. Tudod a Máli se fiatal már. Nem állíthatom oda őrködni. Akkor ki marad a fakanál mellett? Széjjellopnák ezek mindenünket. Megennék a fejünket! Nekem olyan embör köll, aki elviseli a bezártságot, tud lakatot tenni a pofájára! –fejezte be és szájára emelve a korsót, és egyhajtókára kiitta tartalmát. Tekintete a sarokban iszogatón akadt meg. Hirtelen gondolata támadt.
–Hé–kurjantott Tóth felé– nem volna kedved elszegődni hozzám?
–Honnan tudja, hogy munkát keresek?
–Rá van írva a savanyú pofádra! Nálam munkaerőhiány van éppen.
–Mióta?
–Hároméve… azóta nem járt erre épkézláb ember, akit alkalmazni tunnék.
–Megfizeti-é’?
–Mind ezzel kezdi! Mennyi lesz a lé? Nem fogunk összeveszni! Nem fogsz megszakadni a munkába! Bizalmi állás lenne.
–Aztán hol?
–Hát, a panzióba… hehehe!– húzta száját kéjes vigyorra Cicvarek. Elkerekdett a szeme Tótnak és kétkorsó sört rendelve átült Cicvarek asztalához. Míg a sörre vártak megalkudtak.
–Mi a munka?
–Őrizni a lakók biztonságát. Amolyan munkafelügyelő féle lennél. Vigyázol a rendre, el ne szökjék valamelyik. Be nem tegye a lábát a portára idegen, amig én távol vagyok, vagy éppen alszom. Oda még a madár se repülhet be!
–Börtönőrnek kellenék?
–Valami effélének.
–Hát akkor jó helyen kopogtat kend, emberére akadt! Proszit!– mondta Tóth és összekoccant a két krigli.
Tóth beült az anyósülésre és elindultak a tanya felé. Útközben megalkudtak. Kiderült, jó szimata volt: az Elízium Panzió tulajdonosát sodorta útjába a szél. Az első nap szembetalálta magát a rideg valósággal. Itt csupa, a lakásukból kisemizett, a tanyára deportált szerencsétlen pária lakozik. A hetedik napon akadt rá az apjára. Éppen a disznók alóli ganjozást ellenőrizte, amikor mintha ismerős lenne az egyik ganéjhordó. Összevillant a tekintetük: megismerték egymást. Tudta, hogy az öregben annyi a félelem, hogy nem meri megszólítani. Mivel tanú nélkül akart az öreggel beszélni elküldte a másik ganéjhordót.
– he, örgeapám!– szólította meg a másikat– mennyé be a konyhára, vigyé egy öl száraz tehénganyét, az üst alá a Náncsinak! – adta ki a parancsot. Majd miután eltávolította a másikat így szólt az apjához.
–Apám, hogy kerül maga ide? – az öreg attól félve, hogy még a falnak is füle van, kezét a szájaelé tartva suttogva szólalt meg.– kicsalták tőlünk a lakást fillérekért. Ígértek kacsalábon forgó panziót. Aztán ez lett belőle. Elvették az igazolványainkat. Aláirattak velünk egy maghatalmazást, hogy a Mucsi ügyvédúr veheti fel helyettünk a küldeményeinket, amit havonta lehoznak ide, nekünk…
–És, kapják a küldeményeiket? Egyáltalán megkaptak maguk valaha, valamit is?
–Hogyne, fiam, azt kaptuk, amit a Bugi a tapasztásért, segberugást, ha reklamálni mertünk. Anyád négyéve meghalt. Neki már jó, semmi se fáj.
–Hol van eltemetve, meg akarom nézni, egy csokor virágot vinni a sírjára!
–Ne, keresd! Úgyse találod meg. Van, hátul a földeken túl egy horhos, annak az oldalában vannak a halottak eltemetve, mind egy szálig…
–Ezekszerint, hivatalosan meg sem haltak. Pap sem látta őket holtan?
–Hova gondolsz fiam! Titokban folyik itt minden. Vannak itt 112 éves holt lelkek is, akik papíron élnek. Az anyád is él… papíron.
–Kapizsgálom már apám: az ügyvédúr a halottak nyugdíját is rendszeresen felveszi, mintha élnének…
–lehetséges fiam. Mi itt a világtól elzárva vegetálunk. Nem mondom, fedél van a fejünk felett, enni is adnak. Ruha is kerül, ami lemarad a halottakrúl. Szóval elvagyunk, mint a befőtt. A lakást nem tudtuk anyáddal fenntartani. Eladósodtunk. Igy láttuk jónak. Eladtuk nekik. Olyan mézes-mázosak voltak. Addig jártak a nyakunkra, annyira kecsegtettek bennünket. Mutogattak egy csodálatos panzió képet. Benne csupa vidámnak festő öreget. Fiam, ugye nem teszel semmit? Ne rontsd a helyzetünket! Mi már megszoktunk itt. Majd csak elvegatálunk valahogy. Aztán ha kimúlunk, odakerülünk a horhosba mi is… ígérd meg, amig élek, nem teszel semmit!
–Megigérem, apám!-mondta Tóth, és vállon ragadva magához húzva, megölelte az apját. De, nem olyan fából faragták, hogy ennyiben hagyja az ügyet. Elvégre az ő jussát orozták el, és a szüléit taszították ebbe a földi pokolba. Elhatározta, hogy kinyomozza az ügyvédurat. Az apja elárulta a zugügyvéd nevét és az irodának, ahol aláíratták velük a szerződést, a címét is.
Egyik nap eltávozást kért a gazdától, hogy bemehessen a városba, elintézni félbe maradt ügyeit. A gazda bár gyanakodva ugyan, de kénytelen-kelletlen elengedte. Ő, pedig egyenesen az ügyvédhez ment.
3.
Az ügyvéd gyanútlanul beengedte az irodába. Tóth bemutatkozott és a tárgyra tért.
–Tisztelt ügyvédúr! Megvannak önnek visszamenőleg a szerződései, amiket Ön által kötöttek lakáscsere, vagy aladás ügyében.
–Természetesen Uram, de a titoktartás köt, nem adhatom ki az ügyfeleim adatait.
–Én, a szüleim lakáseladása iránt érdeklődöm. Nem kapták még meg a vételárat.
–Érdekes, érdekes… ilyen még nem fordult elő a prakszisomban, mikor történt az adásvétel?
–Hét éve uram.
–Nevet kérek!
–Tóth János Kankalin u.34. Első emelet 7.
–Azonnal, keresem… ahá, máris megvan. Igen, valóban megtörtént az adásvétel. Eladó: Tóth János és Tóth Jánosné, vevő Kiss Pál stb. stb.… a fizetés készpénzben történt, egymásközött. Én csak ellenjegyeztem a szerződést.
–Ön, nem is látta a pénz átadást.
–Szükségtelen uram. Itt az ügyfelek által aláírt papír, amely igazolta a vételár kiegyenlítését.
–Tisztelt ügyvédúr, a szüleimet kisemmizték. Nem tudom ön milyen szerepet játszott az ügyben, nem is akarom bolygatni az ügyet, de nekem, most nincs lakásom. Tudnám értékelni, ha kisegítene húszmillióval, most és azonnal.– Az ügyvéd felháborodva ugrott fel.
–na, takarodjon innen, vagy rendőrt hívok! Zsarolni akar, engem, egy tisztességes ügyvédet?– Tót higgadtan felelte– drága ügyvédúr senki nem akarja önnek kétségbevonni a jó szándékát. Én csak egy kis baráti kölcsönt kérek öntől. Ennyit megér a hallgatásom, nem?
–Fenyegetőzik a kuncsaft, na, mars ki! Vagy hívjam a rendőröket?
–Hivja, csak hívja őket! Majd szépen beülünk a rendőrautóba és kiautókázunk az Elízium Panzióba, tudja a 4204-es tanyára…– az ügyvédben megállt az ütő. Rögtön kapcsolt, hogy itt tejelni kell, mert ez az ember lebuktatja őket. Így fordult hozzá. – Jó, rendben van. Megkapja a pénzt, de ki biztosít, hogy továbbá nem zsarol bennünket? Így is rászállt az állam a lakásmaffiára!– János rendíthetetlenül válaszolta– most, azonnal kérem a pénzt kesben, ide a markomba! – az ügyvéd megadóan kinyitotta a páncélszekrényt és miközben a pénzkötegeteket, szedegette elő, megnyomott egy apró kis, gombocskát a szekrény oldalán. Aztán kényelmesen elkezdte számolgatni, nyálazni a bankókat. Jánossal is átszámoltatta. Kétszer is megolvasták. Miután mindent rendben találtak, csengetett a titkárnőjének.
–Micike, van egy kávénk?
–Természetesen főnök. Máris hozom.
–Igyunk addig amig megírja a titkárnőm az átvételi elismervényt. Ebben Ön elismeri, hogy a szülei helyett átvette a lakás árát. Természetesen visszadátumozzuk. Rendben lesz így?
–Bánom is én, készítse el csak, de hamar, mert vissza kell érnem arra az elátkozott tanyára!
–Mért ragaszkodik ahhoz a tanyához? Most már van pénze, élhet, mint Marci a Hevesen?
–Tudja ügyvédúr, aki a sittről jön, az nem szeret szem előtt lenni. Jobb egy pár évig ott meghúzódnom. Aztán, majd ha meghal az apám, akkor tisztességgel eltemettetem, mellé helyeztetem az anyámat is és kilépek a világ elé, mint a Monte Cristó grófja!-mondta és aláírta a szerződést. Miután kiitta a kávét, keze máris a kilincsen volt. Kinyitotta az ajtót, amikor egy zsákot dobott valaki a fejére, és egy tompa ütést érzett a tartóján, majd elvesztette az eszméletét. Soha, többé nem került élve elő. Állítólag a maffiózók verőlegényei a tanyára szállitották, kivégezték, és elföldelték őt is a horhosba.
|
|
| |
|
| "Elízium" | Belépés/Regisztráció | 0 hozzászólás |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
|
