[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 222
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 222


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Próza: A terrorizmus arcai
halota

A legtöbb szörnyűséget az ember ember ellen, a jobb világ megteremtése közben követte el. Az erkölcsi tökéletesség önmagunk iránt lehet követelmény, de veszélyes, ha másokat akarunk harcias meggyőződésből jobbá tenni.

A terrorizmus arcai

A legtöbb szörnyűséget az ember ember ellen, a jobb világ megteremtése közben követte el. Az erkölcsi tökéletesség önmagunk iránt lehet követelmény, de veszélyes, ha másokat akarunk harcias meggyőződésből jobbá tenni. A megszállott, küldetéstudattal megfertőzött ember csak a fényes végcélt látja maga előtt és mindenkit, aki útjában áll könnyen ellenségnek hisz. A megingók hamar árulóknak kiáltatnak ki és kevesebb kíméletet érdemelnek, mint az eredeti ellenfelek. A terror számukra legtöbbször nem egyéb, mint a gyors, szigorú és engesztelhetetlen “igazság” érvényre juttatása. Vezérei az eszme iránti odaadásra, a feltétlen engedelmességre és ha kell az önfeláldozásra biztatják fanatizált híveiket. A hatalom megszerzés érdekében minden eszköz megengedett, az áldozatok – még ha emberéleteket követelnek is – elfogadhatók. De amint hatalomra kerülnek – tagadva mindent ami volt, állítva mindent, ami lesz - már csak uralkodni akarnak. Miközben azt hirdetik, hogy a társadalmi igazságosságot akarják megteremteni csak a maguk hasznát nézik. Így lesz lassan a jobbító szándékból pusztítás, az egyenlőségből a kiváltságosak jóléte és a többség nyomora. Ha a nagy elvek megalapozatlanok, akkor csak arra valók, hogy kifordítsák vagy rákényszerítsék az emberekre.
*
A terrort a francia jakobinus forradalom emelte először törvényes állami eszközzé, a “nemzet” és a “forradalom” védelmében a “lázadókkal” és az ”árulókkal” szemben. Aki bírál áruló, aki nem támogatja tüntetően a köztársaságot, gyanús. A vérpad az egységet biztosítja, az állam harmóniáját: eltávolítja a selejtet. A forradalmár azt kiáltja: egy kevés fejet levágunk, hogy a többséget megmentsük. A tömeg gyilkosok a nép okulására padokat ácsoltatnak a nézőknek, jobbra a férfiaknak, balra a nőknek, az emberszeretet tetszetős példájaként az új eszme ellenségeinek lemészárlását mutatva. D. Greer, a korszak neves kutatója 35-40 000--re becsüli az áldozatokat, beleszámítva az ítélet nélküli kivégzéseket is. A Forradalmi Törvényszék 16 594 halálos ítéletet hozott. Az esetek 78%---ban lázadás vagy árulás, az ítéletek 19%-mában az ártalmasnak tartott nézetek, hitek és csak 1%---ban a gazdasági bűntett volt a vérpadra küldés indoka. S ami meglepő, a halálraítéltek 84%-a a harmadik rend tagja volt, csak 9,5%--luk volt nemesember és 6,5%---uk került ki a papság soraiból.

Az egyéni terrorizmus kezdetének története nem egyéb, mint egy maroknyi értelmiségi harca a zsarnokság ellen, a néma tömeg szeme láttára. Az emberi élet eszményi formája az, amelyben az ember megszabadul, minden kényszerítő hatalomtól. Senkinek sincsen joga, hogy az egyén akaratát törvényekkel megkösse, korlátozza. Az emberi nem sorsának javulása addig, nem képzelhető el, amíg egymáshoz való viszonyuk kényszeren alapul. A fennálló korlátokat le kell dönteni, de nem azért, hogy újakat építsenek helyükbe, hanem hogy mindenki szabadon és függetlenül élhessen egymás mellett. A nihilisták még visszautasítanak minden cselekvést, amit nem az egoizmus diktál, szidalmazzák a cári oroszországi állapotokat, de semmit sem tesznek ellene. Mindent tagadnak, ami nem az én kiteljesedése, az észen és az érdeken kívül nem hisznek semmiben. “A régi megsemmisítése nemzi a jövőt.” írja a nihilista Herzen. Az anarchista Bakunyin szerint viszont az állam a legfőbb bűnöző. “A mi missziónk a rombolás, nem az építés.” Új, törvény nélküli, tehát szabad világot álmodik. De milyen lesz ez az új világ? Szabad lehet-e valóban? A jövő baljósnak tűnik. Amikor a Nemzetközi Munkásszövetség alapszabályát fogalmazza, a cselekvés idejére az egyént gondos előrelátással a központi bizottságnak rendeli alá. Olyan hatalmat kívánva neki, amelyet nem korlátoz semmi. Nyecsajev még tovább megy, szerinte a vezéreknek az alárendeltek irányítására joguk van erőszakot is alkalmazni. A robbantások, a gyilkosságok célja nem az eszme terjesztése, hanem a rémisztés, amely végül rákényszeríti a hatalom birtokosait, hogy saját jószándékukból változtassanak a létező viszonyokon. Csak az olyan egyéni terrorista cselekedet fogadható el és lehet méltó az emberhez, amely után az elkövető maga is bűnhődik, öngyilkos lesz vagy ha elfogják, kivégzik. A terrorista tett elkövetője szerinte, olyan cselekvésében független, szuverén ember, aki hajlandó tettéiért minden következményt, tehát a halált is vállalni. Ez a magatartás teremtette meg az egyéni merénylőnek a máig élő és ható mítoszát. Amikor a “forradalom” lesz az egyetlen érték, nincs többé jog, csak feladatok vannak. Az egyéni terrorizmus a mozgalom alapelve lesz. Merényletek és megtorlások láncolata indul el, az egyik válasz a másikra. Merényletet kísérelnek meg a német császár, a spanyol és az olasz király, az orosz cár ellen. 1898---ban több, mint ezer merényletet követnek el Európában, ötszáznál is többet Amerikában, 1898---ban gyilkolják meg az Osztrák-Magyar Monarchia császárnéját, Erzsébetet. 1901-eben meggyilkolják Mac Kinley-t, az Egyesült Államok elnökét. S a felsorolást még hosszan folyathatnánk...

A forradalmi terroristák olyan valamiért áldozzák fel az életüket, “amiről azon kívül, hogy meg kell halni érte, nem tudni semmit.” - írja Albert Camus A lázadó ember című meghatározó művében. Egy elvont eszmét emelnek az emberi élet fölébe. Minél nagyobb a hitük a megvalósításában, annál kevesebbet ér az emberi élet. Elfogadják, hogy életükkel fizessenek az életért.

Az 1917--es orosz forradalomban a bolsevikok, akik a cárizmus utáni hatalmi harcból győztesen kerültek ki, mivel a népesség kilenctizedét osztályellenségnek tekintették, hatalmukat nem építhették másra csak a szüntelenül alkalmazott terrorra. A szovjet hatalomra jellemző államterrorizmus végig kísérte egész létezését. A terror nemcsak kivégzéseket, lágereket jelentett. Első lépése a törvények megszüntetése volt. Az állampolgárokat 1922-ig szakképzettség nélküli – csupán írniuk, olvasniuk kellett tudni - bírák vezette forradalmi törvényszékek elé állították, olyan bűnökért, amik sehol sem voltak megfogalmazva. A Csekát, a fő terrorszervezetet a bolsevikok már 1917 decemberében létrehozták. Lenin írásai a kezdetektől tele vannak buzdításokkal, hogy ne csak büntetésül, hanem megelőzés gyanánt is lőjenek főbe embereket. Zinovjev a Párt egyik vezetője, később ő is a terror áldozata lett, mondta a következőket: “Szovjet-Oroszország százmilliós népességéből kilencvenmilliót magunkkal kell vinnünk. Ami a többieket illeti, számukra nincs mit mondanunk. Meg kell semmisíteni őket.”

A vörös terror ideje alatt vakon gyilkolnak, hogy bűnös e valaki, többé nem számít. A nép megértette, hogy egy olyan rendszerben, amely lelkiismeret furdalás nélkül végez ki ártatlanokat, nincs semmilyen biztosíték a túlélésre. A teljes közöny lesz úrrá az embereken. A társadalom atomjaira esik szét, amikor mindenki már csak arra ügyel, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. Senki nem gondol a jövőre, még a másnapra sem, beletörődik mindenbe, ami vele történik. Nincsenek önálló gondolatai, lázadni nem mer, mert tudja, hogy a hatalom keze mindenhová elér. A terror hamar elérte célját, az általános félelem felkeltését, hogy a hatalom mindenki gondolatát és cselekedetét az ellenőrzése alá vonhassa. Amikor ez az állapot egy társadalomban kialakul már könnyen tud néhány százezer kiváltságos leigázni százmilliót. De a párttagok sem érezhették magukat egy pillanatra sem biztonságban. 1934 és 1939 között négy-öt millió párttagot és hivatalnokot tartóztattak le és közüllők tárgyalás nélkül kivégeztek közel ötszázezret. Talán sohasem fogjuk megtudni azoknak a számát, akik a “létező szocializmusban” lettek a terror áldozatai. A hivatalos kivégzési statisztikák és GULAG-ok lakóinak létszámára vonatkozó dokumentumok is csak részleges és kevésbé megbízható adatokat tartalmaznak. Valószínű, hogy tízmilliókról beszélhetünk. A családok, akiknek valamelyik tagja táborba került maguk is nehéz helyzetbe kerültek, maguk is gyanús személyé váltak és nehezen kaptak munkát. Az ismerősök és a barátok sem tanúsítottak túlságosan sok együttérzést az ilyen családok iránt. Inkább azzal hitegették magukat, hogy megnyugodjanak, bizonyára igazak az ellenük felhozott vádak.

A kommunizmus a teljes szabadságot mindennek a tagadásával próbálta megvalósítani, melyet majd az egész emberiséggel azonosított új értékek megteremtése éltet és igazol. Az eljövendő új világ nemcsak az összes addig ismert politikai és gazdasági rendszert fogja teljesen átalakítani, hanem magát az emberi létezést is. A kommunizmus, mely majd valamikor a távoli jő vőben megvalósul, az istenné tett ember államát építi fel, elérve a Föld végső egyesítését. “Marxról elmondható – írja Camus - ,hogy jövendöléseinek többsége hajótörést szenvedett a tényeken, míg próféciája egyre inkább terjedő hitet táplált. Ennek oka egyszerű: a jóslatok rövid időre szóltak, így ellenőrizni lehet őket. A prófécia igen hosszú idő múltán válik valóra, s ereje vetekszik a vallás erejével: lehetetlen bizonyítani. Amikor a jóslatok csődöt mondtak, megmaradt a prófécia reménye.” A nemes cél elérése érdekében, az akadályok leküzdéséhez a terror igazán könnyen felmenthető eszköznek tűnt.

A XX. századi fasiszta és nemzetiszocialista vezérek világ birodalmak megteremtéséről álmodtak, az egész Földet akarták leigázni, mégsem hirdettek egyetemes, új hitet az emberiség számára. Hitler és Mussolini a cselekvés emberei voltak, hit nélkül. A vezér határoz meg mindent, adja ki a parancsot, szabja meg a politikát. Egy úr van csak és a szolgák milliói. A vezér és a nép között a párt csak a parancsokat közvetíti. Engedelmesség a legfőbb kötelesség. A dinamizmus állandó izgatószereket követel: a rendszer egy pillanatra sincs meg ellenség - szabadkőművesek, angolszászok, zsidók, szlávok - nélkül. Amíg van ellenség van cselekvés. A Gestapo dolga az engedetlenek kiszűrése. Az állami titkosrendőrség speciálisan kiképzett terroristái – Schutz Staffen, innen a SS rövidítés – megkülönböztető jelvényként halálfeje t viseltek, mely jelképe volt annak, hogy a Birodalomért habozás nélkül képesek ölni és halni. A terror irracionális lesz, a pusztítás szolgálatában áll, dolgokká alakítja az embert, kiirtja az eretnek gondolatot, megszünteti az emberek közti szolidaritást, felzabálja a szeretet minden formáját. A náci hatalom arra törekedett, hogy a birodalom minden polgárát, hűséges kiszolgálóvá tegye. A koncentrációs táborok célja átnevelni a rendszer ellenségeit és elpusztítani azokat, akik ellenállnak ennek az átnevelésnek. A haláltáborokat a “zsidó kérdés végleges megoldásának” a feladata szülte, valamint a cigányok és néhány más “fajilag alsóbbrendűnek” ítélt csoport megsemmisítésének igénye. A zsidó áldozatok számát több, mint hatmillióra becsülik. S még sok-sok millió esett áldozatul, mert nem illettek bele a Vezér által megálmodott totális állam képébe. A koncentrációs táborokat sűrűn használták fel a renitens párttagok ellen is. Az ő engedetlenségük veszélyesebb volt a rendszer számára, mint a kívülállók ellenállása.

A fasizmus szétzúzása az államterrorizmusnak csak az egyik fészkét számolta fel. A bolsevik terror Sztálin haláláig még sok millió áldozatot követelt. A hruscsovi, brezsnyevi korban, ha enyhült is, meg nem szűnt. Magyarországon az 56-os forradalmat követően ismét bőségesen aratott az állami terror. Még ma sincsenek pontos adatok az áldozatok számáról. Az 1989--es újratemetésen 235 kivégzett nevét olvasták fel. A lázadás szellemét – többi szocialista ország felé is üzenve – ki kell irtani, ha szükséges börtönnel, ha kell akasztással. A terror most is csupán a hatalom eszköze, célja az, hogy egy idő múltával nélküle is engedelmeskedjenek az emberek. A “forradalmi export” eszközeként pedig a hatalmon levők félelemben tartásának, az államhatalom gyengeségének bizonyítékaként, a világnak szinte minden szegletében, fellángolt újult erővel az egyéni terror. Azok a nyilatkozatok, amelyeket például a Baader-Meinhof csoport juttatott el a sajtóhoz nem mutatták jelét annak, hogy bármiféle politikai programjuk lett volna, hiszen az egész polgári demokratikus társadalmat, annak minden intézményét támadták. Ma már tudjuk, hogy a terroristák egy jelentős részét a szocialista országokban képezték ki és jelentős anyagi és technikai támogatást kaptak Moszkvától. Carlost, a hírhedt terroristát egy ideig éppen Magyarországon “bujtatták” .

A nyugat-európai terrorista cselekedeteket az 1960-as évek végén az anarchista mítosz és valamiféle torz önmegvalósítási vágy motiválta. Jól szervezett csoportok tagjai hajtották végre, a társadalom megrettentése végett. Tagjaik többsége a fiatal értelmiségikből, egyetemisták közül verbuválódott. A tagnak mindent alá kell rendelnie a szervezetnek. Minél erősebb a terroristában az a törekvés, hogy őt a csoporthoz tartozónak ismerjék el, annál nagyobb mértékben kell elfogadnia a csoport normáit és szabályait, s minél fontosabbak e normák a csoport fennmaradásában, annál nagyobb nyomással kell a csoportnak odahatnia, hogy a tagok magatartása alárendelődjön ezeknek a szabályoknak. Az erőszakos tett így lesz számára a kezdet és a végeredmény egyszerre. A terrorista életében előforduló helyzetek többnyire előírják számára a lehetséges magatartásokat, s minél hasonlóbbak a helyzetek, amelyeken átesik, annál jobban kezd hasonlítani a többiekhez. Szerepe és helyzete megszabja a viselkedését, a viselkedése hatással van a személyiségére, a személyiségének meg nagy része van azoknak a helyzeteknek a megteremtésében, amelyekben aztán cselekednie kell. A terroristává válásnak tehát megvannak a pontosan megállapított állomásai. Az, aki az egyiken túljutott, más emberré válik, mint az, aki még innen van. És nincs már visszaút. Az egymást követő akciók sorából nem lehet kilépni. Az, aki egy bevásárló központban elhelyez egy bombát, s egy óra múlva látja a tévében az áldozatokról készült felvételeket, lehet, hogy sokkot kap, kiborul, legközelebb is meg kell tennie, amit a szervezet kioszt rá, hiszen ellenkező esetben – mint gyáva “áruló”--val – vele végeznek társai. Mert ők sem tehetnek, akarnak mást tenni. Amikor ráosztják, vagy önként elvállalja egy akcióban való részvételt, tudja, hogy gyilkolni fog, ártatlan emberek, esetleg gyerekek is lehetnek majd az áldozatok között és azt is tudja, hogy ő is meghalhat. Az akció sikere következetes magatartásán áll vagy bukik. Hajthatatlansága, merészsége, elszántsága a terorr-drámában betöltött szerepének a szerves részét képezi, kegyetlensége jórészt a szereposztásából fakad. Sikert csak akkor várhat, ha semmitől sem riad vissza.

A hidegháború végén a kommunista rezsimek bukása új típusú konfliktusokat teremtett Szovjetunióban és Jugoszláviában. Az emberek kétségbeesetten keresik nemzeti hovatartozásukat, s etnikai és vallási gyökereikhez fordulnak vissza. Ahogy a korábbi elnyomó államrendek felbomlottak, úgy támadt fel a különböző vallású, etnikumú népek közötti erőszak, s lett a háború eszköze ismét a terrorizmus. Az emberek felfedezik magukban a régi identitásaikat, miközben elfelejtettnek hítt sérelmeik elevenednek újra fel bennük. A letűntnek vélt korokból számon tartott ellenségeikkel vívják meg új háborúikat.

Korábban a terroristák robbantásai a gyengék fegyvere volt, azoké, akiknek nem volt hagyományos haderejük, csak korlátozott körű erőszakos cselekményekre voltak képesek. Mára alapvetően megváltozott a helyzet. Szeptember 11. óta tudjuk, hogy viszonylag kevés terrorista is képes komoly, tömegpusztító erőszakos cselekedet végrehajtására. S. P. Huntington 1996--ban irt A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvének számos gondolata beigazolódni látszik. A különböző civilizációk közötti viszony megváltozott. A nyugati kultúrkör világra tett befolyása hanyatlik. Az ázsiai civilizációk növelik gazdasági, politikai és katonai erejüket. Míg nyugaton a népesség csökken, az iszlám országokban robbanásszerű népesség növekedésnek lehetünk tanúi. A világ sok pólusú lesz. A kulturális rokonságban álló nemzetek, térségek együttműködnek egymással, azok a próbálkozások viszont, amelyek a társadalmakat egyik civilizációból a másikba kívánják átvezetni, békés vagy erőszakos eszközökkel sorra kudarcot vallanak. Törés vonalak, háborúk alakulnak ki, elsősorban a muzulmán és nem muzulmán országok között.

A muzulmánok növekvő Nyugat-elleneségével egyidejűleg Európában és az Egyesült Államokban erősödik az iszlám szélsőségektől való félelem. Az iszlámot a terrorizmus melegágyának tekintik. Az Egyesült Államokban 1994-ben végzett felmérés szerint a közvélemény 69 százaléka a nemzetközi terrorizmust nevezte meg az országra leselkedő legveszedelmesebb fenyegetésnek. A francia közvélemény egy 1991--es felmérésben a legveszélyesebb országok között négy muzulmán államot, Irakot, Iránt, Líbiát, és Algériát nevezte meg. A NATO főtitkára 1995--ben kijelentette, hogy az iszlám fundamentalizmus “legalább olyan veszélyes, mint egykor a kommunizmus volt.” A Word Trade Center elleni támadás után az elnök terrorista háború kirobbanásáról beszélt. Az iszlám egyre inkább az egész Nyugatot tekinti ellenségének, amely szerintük fennen hirdeti kultúrája felsőbbrendűségét és az egész világra ki akarja azt terjeszteni. A terrorizmus megváltoztatta, elsősorban a nyugaton élők szabadideje eltöltésének módját, nyaralási szokásaikat, betört az emberek mindennapi életébe.

Ma már a terrorista tettének egy részét az egyéni kétségbeesés, vagy még inkább a bosszú diktálja. Nem nehéz felfedezni tettében, hogy épp a terrorban próbálja megtalálni a kivezető utat egyéni élete zsákutcájából. A pokolgépes robbantásban tulajdonképpen saját “küldetéstudatának” elkeseredett és végső módját kell látnunk. A háttérben, környezetükben feltételezhetően ott állnak azok, akik felkészítik őt a merényletek végrehajtására, akik a lelki és technikai kiképzéseket vezetik és ellátják a szükséges ismeretekkel, robbanó eszközökkel az öngyilkos merénylőt. Eloszlatják félelmeiket, beviszik a tudatukba azokat a politikai, vallási hívó szavakat, amelyek a világ és önmaguk előtt megnemesítik, hőstetté emelik önfeláldozásukat, az általuk elkövetett erőszakot. Ne gondoljuk, hogy az öngyilkos merénylő valamiféle szadista ember, aki a gyilkolásban leli örömét! Ha elfogadja azt az “eszmét”, amelyért küzd, ha hite felszabadítja tettének súlya alól, már meg is adta önmagának a fölmentést – mintegy előre – a legvégsőkre is. Saját elszántsága, fanatikussága, az a tudat, hogy meg fog halni magasztalja fel tettét. Hősnek érezheti magát, hiszen nem csak önmagáért teszi, hanem másokért is. A másik lélektani segítőelem a tett igazolásában az, hogy az áldozatok emberi értékei az ő szemében már leértékelődtek. Azzal nyugtatja magát, hogy amit ő tesz, az a jogos bosszúnak vagy büntetésnek egyik formája csupán. Ha sikerül elhitetnie önmagával, hogy azok, akik a robbantáskor a gépen ülnek megérdemlik a sorsukat, feloldja magát a lelkiismeret-furdalás alól. Ettől kezdve minden leegyszerűsödik, minden a tervbe vett cselekedetnek rendeződik alá, minden azt készíti elő. Képzeletében az a kép él, hogy minden úgy megy majd végbe, ahogy eltervezte. Gondolatvilága beszűkül, egy irányba mutat, nincsenek többé “lelki aggályok”. Már csak cselekednie kell!

A globalizmus világában a politikai hatalom megtartásához a legtöbb országban már egyre ritkábban kell, az államterror nyílt, szélesen alkalmazott eszközéhez folyamodni. Nem is olyan régen, az állampolgároknak a törvény és a korlátozott hatalmú kormány előtti egyenlősége volt a polgári demokratikus társadalom alapja: a törvények kormányoztak, nem a hatalomra kerülő emberek. Az emberek széles körben ismerték a jogaikat és megvédték azokat, akár az állammal szemben is. Nem tehették bolonddá a gátlástalanul hazudozók és nem félemlíttethették meg a rafináltan kitanítottak ködösítései. Le tudták leplezni a csalást bármilyen formában jelentkezett is. A hatalomnak a nyugati civilizációkban – úgy tűnik – ma már nem kell ideológiai igazolásokkal sem körülbástyáznia magát. Nem a nemzet gyarapodására, az eredményekre vágyó polgárokra támaszkodik. Elbutult lakosságra van szüksége, mely beletörődik a mindennapi, hitványul végzett munkába, s inkább arra törekszik, hogy az örömeit könnyen és gyorsan kielégíthesse a szabadidejében. Az ilyen egyén azt tehet magával, amit akar, de valójában a “szabadsága” csak a kielégülés előregyártott tárgyaira terjed ki, az alkotó munka és az igaz szerelem helyett. Azokra építi hatalmát, akik egyre nehezebben képesek pontosan használni az anyanyelvüket, szegényes szókincsükkel kifejezni mondandójukat, a legegyszerűbb szövegeken kívül megérteni az olvasottakat, emlékezni nemzetük történelmének elemi tényeire, eseményeire, tisztában lenni jogaikkal. Azokkal szemben, akik mégis megpróbálnak önállóan gondolkodni, értelmes célokért tenni, akik maguk akarják kézbe venni problémáik megoldását, ha tiltakozni mernek vagy nyíltan fellépnek a jogaikért, a hatalom persze nem késlekedik, ha kell, ismét az erőszak eszközét felhasználni.

A terrorizmus kegyetlensége sokakban kelti fel az erőszakosságot, azt hiszik a terror csak terrorral győzhető le, holott a sorrend éppen fordított: az erőszak szül erőszakot. Mivel a terror a hatalmon levők és a fanatikusok kezében sokszor tűnt igen hatásos eszköznek, továbbra is fennáll a veszély, hogy alkalmazni fogják. Nem remélhetjük, hogy egyhamar eltűnik világunkból, s azt is tudjuk, hogy elsősorban az egyszerű, hétköznapi emberek, a békés polgárok lesznek újra és újra az áldozatai.


Felhasznált irodalom:
Wolfner Pál: A szocializmus (Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.T., 1906)
Christopher Lasch: Az önimádat társadalma (Európa Könyvkiadó,1984),
Bruno Bettelheim A végső határ (Európa Könyvkiadó,1988),
Albert Soboul: A francia forradalom története (Kossuth Könyvkiadó, 1989),
Richard Pipes: Az orosz forradalom története (Európa Könyvkiadó, 1997),
Albert Camus: A lázadó ember (Nagyvilág,1999),
Samuel P. Huntinton: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása (Európa Könyvkiadó, 1999),


Ideje: Január 16, hétfő, 07:25:52 - Administrator

 
 Nyomtatható változat Nyomtatható változat  Küldd el levélben! Küldd el levélben!
Vissza a szint főoldalára

Régi próza beküldések (leállítva)
Szint: Régi próza beküldések (leállítva)

"A terrorizmus arcai" | Belépés/Regisztráció | 0 hozzászólás
Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.

Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.30 Seconds