| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: A magány hosszú percei |
|
locseigabor
Sötét van. A fény nem tölti be a teret, és csak némi fény fúródik keresztül az ablakon. Megvilágít egy alakot, a sötétben. Egy ember lábának alsó harmadát világítja meg. Viszonylag jól látszik a fekete csizmája, és fekete nadrágja. Lábszárán még látszottak a rászáradt sárdarabok. Ezek barnává színezték a ruhát. Az alak egy székben ült, és maga elé, bambán tekintett.
Járt az agya. Gondolatait valahogy megszállta valami. Nem tudott másra gondolni, csak erre az egyre.
Óra kattogása hallatszott. Minden másodperc egy apró kattanás. Minden percben egyszerre hangosabb kattanás ütötte meg a csend arcát, és minden órában is még ennél erősebb pattanás hallatszott. Minden másodperc egy ezredévnek tetszett.
Az alak nem figyelve igazán az órára, maga gondolataiba révedve ült, és merengett. Merengés kiváltó oka az unalom volt. Nem volt mit tennie. Munka nem volt számára a házban, mert már sötét volt, és az volt az életfilozófiája, hogy sötétedés után nem dolgozik, mert túl nagy költséget emészt fel az áram fizetése. TV-t nem néz, mert felesleges időpazarlásnak vélte. Van több fontos dolog, amire lehet pazarolni az időt.
Szemét becsukta, és magában elkezdte számolni a másodperceket, az óra kattogása ütemére. Ahogy számolta egyre lassúbbnak érezte az idő elteltét. Időérzéke kikopott. Minden másodperc egy örökkévalósággá vált, és már nem is a földön volt. Úgy érezte, hogy rá már nem vonatkoznak szabályok, törvények, gravitáció és más fizikai erő sem hat rá. Szabadnak érezte magát ezáltal, de ugyanakkor befelé fordult és magába tűnődve mégis valahogy lebilincselve érezte magát. Mint egy fogságban vergődő madár. Ehhez hasonló érzés járta át testét, lelkét.
Belenehezedett a fotelbe, és érezte, amint teste millió pontján fájdalom járkált fel és alá. A fáradtság érzése volt ez. A szellemi fáradtság kegyetlen ereje szorította egész testét. Majdnem, összeroppantotta erejével.
Agyában járni kezdtek a gondolatok. Lelki állapota folyamatosan változott, amint egyre jobban érzéseit képzelte maga elé, átélve azokat. Feszültebb lett, és türelme is fogytán volt. Az idegmérő folyamatosan ment feljebb. Minden másodperc nagyot lökött rajta. A csendet egy sóhaj törte meg. Ez a sóhaj sok energiát nyújtott a külvilágnak, és megkönnyebbülést adott neki.
Szemét lassan, félig kinyitotta. Ez a lassúság két örökkévalósággal volt egyenlő. A fáradalom húzta le szemhéját, de még volt benne annyi energia, hogy ki tudja nyitni néhány percre. Lassan felállt. Térdig megvilágította a külvilág fénye. Felkapta a fejét egy éles szirénázásra, és kék fényt látott elsuhanni az ablak előtt. Rendőrség volt az. Majdnem összeesett a lábán, annyira fáradt volt. Egész teste fázni, remegni kezdett. Gyomrában kifogyott a tápanyag, és úgy érezte, menten elájul. Szédelgés tört rá. Gyomra fájt. Mintha kilyukadt volna. Teljesen olyan éhes lett. Remegés nem maradt abba. Vércukorszintje zuhant a kritikus pontra, és ettől lejjebb már csak az ájulás maradt.
Visszaült, hogy megnyugodjon egy kicsit, majd egyik zsebébe belenyúlt és elővett egy kis zacskót. Szőlőcukornak álcázott tabletta volt benne. Egy szemet kivett belőle, és szájába rakta. Érezte, hogy nyála felszívja másodpercek alatt, és ereibe ismét visszatér a keringés. Gyomra még mindig görcsösen szorongott. Nem törődve semmivel ismét megpróbált lábra kelni. Sikeres volt a művelet.
Odabicegett az ablakhoz, és kitekintett rajta. Már testét is jól lehetett látni a fényben. Arca még mindig sötét, és komor volt. Kutya szaladt át az úttesten. Fékcsikorgás, és hangos dudaszó verte vissza a hangot az épület faláról, a szűk utcába. Az eb megijedt, és lebénult, de már késő lett volna félreugrani. A kocsi már elütötte. Ott feküdt egyedül, holtan az utcán. Nem törődtek vele az arra járó emberek. Mindenki úgy tett, mint aki nem is látott semmit. A vadállat sofőr gyorsan gázra lépett, hogy még véletlenül se kelljen foglalkoznia a tetemmel. Az idegen kijjebb nyitotta az ablakot, hogy jobban hallja a járókelők zaját.
A szemközti ház ajtajában egy hajléktalan feküdt, mit sem törődve az élet dolgaival. Minden nap csak koldult, mert rájött arra, hogy ezzel napi 5-6000 Ft-ot bezsebelhet, és még dolgoznia sem kell. Ennek hátrányaképp, muszáj a hidegben, télen és nyáron is letelepedni a hideg kőre, és ott aludni.
Az ablak becsukódik. A sötét alak visszatelepedik a székbe, és bevallja magának, hogy semmi nem változott a világban. Senki sem érdeklődik iránta. Nem tud róla senki sem. Pont, mint régebben.
Az óra ketyegése még mindig nem szünetel, és a másodpercek valamivel rövidebbek lettek, amíg kitekintett, mint egy örökkévalóság. Most már csak egy ezredévnek tűnt. Amint kényelembe helyezte magát ismét nem törődött semmivel, csak a maga világába révedve ült, várt, és gondolt. Várt valamit, de senki sem tudta mit. Várt valamit, ami nagy kínzás volt neki, hogy nem kaphatta meg. Hosszúnak talált minden egyes másodpercet. Az időt nyújtottnak érezte. Minden másodperc egy-egy szenvedés volt. Nem volt menekvés előle. El kellet, hogy viselje.
Gondolatok révetegéből felkapja valamire a figyelmét. Cipő kopogása hallatszott. Agyában megállnak a gondolatok. Egyre hangosodik a zaja, majd az ajtó kilincs nyomódik le. Benyit rajta egy ember, de ezt nem látja az idegen, mert háttal ül az ajtónak. Csak egy kérdést szegez a belépőnek:
- Ki az?
Mire a válasz halkan így szólt
- Elnézést. A feleségemet keresem, tudja még nem jött haza a munkából. Nem látta véletlenül?
Az alak nem szól semmit. Egy hangot ad, ki, ami arra is utalhat, hogy nem, nem látta, és arra is, mint aki felfogta a kérdést, de nem tudja a választ. Majd az ajtó néhány másodperc elteltével becsukódik. Az idegen magára marad, ismét. Ismét egyedül a gondolatok forgatagában.
A cipő kopogása elhalni látszott. Egyre távolodik a férfi. Ismét feltűnt, hogy senkit nem érdekel, hogy mi van evvel az emberrel. Senki nem kérdezősködik felőle, csak holmi számára felesleges kérdéseket dörgölnek az orra alá, ami egyáltalán nem tartozik rá.
Ha a magány ölni tudna, ez az ember már rég nem élne. Az óra ketyegése ismét a fülébe jut, és csak a kattogásokat számlálja. Kezdődik minden elölről. Majd belefullad a gondolatok tengerébe, amikor figyelmét felkelti egy hang. Egy női hang. A női hang ekképp szól a folyosón:
- Drágám! Úgy hiányoztál! Tudod, lekéstem a buszt, és nem tudtalak hívni. Tudod, elfogyott a pénz a kártyámról.
- A héten lett feltöltve. Hová lett a majd 6000 Ft? – kérdezi a pénzsóvár férj.
A nő makogni kezd, nem találva indokot, majd kinyögi:
- Tudod, Édesem! Izé… telefonáltam ide-oda. Koszmetikus, szolárium, fodrász, pedikűrös, manikűrös és hát… izé… tudod ez, sokat nyel a kártyáról!!! - Felelt a hazug asszony, aki valószínűleg nem arra költötte a sok pénzt, hanem másik férfit hívogatott, és az is nagyon „álduma”, hogy lekéste a buszt. Lekéste, mert azzal a másik férfival töltötte az idejét. Nagy csalások folynak a házasságban, és ez nem kölcsönös. A csaj kihasználja a férfit, hogy milyen gazdag, aminek fejébe a férfi nem vesz észre semmit.
A férfi nem válaszol semmit, csak egy csókkal próbálja a nő tudtára adni, hogy örül, hogy megjött.
Az idegen alak még mindig a székében ült, mozdulatlanul. Gondolatai az eszme sivatagában találják magukat. Majd a pár elvonul a panelház 119-es szobájába.
|
|
| |
|
| "A magány hosszú percei" | Belépés/Regisztráció | 3 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: A magány hosszú percei (Pontok: 1)
Lacoba Ideje: április 29, kedd, 06:50:15
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Vártam egy kicsit a HSZ-el. Vártam, hogy kiket érdekel, érint meg a téma. Nem sokan voltak, akik rákattintottak, és sajnos nem igazán volt ki el is olvasta írásod.
A miértek nemcsak erre, de az előző írásodra is érvényesek. Én úgy látom:
- amikor valami olyan élethelyzettel kerülünk szembe, amit tanulságul vélünk mások előtt, amikor valami olyan történik velünk, környezetünkkel, ami túl mutat a szubjektivitásonk, amikor gondolataink csokorba fonásával segíteni, példát adni szeretnénk... és még sorolhatnak azokat a különlegesnek vélt pillanatokat, eseteket, helyzeteket, történeteket stb., amikor tollat ragadunk. Ezek azonban csak akkor kötik le azokat, akiknek szánjuk, ha megfelelően tálaljuk, az érdeklődést az első szótól az utolsóig fenntartjuk. Írásodban nem érzem ezeket a hullámokat, sem az igazi tetejét, sem az igazi ütős alját.
- a gondolat, szószövés alapja a helyesírás. Ma már jók (néha persze nem is) a hibajavító programok, de azért a "koszmetika" egyenesen borzalom. Sokkal kisebb: a röviden leírható számok öt-hatezer az írott szövegben betűvel írandók. Nos, ezen kívül még rengeteg apró hiba tarktítja írásod, melyek az olvasó figyelmét tévútra terelik, mert a hibával kezd foglalkozni, nem az amúgy is nem igazán érdeklődési csúcson lévő mondandóval.
- amikor egy prózát írunk, már előtte valamiféle vázlatot gyárunk a markunkba. Ezt építgetjük utána az egésszé. Itt dől el minden, hogy mivé gyúrjuk azt. Mindig eszembejut gyermekkorom, amikor kis lisztet kaptam én is édesanyámtól. Meggyúrtam. Szép lett - nekem tetszett -, ki is sütöttük, aztán ehetetlen volt. Valahol itt bújik az igazság. Itt kell nagyon figyelned a mondanivaló kibontakoztatásánál, mert bármilyen jó lehet a téma, bármennyire is csillogna (ha egyáltalán csillogna) a helyesírás, ha aztán az íze nem olyan, ami az olvasónak is ehető.
Sokat kell írnod, és persze olvasni még többet. Konzultálni másokkal is írásaidról. |
|
|
|
|
|
Re: A magány hosszú percei (Pontok: 1)
hori Ideje: Május 30, péntek, 22:01:10
(Adatok | Üzenet küldése) | Elolvastam.
Lacobá kritikájával maximálisan egyetértek. De azért, hogy hozzátegyek én is valamit, az alábbi mondatokat mindenképp átfogalmaznám a helyedben:
"Minden percben egyszerre hangosabb kattanás ütötte meg a csend arcát,"
"Az alak nem figyelve igazán az órára, maga gondolataiba révedve ült, és merengett. Merengés kiváltó oka az unalom volt. Nem volt mit tennie. Munka nem volt számára a házban, mert már sötét volt, és az volt az életfilozófiája, hogy sötétedés után nem dolgozik, mert túl nagy költséget emészt fel az áram fizetése."
"Belenehezedett a fotelbe, és érezte, amint teste millió pontján fájdalom járkált fel és alá. A fáradtság érzése volt ez. A szellemi fáradtság kegyetlen ereje szorította egész testét. Majdnem, összeroppantotta erejével."
"Szemét lassan, félig kinyitotta. Ez a lassúság két örökkévalósággal volt egyenlő. A fáradalom húzta le szemhéját, de még volt benne annyi energia, hogy ki tudja nyitni néhány percre."
"Az időt nyújtottnak érezte. Minden másodperc egy-egy szenvedés volt. Nem volt menekvés előle. El kellet, hogy viselje."
"Az idegen magára marad, ismét. Ismét egyedül a gondolatok forgatagában."
"Gondolatai az eszme sivatagában találják magukat."
Ezek a kiragadott mondatok nagyon nem nyerték el a tetszésemet. A szóismétlés elkerülésére jobban figyelj! Nem vagyok megelégedve a címmel sem!
|
|
|
|
|
|
Re: A magány hosszú percei (Pontok: 1)
locseigabor Ideje: Március 10, kedd, 22:50:37
(Adatok | Üzenet küldése) | Nem baj, nekem nagyon tetszik! Azé köszi a kritikát. :-)
Ezt 16 évesen írtam. Elég régi már! Most már jobbat írnék! :-) Majd nemsoká! |
|
|
|
|
|
|
