Boldog borongós nap
Dátum: Február 12, kedd, 06:07:36
Téma: Haladó
/Korhadt faajtók. Ablakok, melyekről lepereg a festék, s festék alatt penészgomba uralkodik. Már semmi sem a régi./
Sejtelmem sem volt, mit kéne tennem, csak éreztem a szívem lüktetését és lépkedtem a hitehagyott épületben. A falak előttem összeszűkültek, villództak a szemeim a látványuktól.
Korhadt faajtók. Ablakok, melyekről lepereg a festék, s festék alatt penészgomba uralkodik. Már semmi sem a régi.
Megállok egy feketére mázolt ajtó előtt. Majd belépek rajta, és különös látvány fogad: egy ágyában fetrengő beteg keresi félve őrzött boldogságát. Nem hallat hangokat, észre sem vesz.
A korteremben halványzöld falak. Két öreg vaságy még a szocialista rendszerből maradt meg. Az ágyszivacs fedőszövetét molyrágta. A szivacs része elsárgult a kor ráerőszakoltsága miatt. Az ágyban egy koros- közel nyolcvan éves férfi- fetreng. Homloka vérpiros. Teste „s” alakot vesz fel. Kígyózó mozdulatai a hernyó perisztaltikájára hasonlít. Öltözéke hiányos: csupán egy fehér, sárga foltos ing van rajta. Alul semmi. Az ágyszivacs teljesen nedves.
A szobában állva úgy érzem, hogy valamit tennem kell. Így tettem valamit: leültem a szobában lévő másik ágy szélére. Csak lógattam a lábamat, mint egy koedukált kollégiumi diáklány. Úgy éreztem, hogy öltözékem meg is felel ennek. Egy rövid, érdes anyagú szoknya, színe vörös. Fehéren csillogó úttörő ing, és az elmaradhatatlan nyakkendő. Nagyon szeretem a nyakkendőket. Az igazi kedvencem a BKV-és kékszínű. Lábszáramat hosszú, csíkos zokni fedi el, persze nem mintha el kéne takarnom. Mert hát nem visszeres a lábam. Csak kicsit szőrös. Nincs időm itt szinte semmire. Meg hát hogy néznék ki itt a pszichiátrián? No de kérem? Mondaná a kedves doktorúr asszisztense.
Miközben lábamat lógattam felfigyeltem egy halk csöpögésre. Közelről jöhetett, de nem tudtam beazonosítani, csak füleltem tovább. Ahogy figyeltem a halk csöpögést, és saját lábamat, arra lettem figyelmes, hogy a lábam előtt két másik, erektől duzzadt lábfej áll. A korosodó öregúr felkelt ágyából, és éppen engem bámulhatott, merthogy felnézni nem mertem. Lábam lóbálását is abbahagytam, s csak figyeltem. A lábak nem mozdultak. Csend volt a szobában, majd egy újabb halk hangot hallottam meg. De ez most egészen más volt. Az előttem álló lábak elmozdultak, vissza a másik ágyhoz. A hang kellemetlen volt: a nedves test egy nedves ágymatrachoz ért, cuppanásszerű hangot vettem ki.
Phillis csak ült leszegett fejjel, mozdulatlanul. Az öregúr csak figyelte a lányt, le sem vette tekintetét róla. Merev testét nem hagyta el egy idegrángás sem. Korábbi eseményekhez képest az arca frissnek látszott, nem mutatta fájdalom jelét. Csak májfoltjai nyakán, fültöve mögött, és ráncos szemei.
Úgy éreztem, menten szörnyet halok. Napok óta rosszul érzem magam. Öklendezem, szinte semmit nem tudok megenni. Teljesen kétségbe estem. És megint valami egészen furcsa érzés, furcsa helyzet jön számításba. Bámul egy öregúr- feltételezésem szerint-, amíg én leszegett fejjel ülök, és nem szólok egy szót sem. De nem tudtok mit tenni. Úgy érzem, csöndben kell maradnom. Meg kell várnom a percet…
Ekkor az öregúr lassan, halkan felállt, odalépett a másik ágy sarkához, leült, a lány mellé, és újból csak nézte. Phillis pedig egyre vörösebb lett.
Éreztem a közeledését. Leült mellettem és csak nézhetett. Nem tudtam, mit tesz. Csak remélhetem, hogy nem teszi meg. Nem teheti meg velem, ha van benne egy csepp jó érzés is.
Az öregúr egyszer csak elvette tekintetét a lányról. Felnézett a plafonra, amelyről nagy darabokban pergett le a vakolat. Majd egy hirtelen váltás: visszanézett a lányra, majd lassan megérintette kézfejét. Csöndes, mély hangján megszólalt.
„Kedves kis unokám, mi bánt?”
Nem értettem tisztán. Nem válaszoltam. Csak ültem ott, mint egy fadarab.
„Nem kell félned tőlem. Megmondhatod, miért látogattál be. Szegény nagyapádat régen látogattad már meg. Nem haragszom meg. Tudod, hogy sosem tenném ezt. Mindig örültem neked. Szeretem bájos arcodat nézni. Hogy kerülsz ide? Mond?”
Nem tudtam szavait mire vélni. Fejemet lassan felemeltem, de csak az ajtó felé bámultam. Aztán az ablakra. Néztem a hegyek kócait. Nem éreztem semmit. Szívem hidegen megfagyott utolsó szavain.
„Gyermekem! Fiatal vagy még a bánkódásra. Tudom. Én átéltem már ezt. De hallgass ide! Nézz rám, kérlek! Haldd meg egy öregvénember szavait. Kérlek, figyelj rám! Szeretnék mondani valamit neked. Szeretnéd tudni, miért kerültem ide? Hát elmesélem, de kérlek, nézz a szemembe!”
A szavakat fel sem fogtam. Csak üres hízelgéseknek éreztem, semmi többnek. Nem hallgattam meg. Úgy éreztem eljött az idő a távozásra. Fel akartam állni, de vén, s erős kezével belém karolt. Maradásra kényszerített. Majd arcomat feléje fordította, finom lágy érintések voltak ezek. Majd megláttam arcát. Fénylő szemébe néztem, amelyben ott csillogott a boldogság, ott fénylett egy sós könnycsepp. Néztem mereven a szemébe. Próbáltam levenni róla a tekintetemet, de nem hagyta. Nem ment. Szinte fájt a tekintete. Láttam, hogy boldog, tényleg boldog. Unokájának képzel engem, és ez valahogy rosszul érint. Mert a reménykedő mosolya sem lágyította meg szívemet. Ridegnek éreztem magamat. Fájóan múltak el ezek a közös percek.
Az öreg elengedte Phillis karját, majd leült saját ágyára, és ismét megszólalt:
„Tudom, hogy nehéz elhinni, de sajnos igen, itt vagyok. Ide kerültem, mert nem találtam magam nyugalmára gyermekem. És nem hittem volna, hogy egyszer eljön hozzám valaki. De most itt vagy. Itt vagy kis unokám. Boldoggá tesz látványod, szemed fénye. Helyes arcod meglangyosítja vén szívemet.”
Ismét lefeküdt. S behunyta szemét. Halkan dúdolni kezdett egy lágy dallamot. A fák, völgyek, tavak dallama volt ez. Nimfák zenéje szólt belőle. Öregedő testét mélyérzések hagyták el, és csak dúdolt. Egyre halkabban, s halkabban, de nem hagyta abba. Ősz haja egykori haját idézte újból, vöröses barnán csillogott fején. Ráncai kisimulni látszottak. Igazán boldognak tűnt.
Nem tudtam mitévő legyek. S úgy éreztem, el kell mennem. Felálltam az ágyról majd az ajtó felé vettem az irányt. Egy sípoló hang, és máris szaladó emberek zaját neszeltem meg. Kinéztem az ajtón, és a nővéreket láttam az ajtó felé futni. Amikor megláttak, csak annyit mondtak: „Kérem asszonyom, ne tartson fel minket. Vészhelyzet van. Theodore úr haldoklik, és talán meg is halt már.”
A szobából már nem hallatszott az öregúr hangja. Már csak a nővérek sikoltozását hallottam, s egyszer felébredt bennem a dal. Elkezdtem dúdolni. Élt bennem a dallam, a szöveg, minden. Nem értettem, csak éreztem, hogy szívemet elöntötte a boldogság. De ki lehetett az öregúr?
„Kérem nővér, megmondaná az úr nevét?”
„Igen, kisasszony: Sir Theodore Fontane Beshop”
„Hát akkor igaz. Tényleg ismert. Én pedig hagytam meghalni!”
Phillis csak állt az ajtóban, nézett ki az ablakon, és nem tudta hol van, csak dúdolta nagyapja utolsó szavait. S a körülötte rohangáló nővéreket, orvosokat nem is figyelte, csak rádöbbent: most érezte először boldognak magát nagyapja. Élete utolsó perceiben. Majd egy könnycsepp gördült le arcán, a földre, a sárgás folyadék mellé.
|
|