Fullextra.hu - Tõlem, neked...

Amikor elmentél, nem ért váratlanul. Végtelenül szelíd vagy és nagyon intelligens. Azt hagyod, hogy a dolgok történjenek.

Arra viszont nem leszel hajlandó, hogy feleslegesen kínozzanak, a gyógyulás legkisebb reménye nélkül.
Húsz éves lettél, szinte napra pontosan, amikor elõször jelentkeztek a furcsa jelek. Barátságos lényed gyanakvóvá vált,mosolygós, kicsit laza, a maga módján nemtörõdöm magatartásod szigorú és óvatos. A gyanakvás nélkülözött minden alapot. Éreztem, hogy baj van, próbáltalak vígasztalni. Nem hallgattál rám.
Kívül helyezted magad a valóságból. A két erõs mentõtiszt ölben vitt le. Kaptál egy injekciót és elaludtál. Nem tudták, hogyan ébredsz, ezért ébredésedig hálós ágyba kerültél. Pici ápolónõ ölelte a derekamat: -Ne tessék sírni, nekünk is van gyerekünk. Megszakad a szívem ezért a szép fiatalemberért, pedig nem is az én gyerekem. Tudom mit érez. Ne féljen nem lesz semmi baj! -Ez a vígasztalás jóslatnak is bevált, mert az osztályos orvos megnyugtatott. Nagyra nõtt, erõteljes húsz éves férfi, ilyesmi elõ szokott fordulni. Nincs semmi baj. Haza is adtak.
Kaptál egy ideig pár gyógyszert, de látni nem akartál senkit. Emlékszel, autóba ültünk és kimentünk az erdõbe. Sétáltunk, én belédkaroltam és beszélgettünk.
Ott jól érezted magad. Nem féltél. Amíg velem voltál, mindig tudtam, nagyobb baj nem lehet, mert valahogy tudni akartad, hogy vagyok. Nem szeretted a nyalakodást, néha a szót is szûken mérted. De- lennem kellett. Lassan visszaépültél a többiek közé. Te, bátyáddal ellentétben nem vonzottál nagy társaságot. Szûk körben teltek az éjszakába nyúló bulizások. Párakat szerettél és azok értékeltek téged. Ez a bulizós, piálós korszak volt. Ez mindenkirõl lemúlik, mint a kosz. A fiatal szervezet ezt még kiheveri, kiveti magából.
Az engem nem érdekelt, hogy nem hajtott becsvágy. Olvastál, mindig tudtad, mi történik körülötted. Késõn fogsz megérni arra, hogy önfenntartó és önálló légy.
Ez be is igazolódott. Édesapád próbálkozásai különféle szakmák irányába csúfos kudarcba fulladtak. Õ nagyon jót akart neked, csak nem értette a te lassú, szemlélõdõ, nyugalmas lényedet. Aki örökmozgó állandóan a pótcselekvés határáig munkálkodó alkat, azt a halálba bosszantja ez a fajta „semmittevés”.
Pedig te az igazi életedre készültél és én tudtam, másként vagy összerakva,n em szabad sürgetni. Kisgyerekként is olyan gyönyörû voltál, hogy az már kifejezhetetlen. S ez nem az anyai szem elfogultsága. Növekedésed ideje alatt mindvégig jellemzõ volt rád az a természetes báj, ami egész lényedet meghatározta. Nagyon szép férfi lett belõled. Nagyon magas, rengeteg hajjal, dús szempillákkal, szép mosollyal. Genetikusan öröklõdött, hogy úgy néztél ki, mintha rendszeresen gyúrtál volna, úgy középfinoman. Mozogtál te egész gyerekkorodban, bicikliztél, úsztál, korcsolyáztál, fociztál, állandó mozgásban voltál.

Az ütõshangszerekhez kiváló érzéked volt. Az ütõs egyébként is „születik”. Adottság és kész. Te még rátanultál vagy nyolc évet, teljes felszerelést is vettünk neked. Egyszer azt mondtad: nem. Soha többé nem vettél a kezedbe semmit. Halálosan tehetséges voltál.
Emlékszem mesébe illõ délutánokra. Ültünk az álomszép, piros autóban, te vezettél, Csibe hátul kényelmesen elhelyezkedett és mentünk. A táj arrafelé gyönyörû.Lankás és szelíd és rengeteg sárga repce borítja be a fák közötti földdarabokat. Ebben a ragyogásban autóztunk szinte minden délután, szólt a rádió,vagy a magnó (Eagles „Hotel California”). Mindhárman azt éreztük, kiválasztotak vagyunk. Akkoriban olyan szép és nyugalmas volt az életünk.
Te egy év után követtél engem haza, s már nem is voltál hajlandó elmenni.
Amikor elmentél megkomolyodni, megtanulni fontos iskolában, hogyan kell szakszerûen bánni vadállatokkal állatkertben, akkor már csak ritkán jöttél haza.
Édes, fátyolos hangodat sokszor hallottam a telefonon át, de nem akartad, hogy kimenjek hozzád. Kevés az idõ, meg nagyon fáj a hátad, egyem meg a szivedet, ne kínozd magad, majd jövök. Beletörõdtem, hogy nem akarod valamiért, hogy lássalak. A képek, amik az utolsó idõszakról készültek, vádiratok számomra.
Tudom, hogy akartak törõdni veled, azt is tudom, hogy te nem engedtél a közeledbe senkit. Inkább dolgoztál húsz órákat. Imádtad a majmaidat, s a boltokhoz mindig elmentél az aznapi gyümölcsért, ahogy az a tulajdonossal való megállapodás szerint járt. Pontos és feddhetetlen, kiváló munkaerõ voltál. Mindent beleadtál, mert tudtad, nem tart már soká.
Kezelésekre kellett járnod. Nagyon megkínoztak. Kísérleteztek szegények, mert nem tudták, mihez fogjanak. Egy júliusi napon jutottál elhatározásra. Elég.
Fényesen világított a tudatod, ez így egyre méltatlanabb és felesleges is.
Amikor leálltál a harminc emelet magasságú autópálya leálló sávjában, elszánt voltál és mindenkihez könyörtelen, de igazad volt. Biztosan tudom, te ugyanúgy láttad a végtelen horizontot, a fénypászmákat, amik beragyogták az eget és azt is tudom, hogy érezted a hívást, hazatérsz. Elszálltál, mint egy angyal, én már csak a letört répalevelek közé térdelhettem. Ott üvöltöttem fel elõször, mert a hamvaid körüli hókuszpókusz téged ismerve nekem disszonáns volt és ferde. Nem ízlésed szerint való. Az nyugtatott meg, hogy az urnád elé tettük édes, gyerekkori, nagy képedet. Kicsi zöld gyíkocska osont be a templomba, megállt a képed elõtt, majd gyorsan tovasurrant. Üzentél, jól vagy. Neked jó. Elhiszem.

Kifosztott leszek, magányos és szomorú, míg élek, mert bárki van mellettem, szürkébb a nap, nem ragyog a gesztenye barnája sem, egyáltalán, személyes jelenléted nélkül kifakult a világ. Ez az én önzésem, de ennyire lehetek önzõ, ha már megkaptalak ajándékba 31 és fél évre, hogy örülhessek neked. Elvették az örömömet. Neked jó, ez mindennél fontosabb, de a szárnyaszegett madár ittmaradt és kisfiát siratja míg él, mert emberi eszével nem tudja felfogni, miért kellett kiesned a fészekbõl. Isten veled Drágám. Legyen neked jó, hagyjanak végre békességben, rám pedig csak a szép gondolataidat pazarold, hiszen neked már csak olyanok vannak. Soha soha nem szünök meg szeretni TÉGED.
MIKLÓS 1972-2003