Fullextra.hu - AZ ÉJ FEKETE MÁZA

Az éj fekete máza a csendbe dermedt fákon.
Mi az a bozótban..? Ölne, hogy így vinnyog?

Csak jönne már... Fegyverem oda: a vadászon
vajon mi múlik? Préda maga is, karmazsinszín fogak,
éjen átizzó golyók martaléka. Átlőve, ím, itt rogy térdre a vászon
portyázóruhában... Zseblámpám bolond: villog
a Holdra. Elárul a sápadt arcnak! Odamászom,
ráhasalok. Érzem: átlüktet rajtam a fény. Sugárbillog
a testemen, parázsló... Nincs remény.
Bogárszárnyak törmeléke csörren. Vércsík-nyomon
követ az éj. Ha mozdulok: a férgek is mozdulnak a földben...
E fák között tegnap mint vágyott ligetben jártam,

tulok, gazella, mézmadár honnan még el nem költözött;
nádmag-kása volt ételem, kosbor és vadmurok...
S most... Hanyatt a sárban, éhezem.

Lágy rögöt markolok: alvad már a vér.

Fájdalmamon mint tűn fordulok, akárha egy átdöfött lárvalény.
Szitál az ősfák lombszűrte közönye. A sötét lé rám csorog.
Miféle tintafák alatt vagyok..? Dőlnek..? A Hold lebeg tova..?
Most meg por sercen a koponyán: akárha száraz mák
peregne rám. Hát nem alszom el..? S csend sem lesz soha..?
Nincs megváltás.
Ennyi. Kész.
Reggel rámhajol majd (buzgó, hű szanitéc),
az ostoba halál.

Ennek vége... - mondja. - Kár..!

S méla nyálat csorgat szemem jegecébe.