Piókás Mámi
Dátum: Május 05, péntek, 07:57:27
Téma: Régi próza beküldések (leállítva)


„… kriminalisztikai vonatkozásokon messze túlmutató jelentőséget tulajdonítottak-tulajdonítanak a tiszazugi arzénes pereknek (lásd, pl. Szombatfalvi Gy. 1931: 141–163; Gunst P. 1986: 89–97). Az 1929-ben kipattant ügy vizsgálati szakaszában 162 olyan személy tetemét exhumálták Nagyrév és Tiszakürt (Jász-Nagykun-Szolnok m.) temetőiben, akiket a nyomozás feltételezése szerint arzénnel (a légyölő papírból kioldott méreggel) segítettek a halálba hozzátartozóik.

1929-ben sok asszony engedett a kísértésnek, és a bábától kapott arzénnel megmérgezték azt, aki a terhükre volt. Ki apósát, ki anyósát, nem kívánt gyermekét, vagy éppen férjét, szeretőjét. A gyilkosságsorozat évekig titokban maradt. A falusi asszonyok nem hitték, hogy valaha kiderülhet bűnük, azt gondolták, a mérget nem lehet kimutatni. A kihantolás pedig elképzelhetetlennek tűnt számukra. A mérgezések végül is – úgy mondják – az asszonyok miatt derültek ki. Két haragos kiabálta egymásra az utcán. Vesztükre.”


1

Roskánét, a falu idős, de a hetvenéves korában is agilis, aktív bábaasszonyát mindenki nagy tisztelettel övezte. Talán a fél falu lakosságát is ő segítette világra jönni. Ugyanakkor jórészét is ő segítette angyallá változni, avagy ha terhére váltak a hozzátartozóknak, a másvilágra küldeni. Roskáné a születés és a halál angyala volt a környéken. Az emberek nyíltan, és bizalommal fordultak hozzája: éjjel-nappal a közösség szolgálatára állt.

Roskénénak mindhárom férje már, régen alulról szagolta az ibolyát. Egymás mellett feküdtek az öreg temetőben. Ha, halottak napján, vagy nevük napján kiment hozzájuk, a temetőbe, megállt előttük és elbeszélgetett velük, miközben sírcsokrát elhelyezte a sírokon lévő, műkő vázákban. Az első férjétől, a Józsitól még huszonéves korában volt terhes az ikrekkel. De, a részeges és duhaj férfi egy mámorosan átmulatott éjszaka után, a hajnalban, a félméteres hóban szülés levezetéséből hazacaplató, nyolchónapos terhes fiatalasszonyt perverz szekszuális aktusra akarta kényszeríteni. Ő nem engedett. Erre fel a Józsi, mert ugye, dolgozott benne a szesz, azzal a felkiáltással esett neki asszonyának, hogy –”ha nem, akkor nem, így is jó!“ – ordította és kitaposta belőle a gyerekeket.

Roskáné túlélte a tortúrát, de a magzatok elvesztését soha sem heverte ki. Azon gondolkodott, hogyan, s miképpen tudna bosszút állni ikrei elpusztítóján. Tudta, hogy soha többé nem lehet már gyermeke. És, akkor jött az ötlet. Hallotta suttogni, hogy a falubeliek némelyike, már régóta úgy szabadul meg a számukra terhessé váló öregektől, gyerekektől, magatehetlen emberektől, hogy a légypapírról leáztatja a mérget, és azt keveri bele ételbe, italba, miáltal lassan, de biztosan szörnyű kínok között, de látható nyom nélkül elpusztulnak a kiszemelt áldozatok.

Tehát az arzén? Morfondírozott magában és járt az esze kereke. Patikus ismerősétől tiszta arzént szerzett be. Mondván, hogy patkányirtáshoz kell neki. Az arzént feloldotta az ura büdös, házilag kifőzött bundapálinkájában és várta a hatást. Az ura hétről, hétre rosszabbul érzete magát és egyre jobban nyakalta a gyógyszernek használt pálinkát. Hamarosan meg is lett az eredménye. Iszonyú kínok között kiszenvedve szenderült át a másvilágra. Az arzén, mint lassanölő méreg felbomlasztotta a vérsejtjeit és valósággal megalvadt a vére…

A hatósági orvos kiállította a halotti bizonyítványt és úgy, ahogy illik, eltemették a Józsit. – Hiába, a nagymérvű italozás lett a veszte, pedig még élhetett volna!– mondogatták a falusiak. Akkor még senki sem tudta a Roskáné titkát. Hanem amikor a másik urát is elrekkentette, aztán a harmadikat is, már nem volt megállás. Lassan terjedt a suttogó propaganda. Egymásnak adták kézről kézre a Piókás Mámi pálinkáját. És Roskáné, ahol tudott segített. Látta, és szomorúan konstatálta a falu lakosainak ellehetlenülését. Gondolta felajánlja a segítségét.

Elmagyarázta nekik, hogy a légypapírról leáztatott arzénes ragasztó büdös, mert hatóságilag szagosítva van, hogy ha véletlenül ételbe keverik, akkor megérezzék a rossz szagot, és ne fogyasszák el az ételt a kiszemelt áldozatok.– Tudok én jobbat! Se íze, se bűze, mégis feldobja tőle a bakancsot, aki megízleli!–mondogatta és segített.

Az idők folyamán olyan tökélyre vitte a kutyulást, hogy az asszonyoknak arzénos likőröket kotyvasztott, mondván, hogy gyomorerősítő. Vagy magzatelhajtó, havigörcs ellen való, szóval kinek milyen mesével lehetett beadni a szert. A legnehezebb volt a beteg, nyomorék gyerekek elrekkentése. A szülőknek is vérzett a szíve emiatt, de a józanész azt diktálta, hogy nem lehet a munkától elvonni az időt, beteges gyerek és nyomorék, lipántos felnőtt ápolásával! Meg kell szabadulni tőlük a túlélés érdekében.

Ment is a verkli, ahogy illik, olajozottan. Voltak, akik maradtak a légypapírnál, ám sokan inkább Roskáné lelkiimeretére bízták az ítélet-végrehajtást. Szépen szaporodtak a környező falvakban, a temetőkben lévő fejfák. A társadalom hallgatólagos belenyugvásával és beletörődésével folytak a néma, tanúk nélküli meghalasztások. Hanem egyszer beütött a menykő!

2.

Minden úgy kezdődött, ahogy a mesében meg van írva. A Ferenci pék, igen nagytermészetű ember hírében állott. A pékséget eleinte ketten vitték a feleségével. Az asszony a kiszolgálást végezte, az ember meg a péklapátot forgatta a forró kemencében. Mikor már nem győzték a munkát. Odevették a Pólónyi Bódi fiát és kitaníttatták a pékség csinyja-binjára. A gyerekből ifjú lett, majd fiatalemberré serdült. Ekkor kezdődött a baj! A pékné és a péklegény között szerelem lángja lobbant. Míg a pék dagasztotta a kenyértésztát, addig a péklegény meg ekecselte az asszonyát a tisztaszobában. Ugyanis megosztották a feladatot. Hajnali háromtól délig a pék volt a kemencénél, kettőtől éjfélig meg a péklegény. Így aztán a feszített munkatempó mellett nem is gondolhattak a rajtakapás lehetőségére.

Történt egyik hajnalon, mikor már nagyban folyt a kufircolás, hogy leesett a sarokvasról a kemenceajtó. Két ember kellett a megreparálásához és visszahelyezéséhez. Így hát a pék bement a pitvarba, azonban nem találta fekhelyén a segédet. Rosszat sejtve benyitott a hálószobába és, hát ugye úgy találta őket. A pék, nem szólt semmit. Hatalmas lapáttenyereivel megragadta a meztelenül rúgkapáló péklegényt és kicipelte a kemencéhez. Rátette a péklapátra, és mint egy veknit, belódította a félig felfűtött kemencébe. Mikor már jól megperzselődött a fanszőrzete és kezdett leégni a haja, akkor benyúlt a lapáttal kikapta és belenyomta az odakészített teli dézsa vízbe.

Aztán elővette a hatalmas kenyérvágó kést és beledőlve kerfesztűlszúrta a máját. Mire a péklegény kikecmergett a vízből, hatalmas vértócsában feküdve lelte a péket. Szaladt asszonyáért, és éktelen sírással óbégattak.–jaj istenem, jaj istenem! Mért tetted ezt velünk Tóni?– jajongott a pékné.– Ó, drága, jó mesterem, ki süti meg mára a kenyereket?–blattolt a péklegény.
–Aztán egymásra néztek, gyorsan felrakták a kemencére az ajtaját és bevetették a kenyereket. Mihelyt végeztek, az asszony elszalasztotta Bódít a csendőrért. Jött is a kakastollas és csak ámult ennyi vér láttán. Összecsapta tenyereit és így éktelenkedett.
–Drága, jó pékuram, mi lesz a faluban nélküled? Mért tetted ezt velünk?–majd miután kisiránkozta magát, ott maradt a helyszínt biztosítani, Bódit meg szalasztotta a halottkémért. Míg megjöttek, addig segített a péknének kiszedni a forró, pirosrasült kenyereket. Majd bepakolták az újabb adagokat. Hanem a nagy küszölődésben igencsak melege lett a csendőrnek és ledobta magáról a csendőrruhát. Egy gatyában állt a forró levegőt lehelő mohó szájú kemence előtt a pék helyett. Az meg csak feküdt ott némán, tágranyilt szemekkel figyelve őket, amint két adag bevetése között a csendőr bevezette az asszonyba a bíborfurulyáját.

Így aztán a pék önkéntes távozásával ebből a földi gyehennából, egyszerre két szeretője is akadt az immár megözvegyült péknének. A péklegény beköltözött a nagyházba. Nappal ekecselte a mohó asszonyságot, éjjel pedig, mialatt a kemencét szolgálta, asszonya a csendőrrel osztotta meg nyoszolyáját. Nem is lett volna semmi baj, ha a csendőrné nem szerez tudomást a dologról. Mindig akadnak az embernek jóakarói. Szörnyű tervet forgatott a fejében: meglátogatja Roskánét, és tőle kér segítséget tervének végrehajtásához.

Igenám, de a péklegénynek gazdag, jómódú lány szeretője akadt és elkezdte hanyagolni a péknét. A pékné is bosszút forralt. Mivel nem tudta megakadályozni közelgő egybekelésüket, ő is Roskánéhoz fordult tanácsért, mitévő legyen? Gondolta, ha nem lehet teljesen az övé a Bódi, akkor másé se lesz élve, csak halva.

3.

Késő este volt már, csak a petróleumlámpa gyér fénye világított a fészerben. Roskáné a kecskelábú asztal mellett ülve szivarozott. Elmélázva fútta a füstkarikákat és fél szemmel a pálinkafőzőre sanditott, rendben van-e minden. Várta, hogy lecsurogjon a rézeleje. Pemete, félszemű korcs ebe ott hasalt a földön és ép félszemét le nem vette volna gazdájáról. Füleit hegyezve léptek zaját vélte hallani és felkapva fejét farkával a döngölt agyagpallón dobolva jelezte, hogy valaki jön. Abban a pillanatban megkocogtatták a fészerajtót.

–Bújj be!– szólt ki harsányan Roskáné, mint akinek nincsen senkitől sem félnivalója. Egy fekete barhetkendőbe állig bebugyolát nő lépett be az ajtónyíláson.
–Hát tégedet mi szél fútt erre Mariskám?
–Kendhez jöttem Mámikám. Csak maga tud az én bajomon segíteni.–na, bökd ki mán, ne cinkomprádézzá itt nekem! Anyádat, apádat én segítettem a világra, téged is, gyerekeiteket is… halljam, ki a beteg?–a lelkem beteg, Mámi!–a’ baj, nagy baj!
–Szereleme estem.
–Nagy csoda, megesik az!
–De, utunkban áll az uram… el kéne rekkenteni!
–Vénségedre bolondútá meg, he? Harmincegynehányévesen, szerelembe esni? Osztán kivel, he?
–Egy csendőrrel, még újonc, úgy mondják, hogy lószarrugdosó, betanulás alatt áll. Az uram mellé van beosztva.
–Értelek leányom. Fiatalanitani akarsz. De, nem sajnálod ezt az ártan embert eltenni láb alól?
–Mámi, maga is tudja, az egész falu igazolja, hogy a pékné a szeretője. Engem már öt éve hanyagol.
–Akkor sem ez módja. El kell válnotok! – és, ki tartja el a négy gyereket?
–Majd az új ember.
– Mikor keres az még? Nézze kiterveltem én mindent. Szépen megitatom, kimurdel, aztán kapom az özvegyi nyugdíjat, árvaságit. Ennyivel tartozik az a besttye a családjának!
–Hát, mondasz valami.– enyhült meg a Piókás Mámi és huszönöt pengőért átnyújtotta az üveg arzénnal tunkolt pálinkát.
–Azonnal a tűzbe dobni üvegestől a maradékot, ha elpatkolt!–figyelmeztette és a kapuig kísérte. Úgy surrant ki, mint egy tolvaj. Alig hogy befordult a sarkon, a másik oldalon a pékné alakja tűnt fel. Majdhogynem összeütközetek.
–Hát, kend?– kérdezték egyszerre és tekintetük összevillant. Az egyik a teli, a másik meg az üres pálinkásüveget szorította barhetkendője alatt. Mariska szólalt meg elsőre.
–Gyüttem. Viszek az uramnak egy kis mézes pálinkát, szárazköhögére…a’ jót tesz neki, attól meggyógyul.
–Örökre!–vágta ki az adut a pékné és már lépett volna tovább, de Mariska megakasztotta.–hát kend mijáratban Pólinéném? Magának is beteg tán az ura?
–Az én uramnak nem kell gyógyszer, a mán jóhelyen van a temetőben. Hanem eltanátad, a péklegényem beteg, köszvény hasogatja. Mondok, megkérdem a Mámit, tudna-e erre is valamit? Na isten megáldjon!– mondta a pékné és besurrant a bábaasszony házába. Ő is megkapta a maga adag pálinkáját és úgy eltűnt, mint a kámfor.

4.
Piókás Máminak hála, kezdett megtelni az újtemető frissen faragott fejfákkal az évek során. Természetesen a halottak már nem tudtak beszélni. Úgy gondolta a Piókás is, hogy ha ki is derülne valami, kihantolást nem végeznek, és különben sem tudják tökéletesen kimutatni a lassan ölő mérget. Mivel gyógytinkturákat, főzeteket is készített, saját kezűleg főzte ki minden őszön a bodzapálinkát. Éppenezért még a gyanú árnyéka sem vetődhetett rá, hiszen kis mennyiségű szeszfőzésre engedélye volt.

A fináncoktól nem kellett tartania. Nem számolt azonban az emberi gyarlósággal. Talán örökös örökké tartott volna az arzénos pálinka karrierje, ha az 1929-es év elején nem kezdték volna el a nyomozást és a szálakat felgöngyölíteni a Tiszazugi légyfogós, arzénes gyilkosságokról. Többszáz tetemet exhumáltak. És sorra kerültek lakat alá a férjüket, feleségüket, szüleiket, gyerekeiket elsinkelők. A Mámi páciensei azonban hallgattak, mint a sír. Innen nem fenyegetett veszély. A hatóság elfoglalta magát a légypapíros gyilkosok vallatásával.

Már régen a temetőben nyugodott a csendőr is és a péklegény is, amikor a pékné észrevette, hogy a megnyuvasztott Bódi helyett szolgálatába állott újabb péklegénye, és egyben szeretője, összeszűrte a levet az alig negyvenéves Bumbus Marissal, a gyanús körülmények között elhalálozott veres hentes özvegyével. A péknét egyik jóakarója figyelmeztette erre bizalmasan. Mikor a péklegény azzal az ürüggyel ment el este hazulról, hogy elmegy a molnárhoz megbeszélni a másnapi őrletést. Utána lopakodott és messziről kísérte. Bizony a molnár helyett a Marishoz kanyarodott be az útja. A pékné lesbenállva megvárta, míg végez a legény és hagyta, had menjen a molnárhoz.

Másnap vesztükre összetalálkozott a két asszony a falu főutcáján. Egymásnak estek. A pékné tépte cibálta. Mindenféle cafatnak, ringyónak elmondta Mariskát. Már a földön hempergőztek, amikor kiszaladt a Maris száján: te beszélsz te, gyikos! Nem te rekkentetted el a segédedet a Mámi pálinkájával? – Te se szóhatsz semmit! Ki nyiffantotta ki az urát öt évvel ezelőtt a Piókás pájinkájával?
Miután a nézőközönség sűrű bólogatása közben így kikiabálták mélyen rejtett titkukat, már a hatóságnak sem lehetett annyiban hagyni a dolgokat. Kijöttek a csendőrök és bekísérték a két asszonyt kihallgatásra, az őrszobára. A vizsgálótiszt aztán szépen, módszeresen kivallatta őket. Hamarosan kiderítették az arzénes gyilkosságok elkövetői körét és elkezdődtek a szembesítések. A piókást is többször bekisérték, de mindig elengedték, mert nem tudtak sem a házkutatáskor, sem a szembesítéskor eleinte rábizonyítani semmit. Szemtanú nem volt. A halottak pedig nem tudtak beszélni.

Hanem az egyik gondatlan elkövető nem tüntette el a Piókástól kapott üvegben maradt mérgezett pálinkát. Megtalálták és máris megvolt a bizonyíték. A Piókást a vizsgálótiszt most már a bizonyítékok alapján magabiztosan kezdte el vallatni.
–Hát, akkor Roskáné, most már csak a bizonyítékok és az exhumáltak alapján kell közös nevezőre jutnunk, arról, hogy hány emberélet szárad a maga lelkén?
–Minek ezen tipródni százados úr? Nem mindegy az, hogy kétszáz, vagy kétszázkettő? A halottaknak már úgyis mindegy. Az élőknek meg csak ártanánk vele. Én csak meghallgattam a panaszokat és igyekeztem orvosolni. Kigyomlálni isten kertjéből a gazt.
–Miféle gazokról beszél itt maga, elvetemült? Mit habratyol itten nekünk össze? Egy emberéletért is kár, de maga egy gyilkológépként nyakra-főre mérte az arzénes pálinkát! Kiegészítjük még a méregkeverést, gyilkosságra való felbujtást zugfőzéssel és zugkiméréssel is. Magát legkevesebb, minthogy felakaszják ezért az elvetemült tettéért.
–Hát ez a hála, tiszt úr? Én csak segítettem… hálátlanok az emberek, hálátlanok.
–Asszony, miben segített maga, maga tömeggyilkos: áratlanok elrekkentésében! Végeztem! Mostpedig elmehet!

5.

Piókás Mámi az utolsó napokat tötötte a siralomházban. Minden kívánságát teljesítették a mi teljesíthető volt. Igy, amikor a gyóntató pap bement hozzá az utolsó nap reggelén akkor a következő utolsó kívánsággal állott elébe a Piókás.
–Nagytiszteletű atyám! Vóna egy utolsó kérésem.
–Mi légyen a’ leányom, ha lehetséges teljesíteni fogjuk?
–Mikor rabosítottak, elkobozták az olvasómat. Ezt a megszokott rózsafüzéremet, ha megkaphatnám, hogy lélekben megtisztulva elmondhassam az Úrangyalát és a többi imádságokat.
–Meglesz leányom, máris hozom!–igérte meg a pap és mivel semmi kivetnivalót nem láttak benne, kiszolgáltatták az olvasót. A pap megnyugodva távozott, hogy reggel hatkor visszatérve, az akasztás előtt feladja az utolsó kenetet. A Piókás elfogyasztotta a vacsorát és hátat fordítva a kukucskáló lyuknak letérdelve elkezdett imádkozni. Aztán szépen, sorjában lehúzogatta a cérnára fűzött ricinusmagokat, és egyenként nyeldeste le őket. Miután mind a harminckét ricinusmagot lenyelte az asztalhoz ült. Kiitta a kancsóban maradt vizet és lefeküdt a priccsre. Várta a megváltó halált, melyet sajátkezüleg önmaga szabott ki magára.

Pár óra múlva iszonyú göcsökben fetrengve rángatózni kezdett. A megemésztett ricin elkezdte felbontani a vérét. Az iszonyú vinnyogásra betódultak az őrök, a börtönorvos és megdöbbenve konstatálták, hogy a Piókás megmérgezte magát. Sosem derült fény rá, hogyan jutott a méreghez. Mindenestre az olvasót nem lelték meg, örökre nyomaveszett.







Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News2&file=article&sid=804
pharmacy online