 |
Vers: felix: Költészet |
|
Szalay Sándor
Minek a vers, költő, ugyan, mondd minek?
Magadat talán megváltónak hiszed?
Bár minden szava legbensődből fakad,
Olvasva zagyva betűtenger marad.
És mégis, hősen beszédre nyitva szád
Felemlegetsz hitet, népet és hazát,
Hiszed, magad vagy izzón égő fáklya.
Ki hallja, kacag, szenvedélyed látva.
S a költő kotlik tojásán, bárha záp,
Őszintén kiált s hisz, hogy jövőbe lát.
Célba nem ér lázító üzenete;
Lyukas a vödör, és nincs is feneke.
Ha majd megtalál egy igazság-morzsa,
S vers lesz belőle, gyors halál a sorsa,
És ha szárnyra kel, felrebbenve, félve,
Akad, ki megérti, de több, ki félre.
Ha mégis úgy érzed, hogy írni muszáj,
Magadban dúdold, hogy mit érzel, mi fáj,
S ha hűs szélben más nótáját hallanád,
Ne értelmét bogozd; figyeld a dallamát.
S ha megragad benned, vedd át a ritmust,
Ha többen fújják, hangosabb lesz itt s most,
Némi port felver, ha dobol ezer láb,
Pokolra megyünk, de vígan legalább!
Én már csak hallgatom, könnyet sem ejtvén,
Csak magára szól az ezernyi rejtvény.
Szépség vagy szépelgés, nem is érdekel.
Költészet? Ugyan, ez szót sem érdemel.
Minek hát a szó, ugyan, mondd csak, minek?
Hisz’ a szavak már rég mást jelentenek,
Csak szívem hallgasd, nem tudja senki más,
Mindent elárul a végső dobbanás.
(Szalay Sándor)
|
|
| |
|
