[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 199
Tag: 2
Rejtve: 0
Összesen: 201

Jelen:
Tagi infók ender Küldhetsz neki privát üzenetet ender ender
Tagi infók PiaNista Küldhetsz neki privát üzenetet PiaNista PiaNista


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Próza: Rien25: Szürke szellem


...

A szürke bundájú állat lassan kaptatott fel a sziklás emelkedőre. Felérve a tetejére körbetekintett az előtte elterülő, sötétbe borult tájon, aztán felnézett az égre. Orrát a fehéren világító égitest felé emelte és hosszan vonítani kezdett. Panaszos hangja messze szállt, a fenyvesek fölött el a szomszédos hegyekig.
Az öreg most is kinézett a faház ablakán, megismerte a farkast. Szürke Szellem – így hívták az arrafelé lakó vadászok. Valóban, az állat úgy tűnt elő a semmiből és vált újra köddé, mint egy kísértet. De minden teliholdkor ott állt a sziklaormon és küldte az égi vándor felé a farkasok ősi üzenetét. Öreg volt már, nagyon öreg. Csak úgy, mint a faházban lakó vadász.

Serg még legénykorában került ki a hegyekbe, a városból menekült. Nem csalódott. Odafönn a fenyves erdőben a jéghideg, de kristálytiszta vizű tó partján megtalálta a nyugalmat. Nem sokat tudott még a vadonról akkor, mert azelőtt el sem tudta volna képzelni a városlakók által barbárnak nevezett életmódot. Azonban rá kellett jönnie, hogy nézőpont kérdése, mit nevezünk barbárnak.
Kijárt az erdőbe a vadászokkal, tanult, tapasztalt. Megtanulta, melyik állatot ölheti le és melyiket nem, megismerkedett a vadon törvényeivel. Az évek teltek, mígnem egyik télen a vadak a normálistól eltérőn erősen fogyatkozni kezdtek. Azon a télen kezdődött minden. A vadak mintha megéreztek volna valamit, elkezdtek vonulni dél felé. Egy ideig nem tudták, mi az oka. Aztán egy átutazóban lévő férfi elárulta, hogy egy vérengző farkascsorda érkezett észak felől és végzett jókora pusztítást a környéken. Később ezt egyre többen megerősítették. Harvey felesége pedig – akinek anyai nagyanyja még a korábbi ott lakó törzsek gyógyító sámánja volt – bólogatva tudatta a helybéliekkel, hogy látta az egyik éjszaka az akasztott indián szellemét, sőt, álmodott is vele, ami rosszat jelent. Mivel erre a férfiak csak legyintettek, Lizzie asszony mindössze a hiszékeny és babonás feleségeket ijesztette meg látomásával, őket azonban nagyon. Aztán amikor az erdő széli tisztáson széttépve találták Fred hatalmas malamut házőrzőjét, a férfiak is vakarni kezdték az üstöküket. Terelőket állítottak fel az erdőben, hogy szükség esetén bekeríthessék az állatokat. Felosztották maguk között az éjszakákat, mindig ült kinn valaki a lesen, de semmi sem történt. Egy-két kóbor jószágon kívül nem láttak mást.
Mígnem… Azon az estén – még emlékezett rá – péntek volt és nagyon hideg, a hőmérő mínusz tizennyolc fokot mutatott. Alaposan beöltözött és felfegyverkezve indult el az éjszakai lesre. Tudta, merre tanyáznak a vadak, azt is, hogy a farkasok merről jöhetnek. Kiült az állásra és várt. Hideg volt, kegyetlen hideg. A hó már leesett, a telihold fényét úgy verte vissza, hogy szinte nappali világosság volt a szűz havon. A lest rejtő terebélyes fa ágairól vastag jégcsapok nyújtóztak a föld felé, mint megannyi hegyes tőr. Nem kellett félni tőle, hogy elengedik a fát- messze volt még az olvadás. Keze a meleg irhakesztyű ellenére is fázott, ezért miután fegyverét letámasztotta, zsebre dugta.
A tisztásra ekkor futott ki egy szarvas. Megtermett példány volt, nyomában négy-öt őzsuta. Menekültek. A vadász ismét a kezébe vette a fegyvert és lőállásba helyezkedett. Már hallotta is az éhes kaffogásokat és lihegéseket. Legalább tíz farkas zihált az őzek nyomában, akik menekültek volna, de ekkor a tisztás másik vége felől is megjelentek az éhes ragadozók. A vadász döbbenten engedte lejjebb puskáját. Nem látott még ilyet - ezek szervezetten vadásztak – sőt, mi több, kihasználták az általuk felállított terelőket és bekerítették az őzeket. Azoknak esélyük sem volt. A farkasok hangtalan támadtak és pillanatok alatt végeztek velük.
És látszott rajtuk, nem az ennivalóért, az ölés öröméért teszik. A fehér hó vörösre váltott a széttépett áldozatok nyomán. Elborzadva nézte. Olyan hidegen tették, olyan kegyetlenül. Nem, nem állatiasak voltak – gondolta – sokkal inkább… emberiek – ébredt rá a keresett kifejezésre.
Csak nézte őket a puska távcsövén keresztül, és már-már lőtt volna, amikor meglátott valamit a szemközti sziklán. Egy szürke bundájú állat jelent meg ott. Hatalmas volt - és onnan föntről nézte a többieknek vérengzését. Nem vett részt benne, csak állt és nézett, ahogyan a császár nézhette annak idején az aréna páholyából a gladiátorokat. De nem tetszhetett neki, amit látott. Elnyújtott vonyítást küldött az ég felé és fenyegetőn mászott le a szikláról. A farkasok erre abbahagyták az öldöklést, és pillanatok alatt eltűntek. Csak az őztetemek mutatták, hogy ott jártak, meg a körös-körül véresen maradt hó.
Sokáig látta még ezeket a képeket maga előtt, a megvadult, vérengző állatokat, szinte beleégett az elméjébe. Félelem harapódzott el a környéken, annak ellenére, hogy nem voltak emberi áldozatok. A vadászok összefogtak, jártak ki a lesekre, csapdákat is tettek ki az erdőben. De a farkasokat nem látták többet a tél folyamán.

A vadak lassan visszatértek a tavasz közeledtével. Még nem olvadt el teljesen a hótakaró, amikor Serg egyik este neszt hallott a bejárat felől. Óvatosan nyitotta ki a tornácra vezető ajtót és puskáját szorítva kikémlelt. A ház előtti kis tisztást bevilágította a hold fénye. Az állat az árnyékban maradt. Onnan közeledett a ház felé. A férfi felé irányította a fegyvert, majd hunyorogva nézte a közeledő vadállatot. Sántított, meglőhették. Ijesztőn nagy volt, bundája világosszürke. Lassan, nyugodtan közeledett. Serg megismerte. Az állat megállt tőle alig tíz méterre. Ember és farkas egymást nézték. A férfi nem is tudta miért, de leengedte a puskát, a vadállat pedig odasántikált hozzá, majd lassan elfeküdt a letaposott hóban.
Csúnya seb volt a marján, csoda hogy idáig bírta. Horpasza lassan járt fel-le. A férfi nézte a hatalmas állatot, megértette a kimondatlan kérést: Ölj meg, vagy segíts.
Letérdelt, felkarolta, bevitte a házba. Ott fertőtlenítette a sebet, alkohollal kitisztította és bekötözte, majd a tűzhely mellé terített pokrócra fektette az állatot. A farkas mindent megadón tűrt, világossszürke szemei a távolba meredtek. Esténként kapott egy-egy falat húst, Serg megosztotta vele a vacsorát. Hogy miért tette? Ő maga sem tudta. Úgy érezte, így helyes.

A föld nemsokára lerázta magáról téli fehér takaróját, a kis hegyi patak sietve szállította a tömérdek hólét a völgy alján fekvő tóba. A gyenge tavasz eleji nap első erejével próbálta melengetni az ébredező anyaföldet, amely kéjesen nyújtózott egyet a hosszú alvás után. A természet úgy döntött, hogy az újjászületés esélyét másoknak is megadja. A farkas meggyógyult. Serg hiába etette és gondozta, nem tudta magához szoktatni. Vadállat maradt, ami volt. Aztán eljött a nap, amikor nem ment be a kitárt ajtón Serg után. A férfi visszafordult, az állat csak állt a tornác végén, majd elindult az erdő felé. Lassan baktatott, fel a dombra, onnan visszanézett.
-Menj! – mondta Serg. - Menj.
És a farkas eltűnt, mintha sosem járt volna ott.

Serg gondolt még rá egy darabig, főleg arra, amikor egyszer bele akart markolni az állat nyakán lévő szőrbe, de az nyüsszenve tépte ki magát a fogásból. Onnantól már nem engedte az embernek, hogy hozzányúljon. A gyógyuló sebét szorgalmasan nyalogatta, hogy tisztítsa, Serg nem is tudott volna többet segíteni rajta.
De ezzel megértette, hogy tiszteletben kell tartania a farkas vadállat voltát. Nincs bizalmaskodás, nincs barátkozás. Csak kölcsönös tisztelet. Semmi egyéb. Ha a vadonban segítesz valakinek, azt nem a háláért teszed, meg azért hogy majd cserébe kapsz valamit. Talán egyszer majd visszakapod. Mástól, másként.

Az elkövetkezendő telek kegyetlenül hidegek voltak. Minden állatnak meg kellett küzdenie az élelemért, úgy az embereknek is. Ez még nem is okozott volna problémát, de a sors nem volt kegyes az erdőben élő emberekhez. Két idősebb társuk is távozott az élők sorából, ők meg is érdemelték már a pihenést. Csakhogy George-ék ötéves kisfiát is elvitte a láz azon a télen, az egyik asszony pedig elvetélt második gyerekével, hónapokig ápolni kellett.
A kemény munka és a tragédiák ellenére akkor sem maradtak el a társas összejövetelek. A nagy vadászházban a férfiak ittak, meséltek esténként, az asszonyok főztek, ők is megtalálták a maguk szórakozását. Sergnek azon a télen mutatták be Mahurát, a fiatal özvegyasszonyt. A tél elején tűnt fel a faluban, ő ápolta hetekig a gyermekét elvesztett asszonyt. Azt beszélték, férjét két éve vesztette el, maga alá temette egy lavina. Szép nagy barna szemei voltak, csöndes volt, bőre kicsit barnább, mint a többi nőé. Indián vér csörgedezhetett az ő ereiben is. Sergnek tetszett. Nagyon tetszett. Nem beszélt soha fölöslegesen, és ha valaki mélyen a szemébe nézett, tekintetében látott valami csendes bölcsességet, ami jóval idősebbnek mutatta huszonnégy événél. A többi férfit hiába kérdezte, mit tudnak a nőről, azok csak zavartan vonogatták a vállukat – nem ismerték Mahurát. Harvey felesége – a sámánunoka - csak csendesen mosolygott egy sarokban, mikor látta, amint Serg a nőnek udvarol.
Tavaszra már asszonyának tudhatta. Furcsa nő volt. Más, mint akiket eddig ismert. Engedelmes volt, készséges, sőt nagyon is készséges, ami a házastársi kötelességeket illeti. De mégis olyan, mintha lett volna egy másik, külön világa, ahol férjes asszony mivoltától függetlenül - szabad volt.
A férfi mindezek ellenére úgy érezte, megtalálta mellette a boldogságot. Mahura meleg vacsorával várta haza, elvégzett minden ház körüli munkát, még fát is vágott. Látszott rajta, hozzászokott a kemény munkához. Éjjelenként lelkesen bújt oda férjéhez, őt ugyan nem kellett nógatni. Az, hogy néha különböző magokat és levélmorzsalékot szórt a tűzbe és révedten ült fölötte, nem zavarta Serget. Az indián hagyományokhoz és szokásokhoz nem sokat értett, de tiszteletben tartotta őket. A többi férfi, ahogy a sámán-leszármazott feleséggel bíró Harvey is -női bolondságnak, hóbortnak tartotta őket. Serg csak a vállát vonta meg. Hóbort vagy nem hóbort, Mahura nem árt vele senkinek.

Amikor pedig jövő tavasszal megszületett a kis Ken, a férfi térdre hullott az ágy mellett, és úgy csókolta felesége kezét. A fiatal nő a terhessége alatt rengeteget dolgozott, még annál is többet sétált az erdei ösvényeken. Serg kímélte volna, féltette, de a sétákról nem tudta lebeszélni – akkor lesz erős lába a gyereknek - mondta Mahura - az indiánok így tartják.
A férfinak az a furcsa érzése volt, hogy az asszonya is valahol lelke mélyén olyan, mint egy vadállat. Nem alakíthatta saját akarata szerint. Ha valamire rá akarta venni, ami Mahurának nem tetszett, a nő csak mosolygott rá békítőn és csinálta, amit ő maga akart. Sosem veszekedett, mosolygott - és ment a saját feje után. Férje pedig nem tudott rá haragudni.
Következő évben újabb csöppség érkezett, egy kislány, rá következő évben még egy.
Serg ettől kezdve nagy családot kellett fenntartson - a legnagyobb megelégedettségére. Dolgozott keményen, ekkor már a legtapasztaltabb vadászok közé tartozott. Mahura otthon szorgoskodott, nevelte a gyerekeket, mellette szebbnél szebb szőnyegeket készített, font, szőtt. Minden tavasszal, amint elolvadt a hó felmentek a hegyre, és közösen ünnepelték a tavasz eljöttét a többiekkel.
Nyáron a család együtt fürdőzött a hűvös hegyi tóban, a legkisebb gyerek is nagyon hamar megtanult úszni. A férfi imádta gyerekeit, azok is az apjukat. Anyjuk meleg mosollyal nyugtázta, amikor a három lurkó egyszerre csimpaszkodott a férfire. A nyár az önfeledt boldogságé volt.
Abban az évben, amikor a kis Jolie is már négy éves lett, a hulló levelek havában hirtelen tűnt el az addigi meleg. A tölgyek lekopaszodtak, a szél csípősen hideg volt, kavarta a leveleket, egészen fel magasra, a fák koronájáig. Barátságtalan volt az ősz, nem hagyott átmenetet a nyárból a télbe. Október eleje volt, amikor elkezdett szakadni a hó. Napokon át esett, a szél hordta a mérhetetlen mennyiségű fehér pelyhet, befújta vele az erdei utakat, a faházak bejáratát, az ablakokat- mindent. Sokszor lapátolni sem lehetett az ítéletidőben, így két nap után szabályosan ki kellett ásni a házakat a hó alól. Az emberek segítettek egymásnak, ahol csak tudtak, takarítottak, lapátoltak hogy hozzá lehessen férni a házak végén az éléskamrákhoz.
Hideg is volt nagyon, a kályha mellett kucorogtak a gyerekek, takaróba bugyolálva, az asszonyok meséltek nekik. Mahura kinézett az ablakon, a hegyek felé, de semmit nem látott a hófúvásban.
Serg Harvey-éktól tartott hazafelé, a többi férfival együtt segített neki kiásni a szánt és lejutni a faluba a legszükségesebbekért. Kucsmáját mélyen a szemébe húzta, így is könnyezett a csípős széltől, a szemébe került hótól. Már látta a házat, már csak a dombnak felvezető kis emelkedő, mindjárt hazaér…
Lerázta a havat lábáról a tornácon, majd gyorsan becsukta maga mögött a bejárati ajtót, a szél így is egy jó adag havat hordott be a szobába. A gyerekek a kályhánál ültek, a nagyfiú, Ken mesélt a húgainak, kisebbik, Jolie az ölében ült.
Mahura sehol.
- Mahura! – szólongatta a férfi. – Hol van anyátok? –kérdezte a gyerekeket.
- Nem tudom – rázta a fejét a fiúcska.
-Hogyhogy nem tudod? Elment valahová, kiment innen?
De Ken csak fejét rázta - nem tudja.
Az idősebb kislány, Katie azonban olyan furán, nyugodtan nézett rá, ő tudott valamit.
Serg letérdelt mellé, és megfogta az ujját szopogató kislány vállát.
-Katie! – szólította meg gyengéden. –Hol van anya? Hová ment? Látom, hogy te tudod.
De a leányka csak nézett rá anyjától örökölt okos, sötétbarna szemeivel, majd kis kezecskéjével kinyúlt, és megsimogatta apja fejét, ahogy az szokta az övét, ha vigasztalni akarta.
Serg felpattant és kirontott a tornácra.
Rohanni kezdett az erdő felé, lábnyomokat keresett, de lehetetlen volt – az övéit is fél perc alatt eltüntette a hófúvás.
A tisztás szélén azonban mintha látott volna valami sötét foltot a havon…odaevickélt, és egy ruhadarabot rángatott ki a hó alól - Mahura színes, szőttes kabátját.
- Mahura!!!!!!!! – üvöltötte a férfi, ám hangját elnyomta a szél süvítése. Ásni kezdett, de nem talált mást csak azt a kabátot. Lehetetlen volt nekiállni keresni ebben az ítéletidőben, ezt ő is tudta. Visszament a házhoz, igyekezett nyugodtnak látszani, nem megijeszteni a gyereket.
Két napig gubbasztottak bezárva az ítéletidőben. Két őrjítő, idegtépő napig. Serg az őrület határán járt már, mire végre elállt a havazás és a szél.
Áthívta magához Lizzie asszonyt, hogy vigyázzon a kicsikre és a többi férfival együtt nekiállt felkutatni feleségét.
Napokig keresték hiába, semmit nem találtak. Megtettek mindent, ami emberileg lehetséges volt, még George hegyimentő kutyáját is vitték – semmi.
Mahura nyomtalanul eltűnt. A férfiak igyekeztek tartani Sergben a lelket, aki késő estig maradt még kinn az erdőben folytatta a keresést. Hiába mondták neki, hogy nincs értelme, hogy sötétedik.
Ő csak ment, és ment, érezte, hogy meg kell találja Mahurát. Muszáj.
Lihegve törte az utat a hóban, mígnem a kimerültségtől össze nem rogyott a fenti tisztás szélén a nagy sziklánál. Ült és nézett maga elé, törölgette arcára fagyott könnyeit.
- Nem, nem, neeeeem! – püfölte öklével a sziklát kétségbeesetten. Dideregve átkozódott, a fáradtságtól kimerülve a kőnek dőlt és lehunyta a szemét. Nem tudta, meddig ült ott.
Arra eszmélt fölt, hogy valami felmordul a háta mögött. Óvatosan nézett hátra, és egy nálánál kétszer nagyobb medvével találta magát szembe. A lábán lévő sebhelyről megismerte. Ez volt az a medve, akinek bocsait nyáron orvvadászok lőtték le. Megvadult, kiszámíthatatlan lett. A keresés során verhették fel kezdődő téli álmából, ezért nyilván morcos is volt. És főként –éhes.
A férfi nyakán lüktettek az erek, próbálta nyugtatni magát. – Nem fog bántani, nem fog bántani – nem mozdulsz és nem fog bántani.
Ám a medve ezt másként gondolta. Szaglászni kezdte, és amikor áldozata lehunyta a szemét, mert saját maga is érezte már az árulkodó félelem savanyú verejték szagát – mancsának egy hatalmas ütésével nyakon csapta a férfit. Serg legalább két métert repült, majd a puha havon landolt, és a hátára hengeredett.
Kezével a füléhez kapott - véres volt – puskája sehol, a medve ekkor már fölötte bömbölt.
- Úristen, a gyerekek! – villant eszébe. Ken, Katie, Jolie… Ha most ő meghal, ott maradnak egyedül. Apátlanul, anyátlanul.
Semmi mást nem látott már maga előtt, csak őket. Ken szöszi fejecskéjét, Katie és Jolie barna copfjait, meleg barna szemüket. A medve fölébe hajolt.
Serg agyában egymás után villantak fel a képek, egyre gyorsabban –képek a gyerekkorából, a közös vadászatokról, megismerkedésük Mahurával, esküvőjük a kicsi falusi templomban, Katie születése, Ken első léptei, a nyári fürdőzés, és Mahura, Mahura édes, karamell illatú bőre a kályha melletti szőrmén…
Már érezte maga fölött a ragadozó leheletét, a medve iszonyatos erővel ismét bömbölni kezdett. Serg úgy érezte, hogy széthasad a feje, hogy most van vége, mindennek vége - ám a medve üvöltésébe ekkor egy másik hang vegyült. Hosszú, panaszos vonítás.
A medve meglepve felágaskodott a hang irányába, majd visszahuppant a mellső mancsaira. A vadász óvatosan felnézett. Fölötte, a nagy sziklán a szürke farkas állt és vicsorgott a medvére. Az meghunyászkodva hátrálni kezdett, majd hátat fordítva a halálra vált férfinak elügetett.
Serg feltérdelt. Nézte a farkast. Amaz hosszasan állta a tekintetét, majd szemeit összehúzva talán biztatón hunyorított egyet, és eltűnt.
A férfi ekkor vette észre, hogy még mindig reszket. Puskáját megtalálta a szikla mellett, nem is tudta, nála volt, -e egyáltalán, amikor a medve megjelent.
Nyaka és válla rettenetesen fájt, fejét alig merte mozdítani. Csoda volt, hogy nem törte ki a nyakát a medve. Reszketve a hidegtől és a sokktól elindult hazafelé.

Napokig olyan volt, mint egy élőhalott - monotonul tette csak a dolgát, gondoskodott a gyerekekről, járta az erdei utakat. Hirtelen mindenki segíteni akart neki. Őt ez még jobban idegesítette. Nem kért a segítségekből az egyedüli, akiét elfogadta, Lizzie volt. Ő nem kérdezett semmit, nem tolakodott, csak néha kinyújtotta felé kezét, ha szüksége volt rá.
Ott álltak a tornácon, nézték az ablakon keresztül a nappaliban játszó három kicsit. Serg halkan suttogta maga elé.
-Nem tudom egyedül felnevelni őket, Lizzie, nem tudom…
-Dehogynem Serg. Meg tudod csinálni. Ismerlek.
Megszorította a férfi kezét, akiből csukladozva próbált kitörni a napok óta lefojtott nehéz bánat.
-Sírj Serg, sírj nyugodtan.

Hosszúak voltak a napok, hosszúak az első egyedül töltött éjszakák. Szerencsére a gyerekek a szeretet ösztönétől vezérelve nem hagyták egyedül apjukat, gyakran kéredzkedtek be hozzá az ágyba. Ha nehezen, de elmúlt a tél, ha nehezen, de enyhült a bánat, ha el nem is múlt. Az olvadást követően sem találták Mahura nyomát, se a testét. Serg beletörődött. Nem tehetett mást.
Már melengetett a nap, amikor Lizzie látogatta meg. Sergnek kezdettől az a fura érzése volt vele kapcsolatban, hogy a nőt nem is nagyon lepte meg Mahura eltűnése. De nem volt ideje ezzel törődni. Megtanult tőle mindent, ami teendő volt a gyerekek körül. Bár sokszor gondolt rá, hogy megemlíti a farkast neki, eddig egyszer sem tette. Aznap hosszú sétát tettek az erdőben. Serg a nagy sziklánál megállt. Nézte a helyet, ahol a farkast megjelent. Leültek.
- Láttam is többször is egy nagy, szürke farkast. Furcsa egy állat.
Lizzie ránézett, majd a távolba meredt.
- Tudod Serg, él itt egy régi, nagyon régi legenda. Szürke Szellem legendája. Szürke Szellem egy öreg sámán volt. Ő volt annak idején az itteni indián törzs harcosainak tanítója, és a törzsfőnökök tanácsadója. Tőle tanulták meg az indiánok, hogy tudnak harmóniában élni a természettel. Tőle tanulták a vadászat mesterségét. Négy törzsfőnököt is túlélt. Nagyon öreg volt már, amikor Vadászó Párduc került a törzs élére. Vadászó Párduc fiatal volt és becsvágyó. Ő akart a legnagyobb harcos lenni az indiánok között. Uralma alá akarta hajtani a szomszéd törzseket is. Szürke Szellem óvta a háborútól, de ő nem hallgatott rá. Vérszomjas volt, lerohanta a szomszéd törzseket, az ellenállókat lemészárolta. Amikor a többi békés indián erről tudomást szerzett, elvándoroltak a völgyből. Akkoriban hagyta el ezt a helyet a legtöbb indián törzs és keresett új hazát. Vadászó Párduc győzelmének ünneplésére hatalmas lakomákat rendezett, amit hosszú, kegyetlen vadászatok előztek meg. Esztelenül kezdték pusztítani a vadakat, félő volt, hogy nem sokáig lesz élelem.
Szürke Szellem helytelenítette ezt, de hiába feddte Vadászó Párducot, az nem hallgatott a bölcs öregre. Ekkor a sámán elhagyta a törzset, és kiköltözött az erdő szélére.
Nem sokkal ezután Vadászó Párducot holtan találták a wigwamjában. Híveinek több sem kellett, felkeresték az öreg sámánt, betörtek hozzá és elvonszolták. Biztosak voltak benne, hogy ő okozta valamilyen módon a törzsfőnök halálát, ezért elhatározták, hogy megégetik. Szegény öreget egy kínzócölöphöz kötötték, és ágakat hordtak össze lábához. Az egy szóval sem könyörgött. Amint meggyújtották a tüzet, és a lángok felcsaptak magasra, dörögni kezdett az ég, az eső nyomán a máglya sűrű, szürke füstöt kezdett okádni, és elrejtette az öreg testét. A szemtanúk szerint a gomolygó füstoszlopból egy szürke sólyom bukkant ki és vijjogva szállt fel, fel a kék ég felé.
Ahogy a füst eloszlott a máglyánál, a sámán sértetlenül állt ott a cölöphöz kötözve. De nem volt már benne élet. Vannak akik azt mondják, nyilvánvalóan füstmérgezés végzett vele. De az indiánok szerint a lelke elhagyta emberi testét, és abba a sólyomba költözött át, aki a füstből bukkant elő.
Szürke Szellem azóta is járja a környéket, feladata ugyanaz, mint korábban emberként volt, hogy a vadonban vigyázzon az egyensúlyra, a természet rendjére. Vigyázzon az apró madártól kezdve a fürge őzön át az óriás medvéig az összes teremtményre. Az emberre is. Azt mondják, legtöbbször farkas képében jelenik meg. De sosem lehet tudni, milyen alakot ölt legközelebb. Megjelenhet vijjogó sólyom, szürke farkas, de akár… egy asszony formájában is.
Serg felkapta a fejét.
- Na várjunk csak egy kicsit! Ezzel arra célzol, hogy lehet, hogy Mahura volt az a farkas, akit többször is láttam? Hogy ő Szürke Szellem lelke, aki beleköltözött egy asszonyba, aki hozzám jött, szült nekem három gyereket, majd eltűnt a semmiben? - csapott ököllel a földbe ingerülten Serg, és összehúzott szemöldökkel nézett a nőre.
- Nem tudom, Serg – felelte Lizzie nyugodtan. -Nem tudom. Sokszor vannak olyan kérdések, amire a józan ész talaján maradva nem kapnál választ.
- Akkor hol máshol kellene keresnem?
- Inkább ne keresd. Ne akard tudni mindig a miérteket. Akkor sose leszel boldog. Fogadd el azt, ami van, tedd, amit itt benn jónak érzel. Élj úgy, ahogy Mahura tette. Tiszteld a természetet, találd meg a vele való harmóniát és az majd gondoskodik a gyermekeiről, ahogyan azt tette eddig is, évszázadokon át.
Serg meredten nézett a távolba, háborgott a hallottakon, miközben lelke még az elutasított választól is furcsán megnyugodott. Eszébe jutott a farkas, ahogy az ránézett, miután megmentette. Lehet. Lehet, hogy történnek olyan dolgok, amiket nem tudunk megmagyarázni. Ne is akarjuk hát? Ne keressük a választ arra, hogy talán egy asszonybőrbe bújtatott sámánnal éltünk –e együtt éveket? Ehh, ostobaság!

A vadász elmosolyodott az emlékeken, majd megtömte a pipáját.
Most, öregkorára értette meg végre azt, amit akkor Lizzie mondott neki.
Lizzie, a szegény hóbortosnak hitt Lizzie – aki bölcsebb volt mindannyiuknál.
Eszébe jutott három felnőtt gyereke, unokái. Megfelelt a feladatnak. Igen. Felnevelte őket, de nem választott maga mellé másik asszonyt. Mahuráról soha senki nem hallott többé, nem tudták, mi történhetett vele. Nem sokkal azután, hogy a kis Jolie is elhagyta az erdei házat, a hegy lábához gyárakat telepítettek. Ritkulni kezdett a fenyves, a fák pusztultak a savas esőtől. A vadak egy része is elvándorolt más tájakra. Serg ott maradt, tette a dolgát, úgy, mint régen. Hová is mehetett volna.
Egyre többször hallotta éjszakánként a farkast, mint most is.
Az öreg kiállt a tornácra és az egyik tartóoszlopnak támaszkodva hallgatta az állat panaszát. Szívott egyet pipájából, majd kivette szájából, és reszelős hangon mormogta a bajsza alatt.
- Hmmmm, Szürke Szellem, öreg barátom. Igen, átkozottul igazad van, tudom. De látod- ez a vadon nem az a vadon többé. Sosem lesz már olyan. Mi még vigyáztunk rá, ahogy tudtunk, és én még vigyázni is fogok, amíg itt vagyok. De hogy mi lesz utánunk, mit tesznek majd gyerekeink és unokáink – senki sem tudja.

Sóhajtva botjára támaszkodott, és besántikált a házba. Azt már nem láthatta, ahogy a vén farkas teste elnyúlik a sziklán, mellső lábával még rúg egy utolsót, és akkor a szikla mögül vijjogva csapott a magasba egy szürke sólyom, a horizont felé szállva egyre kisebbé vált, mígnem eltűnt a telihold ezüstszínű korongjában.

_________________________________________________________________________________________
(megjegyzés: vigyázzunk rájuk. Olyan kevesen maradtak...
Ideje: Március 13, kedd, 21:07:57 - Netelka

 
 Nyomtatható változat Nyomtatható változat  Küldd el levélben! Küldd el levélben!
Vissza a kirakathoz

09. szám

"Rien25: Szürke szellem" | Belépés/Regisztráció | 5 hozzászólás | Search Discussion
Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.

Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj

Re: Rien25: Szürke szellem (Pontok: 1)
- Netelka (sarhelyi@invitel.hu) Ideje: Március 14, szerda, 09:42:27
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Ronda és finom - mondják arra a bizonyos csokira. Ez a novella viszont hosszú és fantasztikus - ki ne hagyjátok!



Re: Rien25: Szürke szellem (Pontok: 1)
- Eroica (ezüsttollacska@ t-online.hu) Ideje: Március 14, szerda, 22:46:13
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Már olvastam egyszer! Fantasztikus fantáziád van! Jól írsz nagyon!



Re: Rien25: Szürke szellem (Pontok: 1)
- Rien25 Ideje: Március 17, szombat, 13:08:55
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Nagyon köszönöm. Mindkettőtöknek. Rien



Re: Rien25: Szürke szellem (Pontok: 1)
- piroman Ideje: Március 19, hétfő, 11:37:19
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Nagy mesélő vagy! Remek történet!



Re: Rien25: Szürke szellem (Pontok: 1)
- Rien25 Ideje: Március 20, kedd, 09:34:50
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Köszönöm, Piro.



PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.30 Seconds