| Küzdőtér |
|
|
|
Angeli
A fa ott állt a parkban. Vastag volt a törzse, megviselt, rücskös, barázdás, jó öreg lehetett. A lombja az ég felé törekedett, a lány még sosem látta a tetejét, de azért ismerte a fát. Erősnek, szilárdnak gondolta, olyannak, aki kiállja az idő próbáját, aki tántoríthatatlan, stabil. Ha ember lett volna, igazi férfi lett volna. Elvekkel, kimozdíthatatlan nyugalommal, rendületlen, tiszta lélekkel. Félelmek nélkül. Gyarlóságok nélkül. Hitszegés, hazugság nélkül. Ilyen embert a lány még nem látott, de a fa ilyen lett volna.
Hetente egyszer, vasárnap elment a parkba, és átölelte a fát. Ráhajtotta az arcát a kérges törzsre, teljes testével hozzásimult. És beszélt. Halkan, hogy csak ketten hallják, ő, meg a fa. Elmesélte az életét, elmesélte a gyötrelmeit, és az örömét, új szerelmét, régi csalását. Azt mondta, hogy csak benne bízik, hogy olyan sokan visszaéltek már a jóindulatával, de a fa nem teheti, még ha akarná sem, hiszen nem mozdulhat, nem beszélhet, csak meghallgathatja, ha akarja, ha nem, nincs más választása. Mert fa. Erős, mozdulatlan, sziklaszilárd fa. Akivel sosem történik semmi, mindig ugyanott áll, és ugyanúgy, évente nő egy centit, ez minden tette a világban. A lány ölelte és duruzsolt. Most ez történt, most az történt, tudta, hogy titkait megőrzi bizalmasa. Meggyónta minden bűnét, akárha egy papnak tette volna, vagy a pszichiáter kanapéján fekve, olyan őszintén. Csak a fa ismerte a lányt egészen. Olyannak ismerte, amilyen volt, előtte levetőzte minden szemérmét, minden gátlását, előtte nem titkolta ostobaságát, vagy éppen eszét, nem titkolta rosszindulatú kis gonosztetteit, mindent feltárt, mindent elmondott, amit önmagának is nehezen vallott be, még azt is.
A fa szerette volna visszaölelni, amikor sírt, amikor nyomorultul érezte magát, szerette volna megvigasztalni, mint egy igazi barát. Tehetetlenül nézte végig a lány vergődését, amikor a szerelme elhagyta, és tehetetlenül nézte, ahogy elemészti a magány. Azt kívánta, bár ne fa lenne, hanem ember, akármilyen is, de két karral, szájjal és hanggal, hogy vigyázhasson erre a szőke lányra, akinek egyetlen barátja sincs, aki mellette legyen, ha szükséges. Ha kicsit csaló lenne, kicsit hitszegő, kicsit gonosz, kicsit áruló, kicsit ilyen, kicsit olyan, tökéletlen, emberi, mindegy, csak visszaölelhetné…
Aztán az egyik vasárnapon nem jött a lány, mert hatalmas vihar kerekedett. Olyan hatalmas, amilyet a fa még nem látott sosem. Szakadt a jég az égből, és olyan sötét volt, mint éjszaka, dörgött, villámlott. Egy villám belécsapott, épp középen hasította ketté. Szétnyílt a törzse, az élet alig pislákolt már benne. A vihar lassan elvonult, a fa már alig élt. Várta a lányt, bár tudta, hogy nem jöhet el, ilyen időben senki nem merészkedik ki. Sajnálta, hogy meg fog halni, és a lány barát nélkül marad, nem lesz kinek elmesélnie a napjait.
Később egy tűzoltócsapat érkezett, hogy eltakarítsa a maradványait. Már a végét járta, amikor az egyik fiatalember mellé lépett és megsimogatta kiégett, kettévált törzsét. A fiú meglepetten érezte, hogy a fa megremeg. Azt gondolta, hogy talán a súlyától elmozdult, amikor szétnyílt, nem zuhant stabil helyzetbe. Nem lépett arrébb, még egyszer végighúzta a kezét a nyílt seben. Valami melegségfélét érzett a mellkasa tájékán, felvillant előtte egy szép szőke lány képe. Hirtelen elengedte a fát, mintha megégette volna a rég kihűlt darab. Megrázta a fejét, és elfordult. Elővette a baltáját, és hozzáfogott a munkához. Társaival feldarabolta a
fát, hogy kidőlt, elégett testével ne csúfítsa el a parkot.
Amikor elkészültek, a fiú fáradtan leült a megmaradt, szinte asztal méretű törzsre, a fa csonkjára.
- Kellene ide egy pad – gondolta. – Nyugodt ez a hely.
Maga sem érette, hogy miért foglalkozik a fával, hiszen nem ez volt életében az első, amit a vihar miatt kivágott. Ez mégis különlegesnek tűnt, és a lány képe – akit lelki szemei előtt látott - beleégett az agyába.
Egy hónap alatt elintézte, hogy a fa helyén egy pad álljon. Azt szerette volna, ha a pad a fából készül, de ez nem volt lehetséges, tekintve, hogy a fa túlzottan megégett, ráadásul a városnak voltak használaton kívüli padjai, melyek a célnak tökéletesen megfeleltek.
A fiú szombatonként kijárt a padhoz ücsörögni, gondolkodni, pihenni.
A lány, amikor meglátta, hogy mi történt a fával, nagyon elkeseredett. Hiányzott neki, hogy elmesélhesse a napjait egy barátnak. Egy hallgatag barátnak, akit át is ölelhet, akkor, amikor csak akarja.
Aztán egy hónap múlva arra járt, és meglátta a padot. Úgy érezte, hogy ez nem lehet véletlen. Azt hitte, hogy a pad a fából készült. Attól fogva vasárnaponként ugyanúgy kijárt a padhoz, mint annak előtte a fához, és a padnak tárta fel a lelkét. Tulajdonképpen mindegy volt, a pad sem tudta elárulni, a pad sem tudta korholni… Mégis hiányérzete támadt. A pad nem élt. A fa éppen úgy nem tudott beszélni hozzá, azért mégis élőlény volt. Lassan elmaradtak a látogatásai, már nem akarta elmondani a dolgait a padnak.
Sok idő telt el, mire újra a parkban találta magát, és a pad felé sétált. A padon egy fiatal férfi ült, lehunyt szemmel, nyugodt vonásokkal. Erős, magas termete volt, széles válla, őszinte, szépen faragott arca. A lány bámulta, olyan szemérmetlenül és gátlástalanul, mintha egy élettelen tárgyat szemlélt volna. A fiú kinyitotta a szemét, és ahogy a lányra pillantott, hirtelen meglepetésében majdnem lefordult a padról.
- Tudtad, hogy itt egy fa állt? – kérdezte a lány minden zavar nélkül. Úgy érezte, hogy ezer éve ismeri a fiút.
- Igen. Tudtam – válaszolta az, még mindig döbbenten. Látomásnak hitte a lányt.
- Minden vasárnap itt voltam.
- Most szombat van.
- Igen. Már nem voltam itt jó ideje, gondoltam, sétálok egyet, holnap nem érek rá…
- Van kedved leülni? – kérdezte a fiú, és arrébb csúszott a padon.
A lány a fejét rázta, bár olyan megnyugtatónak, erősnek és szilárdnak tűnt a fiatalember, mint régen a fa.
- Nincs időm. Most is mennem kell… te szombatonként…
- Igen. Minden szombaton kijövök. Megnyugtat ez a hely. Pihenek egy órát, feltöltődök itt... Magam sem tudom, hogy mi lehet az oka.
- A fa varázsa – mosolyodott el szomorúan a lány. – Nahát, lehet, hogy egyszer, szombaton erre járok… - azzal otthagyta a fiút, aki még sokáig hitetlenkedve nézett utána.
Azért meséltem el ezt a történetet, hogy ti is megtudjátok: a fáknak lelkük van. Amikor meghal egy fa, a lelke beköltözik egy másik élőlénybe, abba, aki épp a közelében van halála pillanatában. Azok a szerencsés élőlények, akiknek a lelke egy fa lelkével keveredett erősek, rendíthetetlenek, nemeslelkűek…
Kevés ember találkozik haldokló fával.
(Kelényi Angelika)
|
|
| |
|
| "Angeli: A fa" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Angeli: A fa (Pontok: 1)
- piroman Ideje: április 07, csütörtök, 07:50:37
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Kedves történet, Angyalkám. Gratulálok a Kirakathoz! |
|
|
|
|
|
Re: Angeli: A fa (Pontok: 1)
- a_leb Ideje: április 17, vasárnap, 13:53:31
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Remek történet, szépen fűzött, tiszta. Örülök, hogy itt olvashattam.
aLéb |
|
|
|
|
|
|
