[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

FULLEXTRA.HU CSOPORT
A FACEBOOKON IS!




Könyvet szeretnél?




Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Versműhely



Pályázati lehetőségek



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: AnikoMami
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9071

Most jelen:
Látogató: 25
Tag: 4
Rejtve: 0
Összesen: 29

Jelen:
Tagi infók janus Küldhetsz neki privát üzenetet janus janus
Tagi infók barnaby Küldhetsz neki privát üzenetet barnaby barnaby
Tagi infók Almasy Küldhetsz neki privát üzenetet Almasy Almasy
Tagi infók Tidus89 Küldhetsz neki privát üzenetet Tidus89 Tidus89


Támogatónk


Fullextra Szépségszalon
CÍMVÁLTOZÁS!
2016.jan.11-től
Bp.XVIII. Üllői út. 365.


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

Ajánlott weblapok
· 1: Máté László honlapja
· 2: Végh Sándor személyes honlapja
· 3: magyarirodalom.lap.hu
· 4: Fényfa
· 5: Haász Irén weblapja
· 6: Janusvers
· 7: Dezső Ilona Anna honlapja
· 8: Harmatcsepp .. a lélek útján ...
· 9: SOmannák
· 10: Ararát
· 11: Sidaversei
· 12: Olvasás lap.hu
· 13: Egy lélek csillan
· 14: kortársirodalom.lap.hu
· 15: A Hegy - NeMo blogja
· 16: Péter Erika honlapja
· 17: Orbia
· 18: Hegedűs Csaba honlapja
· 19: Wendler Mária portál
· 20: Alkotó.lap.hu

cheap cigarettes sorry.
Próza: cirimok: Nagyikám
cirimok



Nem tudom, mióta gondolkozok ezen az íráson. Azt már most tudom, soha sem leszek képes elmesélni mindazt a jót, amit Ő jelentett nekem, amit Ő tett értem. Pontosabban, értünk, hiszen az öcsémmel együtt örülhettünk neki. Azaz: nekik, hiszen a nagyapám is hozzá tartozott, nem csak mint férje, hanem mint a gyermekkorunk meghatározó személyisége. Azt sem nagyon tudom, hol kezdjem, hiszen pólyás baba korom óta életem része -volt, míg élt.
Nagyikáék -azt hiszem, ez a helyes megnevezés- édesapám nagyszülei voltak. Édesanyám szülei nem tudták elviselni, hogy a lányuk "rangon alul" házasodott, ezért nem sokkal születésem után, mikor szüleim nem voltak otthon, kocsira pakolták az összes cókmókjukat, és egyszerűen átcuccoltatták őket a másik nagyszülőkhöz. Oda, ahol kevesebb és kisebb szobák voltak, ahol fele fizetésből éltek a nagyszülők, és nagyapám -akkor- jelentős részét még el is itta.
            Igen, ki merem mondani, hogy nagyapám alkoholista volt. Gyermekkora óta szeretetet nem kapott, verést és üldözést annál többet. Szinte gyerekként bevitték a katonasághoz, ahol annyi borzalmat látott, amennyi minden embert tönkre tett volna, és az akkori hadvezetés is alkohollal fűtötte a katonákat, mert ruha és fegyver nem nagyon volt. A szesz viszont bátorságot és erőt egyaránt adott. Utána, mikor -állítása szerint önként- átment az oroszokhoz, és három évig Ukrajnában volt hadifogoly, tolmácsként próbált emberi bánásmódot kicsikarni. Ez általában erős kínálásokban nyilvánult meg ott is... És nem lehet csodálkozni, hogy tompítani akarta a valóságot, mert elmondása szerint a fő táplálékuk nyers káposzta volt.
 Három éven át.
Hazaérve szétbombázott házat, beköltöztetett oroszokat talált. Testvérei szétszóródtak az országban, nővére meghalt, ereje nem volt, pénze sem, és az sem ért semmit. Tűzoltóként Mosonmagyaróvárra vezényelték, ahol a felrobbant hadianyag-gyár miatt a Rába partján mázsaszám hevert a robbanóanyag, és amit nekik, tűzoltóknak kellett összeszedni, leadni. Rosszindulatú parancsnoka (bizonyos Rontó nevű "ember") áskálódása miatt, robbanóanyag rejtegetéséért hadbíróság elé került, ahol nagyanyám, frissen született fiával látogatta. Szerencsére kollégái kiálltak mellette, és helyette a parancsnokát ítélték el. Állítólag százból egy, ha megúszta az ilyen vádakat.
            Nem mentegetni akarom, de ezeket szerintem senki sem bírta volna ki szesz nélkül. És sajna akkor sem tudott leállni, mikor már kellett volna, mikor az élete, családja kezdett rámenni a dologra. Nagyobbik fia -édesapám- magába forduló, hamar fortyanó ember lett, tizenévesen már komoly gyomorfekéllyel. Öccse, a keresztapám, amint lehetett, beleugrott egy házasságba, ami ma is tart, de -talán- kissé elkapkodott döntés volt. A kora alapján mindenképp, de menekülni akart otthonról.
Maga a nagyapám két külön balesetben elvesztette mindkét lábát térd alatt.
   Valamelyik budai kórházban -talán a Jánosban?- volt rehabilitáción, ezt onnan tudom, hogy a vietnami háborúban megsebesült amerikai néger katona volt az egyik szobatársa. Akkoriban ritkább volt itt a fekete ember, mint a fehér holló. Én is komolyabban berezeltem a harminckét foggal vigyorgó fekete embertől, és ijedten mondtam nagyanyámnak, hogy a bácsi ugyan mióta nem mosott lábat, hogy még az is olyan fekete...
            Nagyapámat ez sem tántorította el a palackok sorától, viszont mardosó szégyene és rettenetes emlékei miatt többször próbált meg öngyilkos lenni. Egyszer még fegyvert is fordított önmaga ellen, szerencsére homályos elképzelései voltak anatómiából, és szív helyett tüdőn lőtte önmagát.
            Ezen előélet után persze már nem mertek engem, mint pici unokát a gondjaira bízni. Amikor anyámékkal náluk voltunk, mindig ölelt-csókolt, játszott velem, én pedig imádtam őt. És mikor már beszélni is tudtam, anyámék megtanították nekem, hogy mindig így köszönjek el: "Aztán ne igyál, Nagypapa!"
            Nem tudom, ez volt-e, ami hatott rá, vagy értelmét kezdte érezni az életének, de tény, hogy letette a poharat, és amíg -16 éves koromban- el nem hunyt, még alkalmilag sem nagyon nyúlt hozzá. Ezzel, hogy letette a poharat, nagyon nagy dolgot vitt véghez, amiért én mindig is büszke leszek rá. Bár nekem is lenne ekkora akaraterőm, és vissza tudnám fogni a kajálásaimat. Viszont, kissrácként sokmindenre megtanított, és sokat énekelt, mesélt nekem.
 A háborúról is sokat kérdeztem, de mindig kitérő válaszokat adott, azt mondta, az nagyon rossz dolog, nem akart róla mesélni.
 Rengeteget "csavarogtunk", ami azt jelentette, hogy beült háromkerekű, kézihajtányos biciklijébe, és velem, meg a rettenetes morc kinézetű Morzsi kutyával körbebarangoltuk a környéket. Összeszedtük a széthagyott sörösüvegeket, az árát pedig elfagyiztam. Én, egyedül, mert ha több is jött össze, ő akkor sem nagyon evett, az unokájának hagyott mindent. És mikor megszületett az öcsikém, akkor már hárman kóricáltunk. Elnéztünk a vasúti iparvágányok felé is, ahol az eldobált sötétítőfüggönytől (elnyűhetetlen az anyaguk, ma is használom, 36 évesen!) a vagonokról hullott cukorrépáig mindent összeszedtünk. Szüleim legnagyobb rémületére csúzlit és íjat készített nekem, utóbbit még dédapámtól(!!!) szereztem, de a veszők készítését már nagyapám tanította. Mikor gyermekként náluk töltöttem a hétvégéket és a szüneteket, ő jelentette az állandóságot. Nyikorgó falábain egyensúlyozva, botjait a tűzhelyhez támasztva készítette nekem, kedvenc unokájának azt a rántottát, amit csak ő tudott sütni. Nem volt abban semmi extra, a zsírban épp-hogy megkapatta a tojást, és szinte félig nyersen tálalta. De annál finomabbat azóta sem ettem.
Nagypapa, vagy ahogy öcsém hívta, a „Hapapa” volt a nyugalom, az állandóság. Gyakran ébredtem fel hajnalban, mikor épp rágyujtott az első Munkás cigarettájára, úgy fél öt tájban. Utána befűzte csonkjaira a műlábat, és tőle telhető halkan kiment a legtávolabbi szobába, a „műhelybe”. Mert szakmája szerint szabó volt, mindig szabott-varrt, fillérekért javítva és alakítva a környékbeliek ruháját. Soha nem fogom elfeledni a cigarettaszagot, a varrógép zakatolását –öcsém ereklyeként őrzi-, és a hajnalokat, amikor a kelő Nap besütött a parányi ablakon, és vörös-arany fénybe vonta szikár alakját. Néha rám nézett a szemüvege fölött, és rövid, ősz bajusza hamiskás mosolyra húzódott. Szürke szeme nagyot csillant, mikor a pihenő kiságyról integettem neki, hiszen már csak mi, az unokák jelentettük neki a világot. Már nem mozdult ki otthonról, az üvegek és a vidám cimborák is rég elmaradtak, de az unokáiban látta mindazt az értelmet, ami az élethez kell. Igaz, unokatestvérem, Andi csak évente egy-kétszer látogatta, öcsikém pedig még alig totyogott, így én élvezhettem ki minden figyelmét.
            Közben nem szabad megfeledkeznem a nagyikámról, hogy mostanában hívtam a nagymamámat. Szegény, de tisztességes családból jött, édesapja ács, édesanyja háztartásbeli volt. Ő maga nagyon kemény sorsot vett magára: bár az is igaz, hogy igen vagány csaj is volt. Gyerekként élte meg a háborút, a hadi szerelvényekről "vételezve" mindent, amit lehetett, és főleg, amit nem. Lopott sót, cukorrépát, szenet, de erősen vonzódott a lőporral működő dolgokhoz is. (Legalább tudom, honnan örököltem... :) Tizennégy évesen a beszállásolt orosz katonákat tápozta, védte túlkapásaiktól a családját, ami miatt egyszer majdnem agyon is lőtte egy tahó. Még saját géppuskája is volt, amivel egy elhagyott telken lövöldöztek az unokatestvéreivel, míg le nem buktak.
 Egyszer, amikor együtt játszottak a vasúton, egy adag lopott lőszerrel, egyik barátja felrobbant és meghalt. Több unokatestvére és a rokon gyerekek is máig magukban hordják a repeszeket: sajna egyre kevesebben. Húga, a Csöpi nénink, kapta az első adag polgári célú penicillint a városban. Édesapja, az ácsmester pedig minden műszaki dologba beleütötte az orrát, ez is a családunk jellegzetessége: viszont övé volt az első televíziók egyike (konkrétan, a negyedik) a városban. Ja, és be akarta fogni a villámot, hátha jó valamire. :) Ezen én is filózok…
            Ebből a háttérből emelkedett ki a nagyikám: a szétbombázott vasúti épületet építette 14 évesen, haláláig ápolta beteg nagyanyját (?), majd a férjét, később az édesanyját. Nagyapám mellett nem volt laza élete, minden fillért meg kellett fognia, keményen irányítania a családját, miközben három műszakban dolgozott a kórházi nővérszállón, és pátyolgatta állandóan betegeskedő unokáját: engem.
            Szerencsére a beteges időszakomat olyan öt-hatévesen, öcsém érkeztével kinőttem, és onnantól  igazi vidéki rosszcsont lettem. Későn, és nehezen tanultam meg például fára mászni: szerintem rajtam kívül nem sok olyan gyerek volt a világon, akit erre tanítani kellett... de utána már annyira belejöttem, hogy szinte nem is volt fa a környéken, amit meg ne hódítottam volna. Még a Kastélykert óriás tölgyét is megmásztam egyszer, igaz, majdnem ráfizettem.
             Nagyikánál gyerekeskedni feledhetetlen élmény volt. Nem sok mindenre mondott nemet, amiben jelentős része volt a saját gyerekkorának, és annak, hogy a nagyobb kalandozásokat nem jelentettem be... Szegény jó anyámék a mai napig is csak a saját írásaimból döbbennek rá egynémely kalandomra, amikre -lévén aranyos, kedves, szófogadó fiúcskának tudtak- még legrosszabb álmaikban sem gondoltak.
 
De többnyire tényleg jófiú voltam. Nem messze Nagyikáék házától állt egy öreg, roncs Moszkvics, amiben szívesen játszottam. A kocsi gazdájának nem volt ellenem kifogása: nem így az ezernyi darázsnak, amiket tányérnyi fészkükben csak akkor fedeztem fel, mikor már magamra csuktam az ajtót. Belül pedig a vezetőoldali kilincs le volt törve... Bora Mimi néni, a testes, mindig nehezen szuszogó, de aranyszívű cigányasszony mentett ki, és egy kiadós lecsóra elegendő paradicsomkarikával orvosolta a csípéseket.
            Az utca vége amúgy is izgalmas terület volt. Ott laktak Boráék, akik a cigány szó etalonjai voltak akkoriban. Testes, nagyhangú asszony, vékony, sötét ura és link fiuk együtt laktak az amúgy nagy házban. Mimi néni fatrombita hangjával, arany szívével éles ellentétben állt az udvarukban tartott ezernyi csirke, liba, disznó, és az a tény, hogy -az egyébként igen ízletes- ebédet a kutyákkal együtt költötték el. Tulajdonképpen szerettem őket.
            Az utca végén ott volt a Gát, a dzsindzsás, a vasút ezer izgalma, a darázspókok rettenete, az üvegszemű, folyton részeg Józsi bácsi, aki midig ordibált, de nem bántott soha senkit.
A poros földút, aminek teherautókkal felvágott testét igazi biciklis akadálypályaként rodeóztuk végig a jobb sorsra érdemes Csepel biciklikkel, amik kimondottan nem szerették nyaktörő mutatványainkat. BMX és "mountain bike" akkoriban még Amerikában sem volt, nemhogy itt. De ez nem zavart minket abban, hogy a velünk egymagas bicajokon hajmeresztő és guminyűvő mutatványainkat előadjuk. Remek szórakozás volt például a bicajok mögé spárgával felkötni a kétméteres bürökszárat, és azzal száguldani végig a bokáig érő porban. A mögöttünk levő porfelhő hatalmasan gomolygott a szélben, mi pedig dagadó mellel néztük a remekművet.
A hab a tortán pedig az volt, ha valamely tisztes családapa, munkából hazatérőben sétált el az úton, mi pedig viharként száguldoztunk el mellettük, ismét irgalmatlan port verve. Utána pedig a nadrágunk lett -szóban- irgalmatlanul kiporolva, mikor a vályogot köpő egyének a nagyikánál tettek panaszt... Merthogy a Nagyika soha, egyetlen egyszer sem rakott el minket. Pedig nagyon sokszor lett volna miért. De öt perccel később már vigyorogva ettük a zsíros kenyeret könnyfakasztó vöröshagymával, nyakig szurtosan. Igen, vöröshagymával, amit otthon jóanyám sem szép szóval, sem fenyegetéssel nem tudott belém varázsolni. Néha-néha ettem meg a leges-legközepét, ahogy anyukám hívta, a „finomkáját”.
Talán igaza volt a Doki bácsinak, hogy a gyerekeket nem sterilen, hanem koszosan kell tartani, akkor maradnak egészségesek. Mikor az iskolában, meg a panellakásban lebetegedtem, mindig a nagyika vett pártfogásába, és három-négy nap a hideg konyha, a saras-esős-poros-szutykos kert, utcavég és a nagyapám ködösen cigarettafüstös műhelye Bermuda-háromszögében mindig helyre tett. De azért ezt a hirtelen javulást még mindig követnie kellett pár nap iskola és szülőmentes pihenésnek. :) Nagyikánál nem kellett evés előtt kezet mosni, lehetett nyúzni a rettenetes kinézetű Morzsi kutyát, a fürdés hideg fürdőszobában előadott macskamosdás volt, igaz, néha a kosz mennyiségére való tekintettel Ultrával. Ott mosatlanul, koszos kézzel ettük a félérett gyümölcsöt, és ha bicajozás vagy focizás közben valakiről lemaradt a bőr, hát steril kötszer helyett -jó esetben- falevéllel ragasztottuk be. És mindenellett a Nagyikáról a legnagyobb rosszindulattal sem állíthatom, hogy koszos lett volna.
 Nagyikánál tanultam meg egyes gyógyfüvek használatát, amiket nagy szorgalommal tanítok lányaimnak. És tőle hallottam a legjobb meséket, legviccesebb verseket, amiket még a lányaim is hallhattak...de én magam már nem emlékszem rájuk. A hétvégék és a szünetek végtelen szabadságát, az egyetlen fürdőnadrágban végigrohant nyarakat, nyersen megivott tojásokat, a kalandozást és a soha el nem fogyó, végtelen szeretetet jelentette nekem Ő. Mindent, ami egy gyermeknek kell, mindent, ami a gyermekkorban jó lehetett.
 Mikor a kórházban, utolsó óráján a kezét fogtam, egy könnycsepp gördült le a szeméből, pedig napok óta öntudatlan volt. Még volt időm megköszönni neki a gyermekkoromat, a nyarakat, a tanításokat. És talán ezért sem tudok elmenni a kihalt, kirabolt, hideg házhoz, mert akkor tényleg meghalna bennem is minden, amit Ő jelentett. Akkor messze tűnnének a fecskemadarak, a darazsak, a szőlős-sültszalonnás nyár, az udvari fürdések, a fagyizások... akkor fel kellene nőnöm. És bár tudom, többé nem nyitja ránk az ajtót, de azt hiszem, onnantól kezdve már nem lenne Nagyikám.

(Budai Ferenc)
Ideje: Május 18, csütörtök, 16:12:49 - Administrator

 
 Nyomtatható változat Nyomtatható változat  Küldd el levélben! Küldd el levélben!
"cirimok: Nagyikám" | Belépés/Regisztráció | 3 hozzászólás | Search Discussion
Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.

Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj

Re: cirimok: Nagyikám (Pontok: 1)
- Almasy Ideje: Május 19, péntek, 08:46:56
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Elolvastam. Sokáig ültem arcomat kezeimmel betakarva. Láttam, amit elmondtál és meghatódtam.
Nincsenek megfelelő szavaim, mit érzek.
Köszönöm. Almásy GYUpp.



Re: cirimok: Nagyikám (Pontok: 1)
- winner Ideje: Június 02, péntek, 18:05:37
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
A szüleink életünk kezdetén a legfontosabb személyek. A nagyszülők azok mások. Másképpen fontosak. Aki nem élhette meg a nagyszülői szeretett, bizony szegényebben indul az életnek.



PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.12 Seconds
pharmacy online