|
Vers: Alcar: A Hold leányának |
|
Ma is hajadba bújt üde illatod,
és elpihen benne ártatlanul,
megkerül a szél, majd visszafordul,
hogy kiélvezze a pillanatot;
a hosszú pillanatot, vagy akár percet,
mikor puha tengerként hullámzik,
csendesen suttogó vízesést játszik
- tréfálkozik velünk a képzelet -
a februárba vágyott májusi szellő,
tavaszi tündért varázsol belőled,
hogy tánccal ébreszd fel az alvó földet,
majd az elfáradt, becsapott télidő
végső, dacos haragját kiadva
elgyengülve, előled bujdosson,
és egy álmos, nap-szőke hajnalon
fagyjon szikrázó jégcsapokba.
Éjjeled lenne az én nappalom,
s kezem az arcod simító szél;
akkor szűnik meg az áldatlan tél,
ha hangodat mindenhol hallhatom.
Veled vándorlok, sosem hagylak ott:
Te nem születtél… valaki megálmodott.
2006-02-02
|
Ideje: Január 16, kedd, 09:02:11 - kerlac
|
|
| |
|