| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: Adriandraco: A Hold könnyei |
|
Telihold volt. Harmatcseppek kapaszkodtak a fák levelein az ezüstös fényben csillogva, mintha maga a Hold könnyezte volna őket. Lágy köd ülte meg az erdőt, ami átengedte a fényt, de becsapta az ember érzékeit. Sejtelmes fényeket és sötét árnyékokat véltem látni ott, ahol második pillantásra már nem volt semmi feltűnő.
Hívó szavainkra csak a csend válaszolt. A természet csendje, amely egyszerre néma, és zajos. Nem zörögnek szekerek, nem kiáltoznak kofák és kicsiny gyermekek. Csak néhány apró állat mocorog a bokrok mélyén, és az élettel teli zöld leveleket táncoltatja meg olykor a szellő.
Rosszat sejtettem. Hét napja indultunk el négyen Leandarból, az ország követeiként a szomszédos királyságba Komethba. Történelmi tettre készültünk. Leandar és Kometh véget vetett az évtizedek óta tartó háborúskodásoknak, de a béke követei nem érkezhettek meg ünnepélyes keretek között. A háború borzalmai mindig a szegényeket gyötrik, és sokan megnövelik vagyonukat a csaták porfellegei mögött megbújva. A béke nem volt mindenkinek érdeke, így kerülnünk kellett a feltűnést. Kevés kísérővel, poros vándorok álcája alatt utaztunk. Apámat betegsége nem engedte eltávolodni ágyától, így csak egyetlen módon kerülhette el, hogy megsértse Kometh királyát. A két fiát küldte el követként. Meg kellett mutatnia, hogy bízik annyira a szomszéd királyság urában, hogy nem fél elengedni fiait, megkötni a békét.
Régen nem láttunk már rendes fekvőhelyet, de kétnapnyira Kometh határától találtunk egy tiszta, és csendes fogadót. Nem kellett szavazásra bocsátanom, hogy megálljunk-e pihenni.
Puha ágyakon hajthattuk álomra a fejünket, de nem aludhattunk sokáig. Halamer, apám testőrkapitánya is velünk tartott az úton, hogy a védelmünkről gondoskodjon. Ő rázta meg finoman a vállamat az éjszaka közepén. Nyugodt, mély hangján adta tudtomra, hogy öcsém, Garlet eltűnt. Nem aggódtam érte. Tudtam, hogy szeret kijárni a természetbe, elbújni egy csendes helyen, és ábrándozni, ihletet gyűjteni a verseihez. Okos fiú volt. Mindig is mondtam neki, hogy túl okos ő ebbe családba. Voltak már nagy hadvezéreink, harcosaink, de költőnk, vagy filozófusunk még soha. Garlet persze mindig mosolyogva hozta fel, hogy pont én beszélek, a családfa egyetlen mágusa.
A mágiát könnyebb volt megértenem, mint néha az ő gondolatait.
Próbáltam megnyugtatni Halamert, de nem tágított. A védelmére voltunk bízva. Nem szólt többet, csak az ajtó felé indult fegyelmezett lépteivel, jelezve, hogy akár nélkülem is a keresésére indul. Nem vitatkoztam vele, inkább követtem.
Timofer, a királyi írnok is kidugta a fejét az ajtaján a mocorgásra. Álmos szemekkel hunyorgott ránk, de mire leértünk a fogadó ajtajához, már ő is felöltözve lépdelt mögöttünk. Furcsa látványt keltett, amit sosem tudtam megszokni. Jóval magasabb volt az átlagosnál, de amennyivel az emberek fölé magasodott, annyival vékonyabb is volt náluk. A déli vidékek karcsú tornyaihoz hasonlított, csak a nyaka volt kampószerűen meggörbülve, így mindig a földet bámulta.
Nem találtuk Garletet a fogadó környékén, így az erdőben folytattuk a keresést. Nem törődtünk az éjszakával, hiszen a Hold elég fényt adott.
Valami mocorgást halottam balról. Arra indultam, de csak Halamer volt az. Arca, mint mindig, szomorúságot tükrözött, de ez most rossz érzéseket keltett bennem. Intett, hogy kövessem. Nem kérdeztem semmit. Féltem a választól. Egy alig látható ösvényen vezetett végig. A bokrok és a fák, amik mellett elhaladtunk összemosódtak a szememben. Nem tudtam semmire gondolni. Nem akartam gondolkodni, találgatni, hogy merre megyünk, és miért. Csak követtem vakon.
Egy tisztás szélén álltunk meg. Timofer néhány méterre állt tőlünk. Először láttam őt felemelt fejjel. A Holdat bámulta.
Egy test feküdt előttem. Nem tudtam kivenni, hogy kié, de nem kellett sokat találgatnom. Valami a szívembe markolt. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy leküzdjem a fojtogató érzést, de csak elszédültem. Halamer támogatott meg. Az öreg testőrkapitány szavai jutottak az eszembe.
- Megkereshetné az úrfi mágiával.
Persze ő sosem tanult mágiát. Nem érthette meg a működését. Egy ilyen varázslat több időt, és energiát emésztett volna fel, mintha magunk indulunk el, és keressük meg.
A földön fekvő testet bámulva az jutott eszembe, hogy Halamernek talán igaza volt. Meg kellett volna próbálnom mágiával megkeresni az öcsémet. Szerencsével talán időben megtalálhattam volna.
Közelebb léptem a testhez. Garlet volt az. Tudtam, hogy ő fekszik előttem, de az utolsó pillanatig reméltem, hogy valaki mást fogok látni.
Nem voltak szörnyű sebei, csak egy tőr állt ki a gyomrából. Az arca volt az, ami megrémített. A kifakult bőr és az üres tekintet láttán borzongás futott végig rajtam. Ez nem az a Garlet volt, akit én ismertem.
Lehajoltam érte és felemeltem öcsém testét. Elutasítottam Halamer segítségét. Lassan lépdelve megindultam a fogadó felé. Timofer újra a földet bámulva zárkózott fel mögém, és a testőrkapitány zárta a sort. Az erdő némán gyászolt velünk.
Garlet teste felett álltam a gondolataimba merülve. Halamer nem bírta tovább a csendet.
- Meg kell tudnunk ki tette. Az úrfi képes rá.
- Nem. Nem akarom látni. Nem akarom érezni…
- Ez veszélyes is lehet – állt fel Timofer a székéről. – Ez egy különösen veszélyes varázslat.
- Mi történhetne? – tárta szét a karjait Halamer.
- Ha a lélek meghal, meghal a test is. A varázslat során kilépek a testemből, és beköltözök Garletébe. Újraélem az emlékeit, de ha óvatlan vagyok, és későn távozom, benne ragadok. Átélem a halálát, és soha nem leszek képes visszatérni. Ám nem ettől félek. Sokszor csináltam már ilyet, és tudom mit, mikor tegyek. Az tart vissza, ami utána következik. Úgy visszajönni, hogy láttam, hogyan hal meg az öcsém. Az ő szemeivel, de nem tehettem semmit.
- Nagy a kockázat, de itt nem csak egy ember érzéseiről van szó – emelte fel a mutatóujját Timofer. – Tudnunk kell mi történt ahhoz, hogy biztonságban eljuthassunk Komethbe. Két ország sorsa múlik rajtunk.
Tudtam, hogy igaza van. Halamerre pillantottam, de ő tanácstalanul ingatta a fejét. Már nem tetszett neki a mágia használatának ötlete. Félt, hogy engem is elveszít, de Timofer érveire nem volt válasza.
Nem maradt idő tovább tétovázni. Döntöttem. Lehunytam a szemeimet, koncentrálni kezdtem, és a hatalmába kerített az ismerős érzés. Súly nehezedett rám, és nyomott lefelé egyre mélyebbre, aztán ahogyan a fuldokló bukik ki a víz felszínére, úgy szökkentem én is ki a szabadságba. Ki a testemből. Jó lett volna tovább szállni, el messze, ki tudja merre, de nem engedtem a csábításnak. Belebegtem Garlet testébe. A lélek már elhagyta, de még érzékeltem hajdan élő tudatának morzsáit. Összegyűjtöttem őket, és magamba fogadtam mind és…..Telihold volt. A vízcseppek apró tündérekként ültek meg a leveleken csillogva. A köd fátyolként öltöztette fel a fákat….
Tudtam, hogy bajt okozhat az érzelmi kötődés. Teljesen Garlet részévé váltam egy pillanatig, de végül sikerült kialakítanom a távolságot. Nem szakadhattam el tőle, de nem is egyesülhettem vele.
Éreztem, hogyan a képzelete benépesíti az erdőt. Mesebeli lényeket, és csodás fényeket képzel mindenhova, amik a fák rejtekéből incselkednek vele.
Kacagást hallottam. Lágy, csilingelő női kacagást. Oldalra néztünk, és egy fehér köpeny végét láttam eltűnni a bokrok között. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban volt ott valami, vagy csak a köd sűrűsödött meg egy pillanatra. Garlet rögtön tudta a választ. Egy tündér! Futva indultunk utána. Féltem, hogy eltévedünk, figyelmeztetni akartam az öcsémet, de sikerült leküzdeni az érzést. Magam maradtam, de nem szakadtam el tőle.
Gallyak téptek a ruhánkba, és vízpermet csapott az arcunkba, de futottunk tovább. Követtük a hangot, az édes kacajt.
Egy tisztásra értünk, és végre megpillanthattuk a hang forrását. Egy nő lépett elénk. Garlet nem ismerte, de én igen. A könnyed léptek, a karcsú test, a fekete szemek emlékeket ébresztettek bennem, és immár én álltam a tisztás közepén a nővel szemben.
Giliel. Mindig is szerettem őt. Ő volt az egyetlen nő, aki iránt éreztem valamit a testi vonzalmon kívül. Ő volt az, akinek képes voltam megölni a szeretőjét is annak reményében, hogy majd valaha az enyém lehet. Oh Giliel! Át akartam karolni a derekát, hogy közelebb húzzam magamhoz, és ujjaimra tekerjem puha, fekete hajtincseit, hogy csókot lehelhessek ajkaira. Ha csak egyszer….csak egyszer megtehettem volna.
Képtelen voltam mozdulni, csak ő lépett közelebb hozzám. Az egyik kezével az arcomat simogatta, és szomorú szemekkel mosolygott.
- Elvetted tőlem, ami a legfontosabb volt nekem, és ezzel elvetted az életem is. Most én is elveszem azt, ami fontos neked, aztán meghalsz te is – keményen villant a tekintete, és tőrt döfött a gyomromba.
Megrándult a testem. Giliel kezébe kapaszkodtam, de elhagyott minden erőm. A tisztás puha fűszőnyegére estem. Felettem a Hold mosolygott rám teljes fényével. Egy tündér hajolt fölém könnyes szemekkel, és szavakat suttogott nekem.
- Emlékszel még? Te meséltél nekem erről a varázslatról. Tudom, hogy itt leszel, hogy látni fogsz, és csak annyit akarok mondani, hogy mindig is barátok voltunk és talán egyszer szerethettelek volna, de nem ilyen áron. Nem ilyen áron.
A tündér eltűnt. Egyre álmosabb lettem. Hosszú fűszálak simogatták a testem, és ezüstös, nedves cseppek hullottak az arcomra. Könnyek. A Hold könnyei.
|
Ideje: Január 22, hétfő, 18:29:45 - kerlac
|
|
| |
|
Vissza a kirakathoz
 |
|
|
|
|
| Elnézést, nem lehet hozzászólni ehhez a tartalomhoz. |
|
|
|
|
|
