| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: gomolya: halál fia |
|
...És ott bandukolt a fiú megfáradva, háta meghajlott, feje leszegve — így vánszorgott előre, mintegy vaktában csak, a végsőkig elcsigázva.
A Nap hevítőn tűzött alá, s a tikkasztó légáramlat csupán még nyomasztóbbá avatta a kánikulát.
Ernyedt hangon tétova kabócák nyekeregtek bágyadt dallamot a fakósárgára aszott fű sivár rejtekén. A fiú kábán, erőtlenül emelte arcát az égnek. Vakító erővel ragyogó fényözön vágott égetőn, bántón a szemébe, meghajlást parancsolón, akár a derékból kisugárzó fájdalom. Kényszeredetten sunyta le tekintetét. Alakja meggörnyedt, míg a szíve sajgott mellé. Fájt még ez a bátortalan mozdulat is. Gondolatai messze kószáltak, érzékei mintha cserbenhagyták volna. Lába előtt egy göröngy kevés híján elbuktatta, erre megtorpant, s egy ösztönös mozdulattal rövid úton szétrúgta a rögöt. Szinte belefáradt, úgy kikezdte a magány, a sajgás a mellében, lábában. Egyszeriben oldalra pillantott.
Ekkor vette észre az idegent.
A látvány váratlanul s kissé felkészületlenül érte. Az ismeretlen a fa alatt hűsölt, a gyér lomb vetette árnyék viszonylagos hűvösében, és egy jókora almát rágicsált. Hangtalanul ette: a gyümölcsbe mélyedő fogak keltette megszokott, egészséges, friss harsogás ezúttal nem hallatszott. Hallgatag alak majszolta némán, hangot sem ejtve az almát. Holott az teljességgel valódi almának tűnt.
A fiú tétován megállt. Majd ismét nekilódult, mintha csak elszánta volna magát, gondolván: semmi értelme e látványra több idejét vesztegetnie el... Ám hamarosan megtorpant megint, s némi tűnődés után az idegen felé fordult. Pár lépés volt csupán, s már ott is állt az árok partján, minek túlfelén az ismeretlen rezzenetlen nyugalommal tovább fogyasztotta az almát. A fiú szemei mohón tapadtak az ily módon inkriminált gyümölcsre.
A fa alatt heverő alak elemelte ajkaitól e percig élvezett csemegéjét, s a fiú felé nyújtotta azt, mintegy kínálva:
— Tetszik?
A fiú habozott. A szó, mely imént érte, kissé provokatívan hatott.
— Ne félj elfogadnod — folytatta az ismeretlen. — Én magam már eleget ettem belőle. Amit kínálok, nem magamtól vonom meg. Így azt jó szívvel, önzetlenül adom, elhidd...
A fiú szót sem ejtve, merőn bámulta a feléje nyúló kezet és abban az olyannyira csábító, üdítő, kívánatos gyümölcsöt. Az idő most épp vele együtt állni tűnt. Lassan, tétován bólintott rá. Aztán mintha csak erőt vett volna magán. Két határozott lépéssel az idegen előtt termett, s szinte kikapta annak kezéből az almát. A már terhétől fosztott kar ezt követően könnyeden hullott alá az ismeretlen ölébe, míg a fiú szájához emelte a szomjoltó csemegét. Határozatlanul, kissé aggódva harapott belé.
Harsant. A gyümölcs most harsant húsában, amint a fogak beletéptek. Ettől meghökkent ugyan, de aztán jólesőn lehunyta a szemét. Végtére is ennek így kellett lennie. Ez a természetes. S a gyümölcs enyhén savanykás, hűs leve oly üdítő, oly tápláló...
Mire újból feltekintett, az idegen már ott állt közvetlenül előtte. Barátságosan hideg, vizslatóan közömbös pillantása a fiú szívéig hatolt. Sőt tovább, mélyebbre annál. A veséjébe, a májába. Méregette.
Az őt elemző, valójában mérlegre vető tekintettől most már meglehetősen bizonytalanul, mondhatni: idegesen rebbent a fiú szempillája:
— Valami gond van?... — s hátrált egy lépést. Biztonságképpen.
Az idegen hűvös mosolya akár egy befagyott tó jegén elömlő téli napsugár. Határozott kézmozdulat, bíztató, bátorító, barátságos. Erőt sugárzó.
— Félsz talán valamitől?
A kérdés éle akár a penge. Metsző. A hang azonban segítőkész.
A fiú némi kivárást követően megrázza a fejét.
— Egyedül jársz? Egymagadban?
A fiú rábólint.
— Elhagyatottan?
A fiú álla a mellére esik. Csüggedt, némán zokogó bólintás. Egyetlenegy csupán.
Az ismeretlen pillantásában most távoli, elemezhetetlen indulat szikrázik fel. A fiú ezt nem veszi észre, az ő szeme még mindig az elévont könnyfátyolon át sejti csak a lába előtti, kiégett tarlót. Egy súlyos kéz fogása markolja vállon. Erre már felemeli a fejét. Az ismeretlen kifürkészhetetlen, távolságtartó mosolya mégis bátorítólag hat most rá. Maga sem érti okát, de megnyugszik kissé.
Szellő sem lebben. Hamisítatlan nyári hőség égeti a tájat. A lét szenvedése már-már kézzelfogható. Forró könnybarázda fut le a nyúzott arc redőin, majd útja végére érve reménytelenül kihűl.
— Magához vett, táplált, nevelt, erősített, óvott téged... S mégis elhagyott. Apád helyett apád, szeretőd helyett kedvesed, nevelőd helyett oktatód volt ő. S most mégis egyedül barangolsz... Magányod teljes immár.
Rideg szavak. Tényszerűek. Száraz valójában helytálló megállapítások sorozata, mely mint megannyi taglóütés zuhan a fiú fejére. Lábai megrogynak kissé, lélegzete szaggatottá válik, egy görcsöset sóhajt. Nehéz a forró lég most a tüdejének. Tulajdon elhárító kézmozdulatát csupán látja, azt mégsem érzi, hogy a keze épp bármit tenne. Hiszen ő nem akarja. Ő most béna. S ez a kényszeredett mozdulatlanság oly pihentető, óvó...
Az idegen egyenesen a szemébe tekint, s ő rákényszerül arra, hogy visszanézzen. A pillantás, mely éri most, átható, de támogató egyben. A hang szinte suttog, pedig értelme kiáltó, megrendítő, szédítő:
— Velem tartasz hát?
Mintha már bizony szó lett volna erről valaha, előzőleg, bármikor is. Akár egy ismétléssel nyomatékosított javaslat.
A fiú meghökken. Az idegen türelmesen vár. A felkínált lehetőség végül magot érlel a magányos lélek talaján. Valakivel... "Velem tartasz?" Valakivel együtt lenni, vele együtt haladni... Nem lenni egyedül.
Mert a magány a leglelketlenebb gyilkos. Lassan öl, és kitartóan űzi azt, ki előle menekül.
A fiú hálás tekintete s a pír, ami elömlik sápadt arcán, megszínezve azt, nem hagy kétséget a válasz felől. Az ismeretlen magabiztosan biccent:
— Leszel a fiam akkor? Ha már ő elhagyott, magadra, árván?...
Enyhe bizonytalanság, a fiúban megpendül egy már nagyon rég megszólaltatott húr: valaki fiának lenni... Apa! Micsoda borzalmas hatalom, micsoda mézédes fogalom! Valaki fiának lenni, fiúnak lenni, valaki gyermekeként élni... Mámorító, ijesztő lehetőség mélysége ez. És mégis...
— Leszek.
A hangja még saját maga számára is idegenül, némiképp elfulladón csengett. Nagyot is nyelt utána.
Az idegen megint csak elégedetten, egyben helyeslően bólintott.
— Így hát fiammá lettél. Mostantól az én gyermekem vagy. Vigyázok rád, nevellek, oktatlak, s örökömet bízom rád, mikor már érett leszel erre.
Akár egy végrendelet. Vagy mint egy felvállalás. Magasztos, emelkedett, pátosszal teli. S mégis oly félelmetes, ki tudja, miért.
Az idegen vállon át karolta a fiút, miközben másik kezével az árnyékot vető fa törzse mögé nyúlt:
— Induljunk, fiú! Eddigi nevelőd, gyámod, gyámolítód, a szerencse, elhagyott. Megleszel te nélküle is. Most már hozzám tartozol. — Hanyag mozdulattal dobta vállára a kaszát. Köpönyegét összefogta maga előtt, majd annak feszességét lazábbra igazgatta. Sötét tekintete felragyogott. A győztes mozdulata volt az, ahogy végigsimította a haját.
Most már ő sem volt egyedül.
Vele tart ez a fiú. Együtt haladnak eztán, együtt léteznek, együtt tesznek-vesznek, közösen cselekszenek. Ő tanít — a fiú meg tanul őtőle: okul, nevelődik. Lesz rá ideje elég. Mert az út előttük hosszú, végtelenül hosszú, szinte időtlen...
Az elmúlás nem ró magányos utat, és elhaladtában nem felejt soha senkit az útszélen.
...Így lett a szerencse fiából a halál fia. S Isten vele.
|
Ideje: Január 10, csütörtök, 19:56:19 - Netelka
|
|
| |
|
Vissza a kirakathoz
 |
|
|
|
|
| "gomolya: halál fia" | Belépés/Regisztráció | 5 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: gomolya: halál fia (Pontok: 1)
- kiralylany Ideje: Január 11, péntek, 10:55:03
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Nagyon érdekes írás. Szomorút vártam, de nem! És ez jó, hogy nem szomorú. A párbeszédek külön tetszettek! Erő van bennük. Ahogy a halál kihasználja a fiú magányát, és a sajátját is. Alattomos, számító erő. Mégis jól járnak mindketten: nincsenek többé egyedül. Végülis... |
|
|
|
|
|
Re: gomolya: halál fia (Pontok: 1)
- soman (soman@mailbox.hu) Ideje: Január 12, szombat, 11:45:11
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Parádés maga az ötlet. Mese felnőtteknek. Gratulálok a Kirakathoz! |
|
|
|
|
|
Re: gomolya: halál fia (Pontok: 1)
- Netelka (sarhelyi@invitel.hu) Ideje: Január 12, szombat, 15:14:02
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Nem véletlenül került ez az írás a kirakatba. Nem szokvány történet, nem szokvány módon megírva. Nagyon tetszett :) |
|
|
|
|
|
Re: gomolya: halál fia (Pontok: 1)
- gomolya (kotyonfitty@freemail.hu) Ideje: Január 12, szombat, 18:07:20
(Adatok | Üzenet küldése) | | Nem is kevéssé meglepve fedeztem fel egy kósza oldalpillantás folytán a Kirakatban ezt a már jó ideje publikált írást. Hááát... Kellemes érzés, nem tagadhatom, cserébe viszont el kell áruljak egy titkot erről. Ez egy ars poetica. Senki nem hinné róla, pláne, ha ép eszét konzekvensen óvni akarja, de az. Egyik írásom sem mondható annyira annak, mint pont ez az egy. Sorry, ha ezzel most riasztóbb képet festek magamról, mint amilyen(nek) valójában, esetleg más írásaim révén volnék, tűnnék. Amúgy magát a szövegtörzset negyedóra alatt megírtam, majd fél órán át stilzáltam, cserélgettem benne a szavakat, csak hogy egyre keményebben és egyre több titokkal terhelten csengjenek - viszont a legeslegutolsó mondaton, hogy odacsapjam-e azt vagy sem, álló évig vívódtam. Az a legkeményebb, a leginkább talányos, a legridegebben szóló mondat az egészben. Nélküle is kerek lenne az írás, úgy hiszem. Az ominózus passzus már egy másik történetet mond el, vezet fel - talán ideillőn, talán nem - három végtelen szóban. A történetre magára tán lelhetek feloldozást. Arra az egyre soha. |
|
|
|
|
|
Re: gomolya: halál fia (Pontok: 1)
- Anna1955 Ideje: Január 20, vasárnap, 18:42:30
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Valóban itt a helye, a kirakatban...Gratulálok...:)))) |
|
|
|
|
|
|
