Régóta nem tudok verset írni.
Copfos éveim fonatából
kihullott a masni, rég elveszett.
Utána kapni nem volt erőm 
s lettem álomszegett.
Nehéz a levegőm.

Eddigi életemben
elnyomtam magamban
minden ritmust és formát,
gyanakvó szürkeségbe taszítottam
minden élvet, érvet,
hogy ne „lássam meg a szépet”.
Tudom, nem érted.
Átszitáltam szívem rostáján
a lisztet … és életet,
kenyeret sütöttem ugyan eleget 
de… milyen szépen őrzi
az emlékezet
minden búzából kikelt,
kalászos falatját.

Neveltem gyereket. –
Három gyönyörű sorsosom
mellett virraszthatok…
de eltorzult páros életem
csupasz kőfalára csak
sarat mocskoltunk… és tejet.

Elástam a könyveimet,
az emlékeimet.
Összeszennyeztem minden,
kacajra hívó hitben
kiszirmosult,
megszentelt színemet,
s lesütöttem a szemem
a rám csodálkozók előtt.

Az idei Húsvét is meglopott.  
Halállal öntözött
tavaszt hozott,
holott festettem neki
piros tojást.
Most sírva csókolom
apám elhamvadt por-kezén
munkába fáradt keserveit,
szemében az aggódás
imámba hulló fényeit.

Anyám haragvó átkait
megbocsátva,
örökre tisztítótűzbe vágva,
ma féltve simítom
kedves ráncait,
ölébe csuklott
magánya rám pirít.

Keresem a homokvárakba
rejtett, a lebénult lábakon
járó gyermek perceit,
amit az "aranykocka"
marcipános nyála ízesít.
Utamon elkísért sok krízis,
és a paralízis.
…
A csinos égre rábotlott a Hold,
inas kezében fehér bot vagyok.
Köszöntjük a fényt,
amit mások Napja szór,
de a reményt
  dédelgetve, némán,
leereszkedve
egy sugaras létrán 
együtt polcoljuk fejünk alá,
elrendezgetve, mint régen,
s ráigazítva szépen
százezer csillagot.

Álmaim gyászágyán
sírva szunnyadok,
míg keresztes pókjaim
át- meg átszövik
szívem baldachinját,
de vérem kabinját
tágítják már
kincses szavaitok.