 |
Próza: ianseven: Krisztus előtt |
|
ianseven
Az, hogy mindvégig csak a bokámat mosta a víz, az, hogy halkan, csendben mondtam csak ki, hogy felejtek, hogy kopik ki belőlem a csoda, az, hogy kezemet a combom mellé eresztve állok, és hagyom, hogy tovaszaladjon a szekér, s a felvert por mélyre szívom -oly gyermeteg vagyok még- soha semmi nem fogja velem tudatosítani. Elbújok, eltompulok, hogy ne fájjon senkinek a létem, hogy nekem sem maradjon más, csak ellebegni a pehelykönnyű örvényeken, melyek mind-mind a mélybe ragadnak, konok, vas erővel. Ha mértanra fordítanám, pontos adatokat lehetne szerezni. De minek? Nem olyan lényeges a különbség, soha nem lehet lényegesebb, mint az azonosság, mit takarni hivatott. Holnapra ébredve, minden megismétlődik, csak valamire tegnap is fátylat borítottunk, s mivel a válaszok csak hozzávetőlegesen fedik a kérdéseket, így a tegnap letakart dolgok alól, kilóg néhány kis részlet, s van mit lefedtek a rojtok, mielőtt észre vettük volna őket. Rostálódik a lényeg, s van mi tovább köztünk marad mint kellene, de a szárazon ropogó levelek, visszatértek, én újra reményt táplálok, s az elveszett őszömet visszakapom, de már nem harapok bele oly nagyon, már tanultam, már sebződtem, már félek, mert játékszer vagyok csupán, s a köröm spirálisan szűkül, míg vissza nem érek a pontba, oda ahonnan elindultam. Míg újra nem ébred bennem a hitszegő, a gyáva, a bűnös és az elveszett, és elfoglalom a helyemet a sorban, Krisztus előtt és Júdás mellett. -fegyvernekylevente
|
|
| |
|
