| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: Lacoba: Zsófi tanító néni |
|
Lacoba
Ahogy harmadik osztályos lettem - másik tanító nénit kaptunk – röppent fel a hír. Már láttam őt, hiszen a másik két osztályban tanít. Egyébként, megvoltunk mi a Burkus tanító nénivel is, hiszen mindenre megtanított, amire ilyen neveletlen csürhét meglehet. A körmös, a fülhúzás, a kisebb-nagyobb füles, pofon, vagy amit akartok, mindennaposak voltak. A pajeszhúzás is a kedvencei közé tartozott, de szerencsére én ebből kimaradtam, mert a csikófrizurám, nem nagyon fért meg a pajesszal. De vágtuk is az egyszer-egyet, annak a rendje és módja szerint. A keményebb fejű gyerekek is szótagolás nélkül olvastak. Bár mire ők is megtanulták, én már azt is tudtam, melyik ágon hány alma van az ablak alatt, vagy hogy még hány levelet hagyott meg a tél igencsak harapós foga. Így legtöbbször, azért csattant a füles, vagy gördült a dagadós koki, mert nem figyeltem. Az volt még a bevett vesszőparipája, hogy – Második végére úgy kipörrrgeted kis Laci az „R” betűt, a papagáj is csak irigykedik majd. Hát nem rajtam múlott, hogy nem így lett. Mindenütt a „Répa, retek, mogyorót…” fújtam. De hát kifingotta a bába az első két fogamat - mondogatták. Pedig nem is igaz. Még az óvoda előtt, úgy elromlott – éppen ez a kettő – hogy bementünk Tarjánba – az OTI-ba – ahol erős bőgések közepette kihúzták. Aztán sehogyan sem akaródzott neki újra nőni. Így – több ezer ismétlés után is csak „Hépa, hetek, mogyohó…” sikeredett. Azzal is állandóan az agyamra akart menni, hogy otthon is tanulni kell. Tanulni, tanulni… De mit tanulni? Elmondja az iskolában aztán kész… Mit kell azt még otthon is tanulni? No persze a vers, az más, azt tényleg kell, mert azt csak feladja házi feladatnak, mi meg bemagoljuk. Legalább felolvasná, annyival is kevesebbet kéne itthon elvenni a játékidőből. De a legnagyobb bajom a versekkel nem is ez. Hanem, hogy rendesen meg kell ám jojózni, mert nem nagyon érti az ember gyereke mi a csodát is akart, aki leírta. Ezzel a költő névvel sem voltam ám teljesen kibékülve, mert ugye a tyúk az költ, a pénzt is költik. Nem értem mi köze ennek ehhez a pazarló írásmódhoz, ahol sem a lap elejéig, sem a végéig nem írták ki rendesen a sorokat. Ezért olyan vastagak ezek a könyvek is. Az áruk is ezért olyan sok. Még szerencse, hogy nem mindet kell megvenni újonnan, a használt meg sokkal olcsóbb. De ezzel meg az a veszély fenyegetett, hogy valaki más szamárfüleiért, vagy firkálásaiért rántott le egy – éppen szabadon tébláboló – fülest, vétlenül a szerencsétlen gyerek.
Most meg itt van még ez is: új tanító nénink lesz. Ez a régi azért már kezdte megszokni, és egyre kevesebbet nyaggatott az „R” betűvel. De mi lesz most? Kezdődik minden az elejéről? Elmélkedek a könyvek, füzetek foglalása közben. No azért megszökni nem fogok, de még disszidálni sem, mint a Pesti harcok után sokan. Annál is inkább, mert az a nekik szóló gyönyörű dal is be van tiltva, amit a Sági Attila a kultúrotthonban énekelt. Nem tudom, ki és miért tiltja be, ha egyszer mindenkinek annyira tetszik, mikor rákezdi: „Oly távol, messze van hazám…”. Úgy bőg az egész nézősereg, hogy már nem is nagyon tudom megint: Ki kivel van? Vele van, vagy ellene? Nem tudom… Nem értem… Miért kell megtiltani annak, aki ilyen szépen énekel, hogy énekeljen?
Ez olyan, mintha bennünket eltiltanának a játéktól, vagy mondjuk az olvasástól. Nekem nyugodtan megtilthatnák, hogy énekeljek, hiszen nem mindennapi fül kell a hallgatásához. Persze azért – úgy magamban – én is szép csengő hangon vágom ki a legtrillázóbb nótát is, de ha kinyitom a számat… Muszáj belenyugodnom: ez már megint a később megoldandó dolgok tárába kerül.
Közben szépen haladok – kis segítséggel – a foglalással. Valószínűtlenül kékek, gyönyörűségesek a könyveim, füzeteim. A vinyettát is egyedül szeretném, de itt még elkél a segédlet. Valamennyit szépen berakom a – még szagosan új – táskámba, mellé tolltartót, miegyebet. Borzasztó nehéz. Semmit nem hagytam ki, összegzem.
Ma nagyot fürdünk a nagyteknőben, az ünnepi rózsaszín szappannal. Olyan illatfelhő van körülöttem, hogy a pizsamám is szégyellősen csúszik rám. Repülőrajtra veszem a kelést. Szinte izzik minden körülöttem. Mosakodás… Fülellenőrzés… Csikófrizura belőve… Körömellenőrzés… Ünneplő, sötét, kantáros, hosszúnadrág a vakítóan fehér ing, a bokszot még hírből sem ismerő újcipő… Zsebkendő… Anyu tekintete még átszalad rajtam.
- Mehettek! – Most látom csak, hogy a nővérem is piszkosul ki van ám rittyentve. Olyan, mintha a moziban látnám a színésznőket. Sergős szoknya, fehér blúz, a pókhálós harisnya, új cipő.
Beindulunk. Karcsi – a barátom – már vár a kapuban. Glancos Ő is rendesen. Mióta az eszemet tudom a szomszéd Karcsi mindig a barátom volt. Mindig egymás mellett ülünk, sőt mindketten nagyon szeretünk isibe járni. Nem tudom, de úgy érzem, nagy szerepe van abban, hogy senki még véletlenül sem csúfol, hogy nem tudom kimondani azt a fránya „R” betűt.
Már a padban ülünk. Karcsi természetesen jobb oldalon, én meg a balon. Majd szétcsattan a zsivajtól a terem. Mindenki folyamatosan beszél. Mi volt a nyáron… Ki merre járt… Kinek, hogy tört el a keze… Az a két új fiú, meg az egy szem lány csendesebbek, csak a fejüket kapkodják. No meg én vagyok a szokottnál egy kicsit visszafogottabb. Várom, hogy nyíljon az ajtó. És egyszer csak: Nyílik. Berobban a csend. Olyan erős, hogy szinte cseng belé az ember füle. Aztán szép halkan, mint a megtestesült nyugalom, belép rajta: Zsófi tanító néni.
- Szervusztok. – köszön, a nem egészen szokványos módon.
- Jó napot kívánunk! – jön az igenis szokványos válasz. Hédi már nagyon tájékozott, mert a jelentésnél az új társakat is bemutatja. Nektek én is új vagyok. Szólítsatok csak Zsófi tanító néninek. – Csengősen kellemes a hangja, hasonló a rádiós mesemondókéra. Első megközelítésre nem tűnik rossznak. Alacsony. Szép sima az arca, kontyszerű koszorúban végződik sötét haja, fekete sergős szoknyát visel és szemüveget, de hát, a Burkus tanító néninek sem az okulárja miatt volt csillogó szemű a körmöse.
Mindenkit felszólít a napló szerint, és pár szót hozzátesz: Mit is hallott rólunk. Én következem. Szerintem már nem csak a fülem, de a fejem búbja is vörös. Nem mond rosszakat, nyugtázom. Egy szó sem esik holmi haccsolásról. Lassan az orromról is letörölhetem az izzadságot. Nem sokáig.
– Vegyétek elő az Irodalmi Olvasó-könyveteket. – Büszkén nyúlok a táskám felé, és előhalászom a remekművet. – Keressétek ki a Kincskereső Kisködmönt. – Nézzenek oda! Nem az elején kezdjük a könyvet. – És sorban, ahogy ültök mindenki felolvas egy néhány mondatot. – Most aztán kiderül minden, nyílik meg alattam szakadéknyira a föld. Nem elég ez az „R” betű, még azt is lepleznem kell, hogy ezt már otthon is elolvastam. Ráadásul kétszer is.
Közeledik a sor, még négyen vannak előttem… Érdekes… Egyre kevésbé dobog a fülemben a szívem… Csak nyugi… Nem betojni… Karcsira kerül a sor… Úgy olvas, mint a vízfolyás. Persze mi már otthon egyeztettük, milyen szép mese is ez a „Kincskereső…” – pedig csak részlet. Én jövök. Semmi drukk. Olvasok. Talán négy-öt mondat után jön a vezényszó:
- Igen. Menjünk tovább! – Nem is nagyon figyelek az utánam következőkre. Elkönyvelem, hogy nagyon nagy baj nem lehet, hiszen nem szakított félbe. Ahogy a sor végére ér a láncolvasás, vége is a mesének. – Mindenki hozza ki az Ellenőrző Könyvét, be szeretném vezetni az első harmadikos osztályzatotokat. – Hopp a mindenit! Ez is egy új dolog, csak semmi izgulás, a végén meg kiderül: Feleltünk. Jegyre. Szerintem ez nem rossz, főleg azoknak, akik mindjárt összecsinálják magukat egy kis felelésnél.
Visszajövünk a szünetről. A vadonás új kis könyvecskék, szépen egymásra rakva ott vannak a tanári asztalon. Zsófi tanító néni értékeli az olvasást. No a zabszem már megint nem sokra menne a kúp helyén. Miért kell ezt annyira húzni? Mondja meg, hogy haccsolok, aztán kész!
- Örülök, hogy a szünetben nem felejtettek el olvasni. Vannak hiányosságok, de szerencsére, ez a kevesebb. Ezt azonban olvasással, olvasással és sok-sok olvasással lehet csak javítani. Külön szeretném megdicsérni az alábbi öt tanulót: – és sorolja a neveket. Egyszer csak hallom – Isdinszki Hédi, Földi Ági, Molnár Karcsi, Földi Laci és Szekeres Ági. – Az angyalát! Egy szót sem tesz azokról a bitang „R” betűkről. – Legyetek szívesek szétosztani a könyvecskéket.
Egy gyönyörű, piros ötös mosolyog a szemembe. Az én ötösöm a legszebb, talán még kacsintott is egyet mikor meglátott, hogy én vagyok, aki kiérdemelte a szépen megformázott hasát. – Jövő hétfőre pedig írjatok egy kis fogalmazást, legalább tíz mondatban: hogyan töltöttétek a nyarat.
Nagyon nehéz a feladat. Szerintem annyit töltök el vele, mint amennyit eddig – a több mint két év alatt – összesen a tanulással… Tíz mondat… Soha nem lesz annyi… Karcsi már elkészült vele… Szombatra aztán nekem is teljes - és számszerűleg is kitöltve – a tíz mondat. Bemásolom - a tavalyi füzetemből… Szép lett… Hogy jó-e? Az is majd kiderül nemsokára. Az első szünet utáni becsöngetésre saccolom a szereplésemet. Eljött az idő!… Nem izgulok szemernyit sem… Olvasom a nagy alkotásomat.
A második üdülésem
Az első osztály után, a Feszivel Síkfőkúton üdültem. Mind a négy gatyámat ott hagytam a víz mellett. Most Pest mellé készülünk, ez egy nagy hegy. Anyu azt mondta: Ne hagyd ott a gatyádat. Sokan mentünk a buszon meleg is volt, két hányással nem én voltam az utolsó. Átmentünk a _dunán is, ami olyan széles, hogy ha két focipályát egmás mögé tesszük hosszában az is kevés lenne. Sokat lubickoltunk a vízben, és egy alkalommal bementünk busszal meg_ nézni az állatokat meg azt a nagy múzeumot, ahol olyan hideg van még júliusban is. Egy gatyámat sem hagytam el. Aztán itthon is még sokat játszottunk.
Ez az utolsó mondat volt a pótlék. Remélem, nem veszi észre. Akik már végeztek nagyon rosszak. Elküld egy nagyobb gyerekért. Így vele kimehetünk az udvarra játszani, egészen az óra végéig. Érdekes. Én ilyenkor izgultam általában…
Mi lesz, ha észreveszi, hogy egy fél darab „R” betűt sem tettem bele. Pedig, ha tudná mit kellett összeszenvedni, hogy a nyár, vagy fürdés helyett jó szót találjon az ember. A Zsiroshegybe biztos belebukok, hogy bele se írtam, hiszen ott voltunk. No, mindegy. Majd holnap többet tudunk. Az esti önegyeztetésnél aztán azt is bevallom magamnak: soha többet nem megyek üdülni, mert kicsúfoltak a nagy lokajok a haccsolás miatt, ott – az egyébként gyönyörű – Zsíroshegyen.
Már ismét nyugodtan ülök a padban. Sorolja a neveket aztán az osztályzatokat, ezt azért kell így csinál-ni, hogy mindenki tudja a másik jegyeit is. Bár az is lehet, hogy csak én gondolom így. Mindegy. Hozzám ér.
- Földi Laci: olvasás jeles, fogalmazás jeles, helyesírás jó, külalak jeles. – Pont… Nincs tovább. A piros aláhúzásokból aztán az is kiderül: azért a helyesírás az egy kutya dolog. Karcsié mind ötös. Nem irigykedem, hiszen csak két zöld aláhúzása van. Az óra végén nyugodtan ballaghatok játszani. Ahogy a táblához érek, mellém lép. Puha kezével megsimogatja a fejem:
- Észre vettem ám! Ügyes vagy Lacika. – Most sem, máskor sem, soha nem említette az „R” betűimet. Egészen addig, míg a fogmintám beteljesülésével már én is kipörgethettem a leg-”R”-betűsebb, „R”-betűs szót is.
Akkor csak sejtettem – ma már tudom – harmadik, negyedik osztályra új tanító nénit kaptunk. Az is lehet, hogy angyalként küldte hozzánk a Mindenható. A tanító nénik tanító nénijét:
ZSÓFI TANÍTÓ NÉNIT.
|
|
| |
|
Vissza a kirakathoz
 |
|
|
|
|
| "Lacoba: Zsófi tanító néni" | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Lacoba: Zsófi tanító néni (Pontok: 1)
- Julianna (julianna41@citromail.hu) Ideje: Augusztus 10, hétfő, 09:10:33
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Élveztem az olvasást a tanító néniről, aki a Mindenható angyalként küldte a harmadikosokhoz. Nagyon jól van leírva a gyerek lelki világa. Ennek a gyereknek isznyatos problémája van: az R betű kiejtése. Az új tanitó néni nem erre figyel. Lacika boldog. :)))) |
|
|
|
|
|
Re: Lacoba: Zsófi tanító néni (Pontok: 1)
- piroman Ideje: Augusztus 27, csütörtök, 11:17:57
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | :D Tényleg ügyes! Gratulálok ehhez a kis gyöngyszemhez is! |
|
|
|
|
|
|
