[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 199
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 199


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Próza: Angeli: Gyerekszív






Hat éves voltam, amikor bekerültem a kastélyba. Az már jó dolog volt, addig amíg nem tudták, hogy hová tegyenek, semmi állandóság nem volt az életemben. Nem mondom, hogy a kastélyban tökéletes volt az élet, de biztonságot nyújtott. Tartoztam valahová, tudtam, hogy vigyáznak rám. Eleinte persze nem így éreztem. Nem éreztem semmit, csak azt, hogy senkinek nem kellek, és nekem sem kell senki. A szüleim meghaltak. Autóbalesetben. Egyetlen élő rokonom apai nagyapám volt, de hozzá nem vihettek, mert részeges volt, és nem tartották képesnek arra, hogy példamutató módon felneveljen. Így kerültem az intézetbe, a kastélyba. Azon a napon, amikor megérkeztem a levelek már éppen kizöldültek, a nap erősen sütött, és a park, a hatalmas, ősöreg fáival hűsen hívogatott. Elfutottam. Kitéptem a kezemet az asszony izzadó tenyeréből, aki vezetett, és beiramodtam a parkba, eltűntem a fák és a bokrok között. Hallottam, hogy kiabálnak utánam, de nem álltam meg, csak szaladtam egy tisztáson a magas fűben, amit tán sosem kaszáltak le. Addig futottam, amíg el nem fáradtam. Akkor átöleltem egy vastag fatörzset, és bámultam felfelé, a lombokon át az eget kémleltem, mert tudtam, hogy a szüleim valahol onnan néznek le rám, s látnak a réseken át, amit a levelek meghagytak.


- Gyertek értem! Gyertek értem végre! – motyogtam, és elmaszatoltam egy könnycseppet a szemem sarkában.

Nem akartam sírni, megtanultam azalatt a fél év alatt, amíg ide-oda lökdöstek, hogy jobb, ha az érzelmeimet megtartom magamnak. Senki nem szereti a síró gyereket. A többi gyerek se, meg a felügyelők se. Úgyhogy nem sírtam. Inkább patáliát rendeztem, ha valami fájt, verekedtem, haraptam, karmoltam, és csúnyán beszéltem. De ott a fa alatt, ott csak én voltam, a fa, meg az égbolt, ott senki nem látott. Persze rám találtak. Még akkor is a fát öleltem, amikor egy gyengéd kéz megfogta a vállamat, és lefejtett a fatörzsről. Maga felé fordított, és megölelt. Vörös, rövid haja volt, és olyan szeme, mint az égbolt, melyet bámultam, és amiről azt gondoltam, hogy a szüleim új otthona lett. Ő volt Éva néni, az első ember, aki a szüleim halála óta igazán megérintett, megérinthetett.

- Ne félj! Itt biztonságban vagy! Senki nem bánthat – suttogta a fülembe, és én valamiért hittem neki. – Gyere! Megmutatom, hogy hol fogsz lakni!

Mentem vele, fogtam a kezét, mint akit megbűvöltek, s ő kedves, nyugtató hangján beszélt hozzám, kérdezgetett, és amikor látta, hogy nem válaszolok, tovább beszélt, én meg csak hallgattam a csilingelő hangját.

- Van egy ekkora kislányom, mint te, és egy kisfiam is, aki egy kicsit fiatalabb nálatok – mondta, és én végtelenül irigyeltem azt a kislányt, és azt a kisfiút, akik olyan szerencsések, hogy van anyukájuk, meg apukájuk, és van saját szobájuk, játékaik.

Iskolába kellett járnunk, az intézetben, a hálók mellet tantermek is voltak, Éva néni volt a mi osztályunk tanára. Már egy éve laktam a kastélyban. Rosszul tanultam, és rosszul is viselkedtem. Hiába kért Éva néni, hogy figyeljek az órán, hiába mondta el ezerszer, hogy a verekedés nem megoldás semmire, én rögtön ütöttem, az első rossz szóra. Néha engem is elkalapáltak a nagyobbak, mert velük is szemtelenkedtem, aztán nevelő célzattal egyszer beletettek a szemetesbe, hogy tanuljak egy kis tisztességet. Utána a nálam idősebbekkel nem pimaszkodtam, csak a kortársaimmal. Senki nem akart velem szóba állni, én pedig csak a parkban éreztem jól magamat, ahol kócolta a hajamat a szél, és nyugodtan utat engedhettem a könnyeimnek. Elérkezett a nyár közepe, s elérkezett az a nap, amikor Éva néni megmondta, hogy kik nyaralhatnak nála, együtt az ő családjával két hétig. Minden évben elvitt néhány gyereket magához, akik aztán legendákat zengtek arról, hogy milyen jól érezték magukat ott, a családban. Éva néni figyelt, hogy mindenkire sor kerüljön, senki ne maradjon ki a nyaralásból, úgyhogy minden évben mások mentek. Most is körbejártatta ragyogó kék szemét az osztályon. Én nem is gondoltam arra, hogy engem is kiválaszt, és jól gondoltam. Három gyereket választott, akik abban az évben a legjobban viselkedtek, és a legtöbbet tettek a tanulás érekében. Nem a jegyek, hanem a szorgalom alapján választott, ezzel ösztönözte a gyerekeit arra, hogy tanuljanak. Így hívott bennünket. A gyerekeim. Engem nem választott ki. Nem csodálkoztam, de meglepetésemre mégis nagyon elszontyolodtam.

- Nem is akartam menni – gondoltam, ugyanakkor éreztem, hogy hazudok magamnak. Dehogyisnem akartam menni!

Ettől a felismeréstől, és a dac miatt még kutyábbul viselkedtem, mint addig. Főleg azt a három társamat bántottam, akik kiválasztottak lettek. Tudtam, hogy ezzel magam ellen tevékenykedek, mégsem tudtam megállni, hogy bosszút ne álljak saját hibámért a három vétlen gyereken. Ahol értem ott ütöttem őket, gáncsoltam, kigúnyoltam. Egyszer Éva néni hallotta, ahogy épp ocsmányságokat vágok az egyik lány fejéhez, aki már majdnem elsírta magát tehetetlenségében, akkor elkapott, és maga elé penderített.

- Mi ütött beléd? Miért vagy ennyire gonosz a társaiddal? Mondd! Senki nem bánt téged, itt senki nem árt neked! Beszélj Bandika! Miért bántottad Lilikét?

Csak bámultam bele haragos tenger szemébe, és dacosan kitéptem a kezéből a vállamat.

- Mert hülye! – mondtam merészen.

- Te vagy a hülye! – kiabálta már bátrabban Lilike, de Éva néni leintette:

- Menj Lilike a mosdóba, és mosd meg az arcodat! – mondta kedvesen mosolyogva rá, és én majd megvesztem az irigységtől, annyira magamnak akartam azt a mosolyt. Még jobban utáltam Lilikét annyira féltékeny voltam .

- Na gyerünk Bandika, ülj ide mellém a padra! Most mondd el, hogy mi bánt!

- Semmi – dacoskodtam tovább.


- Talán mégis csak bánt valami, azért vagy ilyen durva pokróc!

- Semmi. Lilikét nem szeretem. Senkit sem szeretek, mert engem sem szeret senki – mondtam, és majdnem sírtam, annyira sajnáltam magamat, csak a rutinom segített, hogy ne tegyem.

- Én szeretlek – mondta Éva néni, és megsimogatta a hajamat.

Ráemeltem fekete szememet, és megráztam a fejemet.

- Az nem lehet.

- Na és miért nem? – mosolygott, most rám ragyogott a mindenkitől féltett mosolya.

- Csak. Engem senki nem szeret – mondtam meggyőződéssel.

- Dehogynem. Te csak azt hiszed. A rossz gyerekeket is szeretik.

- Nem hiszem…

- De bizony – bólogatott. – Én például akkor is szeretlek, amikor rossz vagy.

- Akkor én miért nem mehetek nyaralni? – böktem ki, pedig tudtam, hogy miért nem mehetek, mégis nyomta a lelkemet.

- Azért, mert azt ki kell érdemelni – mondta. – Jó viselkedéssel, szorgalommal. Te nagyon csúnyán viselkedtél, és egyáltalán nem tanultál, amióta itt vagy. Azért én szeretlek, csak jutalomnyaralás nem jár.

Később láttam, amikor Éva néniért jött a férje, és ott voltak velük a gyerekeik is. Szép, szőke gyerekek, a lánynak búzakalász színű, hosszú haja volt, és hófehér ruhája, a kisfiúnak meg olyan göndör haja, mint a mesekönyvben az angyalkáknak. Elképzeltem, ahogy az én Éva nénim az én kezemet fogja, megsimogatja a hajamat, és este felolvas nekem egy könyvből, aztán betakargat. Már régóta nem takargatott be senki, és esti mesét sem olvastak az éjszakás nevelők. Néha a többiek, akikkel egy hálóteremben aludtam meséltek, de nem igazi mesét, csak olyan rémes történeteket, amitől még a hátam is borsódzott, aztán nem tudtam aludni, mert hol a vámpíroktól, hol a farkasoktól féltem.

Azután, hogy Éva néni megmondta nekem, hogy szeret, már igyekeztem visszafogni magam. Majd’ bele szakadtam, de megpróbáltam jó lenni. A többiek még mindig nem szerettek, de Éva nénitől egyre gyakrabban kaptam mosolyt, és a jegyeim is egészen jól alakultak. Eljött a nyár, és én lélegzetvisszafojtva vártam, hogy megmondja az eredményt: ki mehet a családjához két hétre nyaralni. Sosem felejtem el azt a napot. Álltunk mind a tizennyolcan az osztályteremben, senki sem ült le, mindenki feszülten várakozott. Még az a három is, akik tavaly voltak a családnál. Aztán bejött Éva néni, és kihirdette a döntését.

- Marcsika, te nagyon jó kislány voltál, Bécike, te sokat javítottál matematikából, és … - Itt megállt előttem, és rám nézett. Úgy éreztem, hogy megáll a szívem, megáll az idő, és megáll a levegő is. – És Bandika. Te pedig mindenből javítottál. Te vagy a harmadik. Fussatok a hálóterembe, és csomagoljatok be. Ti pedig – pillantott körbe a többi csalódott kis arcon - ne keseredjetek el, tudjátok, hogy mindenkire sor kerül.

Azt hittem, hogy szétszakadok a boldogságtól. Könnyes szemmel futottam a hálóterembe, még az sem érdekelt, ha mások meglátják, hogy sírok. Leírhatatlan volt az örömöm, és leírhatatlan volt az a két hét is, amit Éva néni családjával töltöttem. Éva néni férje mérnök volt. Akkor, ott eldöntöttem, hogy én is mérnök leszek, és rengeteg könyvet elolvasok, mert olyan akarok lenni, mint ő, és el akarom venni feleségül a kislányát, aki biztos, hogy ha megnő, olyan lesz, mint Éva néni.

Mérnök lettem, és nem Éva néni kislányát vettem feleségül. Máshogy alakult az életem, de Éva nénit, és azt a két hetet soha nem fogom elfelejteni, és azt sem, hogy neki köszönhetem, hogy elindultam az utamon.
Ideje: Január 16, kedd, 08:33:28 - kerlac

 
 Nyomtatható változat Nyomtatható változat  Küldd el levélben! Küldd el levélben!
Vissza a kirakathoz

01. szám.

Elnézést, nem lehet hozzászólni ehhez a tartalomhoz.

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.35 Seconds