 |
Vers: Fenyfa: Advent |
|
Zámbó György
A későn kelt Nap ma is bágyadtan tér nyugovóra,
haldokló fénnyel merül alá az alkonyi tóba,
sötét éjszakák nyirkos köde száll az ódon tájra.
Vajon miért fedi arcomat e szomorkás álarc?
Árvának született lelkem lassan, lassan ténfereg,
s már nem teremtek árgus hittel, egyedül tévelygek.
Miként aprócska szikrák, csillagok gyúlnak az égen.
Megváltó gondolatok ostorozzák fagyos félszem.
Úgy szeretném, ha a végtelen szépség, mely körbevesz,
nem mardosná cinikus kéjjel védtelen lelkemet!
Szeretném, ha a sohasem múló, önzetlen jóság,
mint tavaszi, virágos mező, fényeit ránk szórná.
Árva szívem hittel telve, ám nélküled reszketek,
hallgasd hát meg könyörgésem, fényváradba engedj be!
Jó Istenem, látod, hogy „A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog” Tejút szélén szeliden?
Még néhány nap, s minden más lesz, eljő a fény reménye.
Világunk még sokáig fogja konok tél jegének,
de megszületik újra és újra, reménnyel telve
a Megváltó, s emel minket az égbe, egyre feljebb.
Egyszer csak eljön hozzánk is, meglebbenti fátyolát,
lehunyt pilláink mögött az elmúlás szürke pora száll.
Többé már nem fojt a sötétség kínzó ölelése!
Mily csoda vár odaát? Van-e fény a mélysötétben?
Sercen a gyufa, hevesen lobban aranyló lángja,
belémar a rózsaszín gyertya görbe kanócába,
együtt űzik a gonosz éji démont immár négyen.
Lelkek ülnek körben, s várnak telve reménnyel.
(Zámbó György)
|
|
| |
|
