| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: aloneinthemyst: Csapongó gondolatok |
|
...
Megint egy teliholdas, lélegzetfelhőktől mentes, hideg éjszaka.
A sápadt arcot régi ismerősként üdvözlöm, ő pedig csak mosolyog rám szótlanul, és hallgatja gondolataimat.
A sötétség takaróként nehezedik rám, de ez nem zavar, mindenben próbálom megtalálni a szépet. Sőt... Néha előtörő, önkínzó pesszimista gondolataimban a sötétség gyermekének titulálom magam. Sokszor érzem azt, ez az én igazi életterem: kihalt, üres város, ahol a Magány sepregeti az utcákat, Ő szolgál fel a penészes, elhagyatott gyorséttermekben, vezeti a kerék nélküli autóbuszokat, összerongyolódott, muzeális olvasnivalót kínál rikkancsként.
Gyakran vágytam arra, hogy láthatatlan lehessek,úgy gondoltam, nem hiányoznék senkinek, mert... Csak egy ember vagyok, csak egy ember...
Talán, ha méhnek születek. Gyűjteném a mézet, és nem érdekelne semmi más. Nincs fájdalom, nincs magány, nincs önmarcangolás.
Rágyújtok egy cigire, tudom, káros, meg tüdőrák meg fittyfenék, de nem érdekel. Nem vágyom a halálra, de nem is félek tőle, jöjjön, aminek jönnie kell, ha itt az idő. Ha nem így élnék, állandó menekülés lenne az életem. Amúgy is tele vagyok félelmekkel, az elmúlástól való rettegést meghagyom másoknak.
Lassan kifújom a füstöt, nézem, ahogyan az apró részecskék eggyé válnak a Semmivel, ez is hozzátartozik az "éjszakai séta" szertartáshoz: menni az orrom után, nem törődve a külvilággal, füstölnivaló, walkman(most éppen Edda:"A Csendes Ember itt élt köztetek, de rá sosem, sosem figyeltetek, a világról véleménye volt, de megtanították rá, hát hallgatott" -imádom ezt a számot), gondolatok be, gondolatok ki.
Hol is tartottam? Tudom, a sötétség hontalan gyermeke.
Könnyű volna elfogadni ezt a helyzetet, egyetlen bökkenő van: szeretetvágy. Adni és kapni. Próbáltam már kiölni magamból ezt, de nem megy. Nem engedik akik mellettem állnak, ők, akik soha nem hagynak magamra. Azt mondják, kár lenne értem. Azok, akik külöcségem ellenére meg akartak ismerni, és megszerettek. Egy szó, mint száz, az érzelmek, ezek a keserű-édes-fájdalmas-örömteli szív-albérlők maradtak határozatlan ideig.
Az életfelfogásom is változik. Rájöttem, hogy nem Senkinek születtem. Vagyok valaki. Talán nem tökéletes, nem szeretnivaló, nem okos, nem érdemes arra, hogy éljen, mégis vagyok Valaki. A világ tele van Valakikkel, de én különleges vagyok, mert én Én vagyok. Ha holnap felébredek, akkor is Én maradok. Olyan egyszerűnek tűnik az egész, néha mégis olyan kuszán bonyolult.
Egy test, egy lélek, és hogy mihez kezdek velük?
Csak rajtam múlik. Nagy igazság. Érnek hatások, jók vagy rosszak, vannak szüleim és tanáraim, van képviselőm és köztársasági elnököm, Őrangyalom és talán még Istenem is, a legfőbb döntések mégis az én kezemben vannak.
Balra vagy jobbra? Piros vagy zöld? Szeressem vagy utáljam? Cukor vagy csoki? Igen vagy nem?
Ha jót cselekszem, az az Én érdeme, ha rosszat akkor az Én hibája.
Vállalnom kell a felelősséget minden tettemért.
A kóbor blöki megint ott vár rám a sarkon, ez már a negyedik randink. Ma felvágottat, és egy kis pörköltet kap, tisztára nyalja az alufóliát. Senki nem hinné el, ha mesélném, de egy hónap alatt ez az ötödik sétám, és ő négyszer itt várt ( talán már először is) rám. " Nekünk találkoznunk kellett, Valahol, Valamikor..." Első alkalommal nem volt nálam semmi, csak köszöntem neki barátságosan:
-Szia Blöki!
Ő meg velem jött.
Jaj, ez egy másik bolond tulajdonságom, beszélgetek néha a kutyákkal, vagy csak egyszerűen köszönök nekik( tesóm papagájával is szoktam dumcsizni, csak ő nem ismeri a görög filozófusokat, és állandóan a Moncsi talkshowról (alcím: Hogyan égessük le magunkat és másokat minél jobban ország-világ szeme láttára) beszél, nekem eléggé színvonaltalan társaság...
Imádom, mikor elvesztem a saját gondolataim fonalát...
Tudom... Kedves ebem tehát megint elkergeti a Magányt, aki árnyékként élt szívemben, mióta eljöttem otthonról.
Ez a kiskutya hasonlít rám: csúnya, fájdalmakkal teli, szeretetéhes. Ha a szomorú, barna szemeibe nézek, magamat látom viszont.
A szomorúságban is megtalálom a szépséget. Ilyenkor tudok igazán írni (bár az utolsó "fülig-szerelem" írások ezt is kezdik megcáfolni), és ez már számomra több, mint hobbi.
Önkifejezés.
Rátaláltam a hangomra, és már nem szeretnék megnémulni.
Betűk egy lapon.
Mint pár ecsetvonás a fehér vásznon.
Mint egy alak, amely kibontakozik az agyagból.
Mint egy rövid, alig hallható dallam.
Ha akarom, szerelmes vers. Ha akarom, önmarcangoló egyperces. Ha akarom, mese.
Ha akarom, csupán pár kallódó mondat, egy halk segélykiáltás a világ felé.
Ahány vízcsepp az óceánban, annyi álom, amely arra vár, hogy mások számára is láthatóvá tegyem.
Az ismerős saroknál ránézek a kutyára, aki fejét kérdőn oldalra fordítva, megcsóválja a farkát bátortalanul.
- Menj, nem vihetlek haza!
Lehajtja a fejét, de már megszokta az egyedüllétet, és elindul a csábító illatok irányába. Még utoljára visszapillant rám a távolból, és szaladni kezd bele az éjszaka közepébe.
Soha nem akarom abbahagyni az írást. Ez egy betegség, ami nincs egy éve, hogy megfertőzött, gyógyíthatatlanul. Eleinte próbáltam letenni a tollat, de nem megy. Egy pillanatra nem figyelek oda, és már megint a kezemben van.
- Írj- súgja fülembe vágyakozóan.
- Öntsd ki a szíved- kacsint a fehér lap -tudom, hogy csak ezt akarod.
- Egy pillanat- ez én lennék. Rendetlenség a szobában?
- Jelen!
- Pohár bor?
- Jelen!
- Cigi, ha befejezném?
- Jelen!
- Múzsám?
- Ne, már megint? Miért nem hagysz békén? Egy távoli puszi, semmi több!
- Talán elég lesz...
Kezdődhet az írás szertartása.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem, hazaértem a sétából, és már a szobámban vetkőzök.
Leszórom a ruhákat az ágyra.
A szokásos rendetlenség.
Egy üres lap a földön, a sarokban egy agyonrágott toll, doboz cigi a nadrágzsebben.
Hm.
Valami még hiányzik.
Tokaji Szamorodni. Carpe Diem!
Csók csattan az arcomon. Még kérnem sem kellett.
Talán senkit nem fog érdekelni, de...
Pár fületlen-farkatlan gondolat egy teliholdas éjszakán. Ez lesz a témája.
|
Ideje: Március 27, kedd, 06:15:13 - Netelka
|
|
| |
|
Vissza a kirakathoz
 |
|
|
|
|
| "aloneinthemyst: Csapongó gondolatok" | Belépés/Regisztráció | 1 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: aloneinthemyst: Csapongó gondolatok (Pontok: 1)
- Netelka (sarhelyi@invitel.hu) Ideje: Március 27, kedd, 13:20:41
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | "Rátaláltam a hangomra, és már nem szeretnék megnémulni." Remélem, nem is némultál el - régen jártál felénk, pedig szerettem az írásaidat. |
|
|
|
|
|
|
