[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 204
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 204


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Próza: Rien25: A barlang (mesenovella)
Rien25



Nagyon régről származik ez a mese, ám az idő mégsem tudta elmosni bennem, ami akkor történt. Azon a nyáron lent nyaraltam az anyai nagyszülőknél a tengernél. Anyám és apám kettesben óhajtottak maradni azért, hogy – ahogyan ők mondták – felélesszék a régi tüzet. Egy kisgyerek még reménykedik, hogy minden rendbe jön. Én is így tettem, bár a mai fejemmel azt mondom, nem lett volna az kovácsfújtató, ami abból a halott hamuból - ami anyámék házasságából megmaradt - akár egy apró kis szikrát is kicsihol. De akkor még ezt nem tudtam. Csak azt, hogy nem szerettem nagyanyáméknál lenni. A vidék csodálatos volt ott lenn délen, tenger, napfény, az ő házukban mégis mintha a hideg vert volna tanyát.
Mindig csak arra emlékeztem, hogy súlyos csönd ülte meg a szobákat, a bejárónővel sem értettem szót - csak spanyolul beszélt. Valahogy mindig az az érzésem volt, hogy nagyanya haragszik nagyapámra. Hogy miért, nem tudom, de vacsoránál is csak akkor szólt hozzá, ha feltétlen szükség volt rá. Aztán később állapítottam, meg, hogy valószínűleg mindenkire haragszik, mert akkor sem volt jobb kedvű, ha másokkal beszélt. Ajkát vagy lebiggyesztette, vagy szorosan egymáshoz préselte őket.
Számomra ez olyan szokatlan volt. Mintha nyoma sem lett volna a jókedvnek, a szeretetnek. Legjobb pajtásom nagyszülei kézen fogva sétáltak a parkban, együtt etették a galambokat, összetartoztak. Nagyanyámék egy fedél alatt laktak - talán ez fejezné ki a legjobban a köztük lévő összetartozást.
Hogyan tudnék ott egy egész nyarat eltölteni, amire szüleim révén ítéltettem? Fogalmam sem volt. Nagyanyám próbált nekem valami elfoglaltságot találni, bemutatott egy-két környékbeli gyereknek, de tudtam, jobban örülne, ha nem kellene foglalkoznia velem. Persze ezt sosem mutatta ki, de én így is éreztem. A gyerekek sok mindent megéreznek. Így hát a magam útját jártam. Sípot faragtam, a kert végéből a sziklalépcsőkön lementem a partra, kis halászhálóval rákokat fogtam, kagylóhéjat gyűjtöttem, miegyebek. Előfordult, hogy a kis jegyzettömbömet vittem magammal és agyonrágott végű ceruzámmal rajzoltam a tengert, a sziklákat, az arra tévedő embereket. Az iskola kezdete óta rajzoltam, ez az elfoglaltság mindig megnyugtatott. Akkor is, ha anyáék nem szóltak egymáshoz, vagy ha csúfoltak az iskolában.

Egyik nap láttam, amint a szomszéd férfiak nagyobb ládákat cipelnek ki a ház mögül és teszik fel lovaskocsira. Közelebb merészkedtem. Nagyanyám akkor jött ki a házból.
- Mik ezek a holmik, nagyanya?
- Sok régi kacat a fészerből, amire már nincsen szükség.
Az egyik ládának nem volt fedele, beleláttam. Sok-sok tubust láttam benne, ecseteket, egy festőpalettát, ceruzákat. Közelebb húzódtam és vágyódva néztem, amint a földre tették, hogy helyet csináljanak neki a kocsin.
- Ez a nagyapád apjáé volt, a te dédnagyapádé. Ő festett sokat, amíg itt élt, a kandallós szobában is az ő képei vannak felakasztva.
- És…és ezek most már senkinek nem kellenek? – mutattam a dobozra.
- Mit csináljak vele? Csak a helyet foglalja.
Nagyot nyeltem, és mielőbb újra nekigyürkőztek volna, hogy felemeljék, a ládára mutattam.
- Nagyanya, nem adnád nekem? Én is szeretek rajzolni… kipróbálnám a festést is.
Nagyanya lebiggyesztette a száját, ahogyan szokta.
- Aztán hova rakjam ezt a nagy, poros ládát? Ha leporlod, letörlöd, kitakarítod, felőlem a tied lehet, ami benne van.
Ujjongtam. Nem kellett tovább keresnem, mivel foglaljam le magam. Kis vézna gyerek létemre fölkaptam a ládát – nehogy nagyanya meggondolja magát és bár majd megszakadtam súlya alatt, cipeltem hátra a kertbe, az egyik földre hajló lombozatú fa alá. Kértem egy rongyot, és egyenként vettem ki a tubusokat, szeretettel törölgettem őket. Volt, amelyik már úgy be volt száradva, hogy semmit nem lehetett vele kezdeni, de a legtöbb még használható volt. Lemostam a festőpalettát is, az ecseteket kigöngyöltem a rongyból, amelybe csavarták őket. Amint ezzel megvoltam, megjelent nagyapa. Meglepődve vette észre a kincset, amit megmentettem.
- No, nézd csak, azt hittem, már meg sincs… jegyezte meg halkan.
Nézte, amint a láda alját kaparom, ami olajos volt valamitől, és csak annyit tett hozzá.
- Vidd le a partra, homokkal megtisztíthatod.
Lecipeltem hát és az apróköves, homokos fövennyel kisikáltam. Nagyapa még mindig ott volt amikor visszatértem, hunyorogva nézett rám, miközben a pipáját szívta és az orrán át füstölt. Nehézkesen fölállt.
- Gyere hátra a műhelybe, lelakkozom neked – mutatott a ház háta mögé.
Úgy is tett. Tudta ő is, hogy nagyanya már nem engedné, hogy visszavigyük a házba, így az ő műhelyébe került.
Attól kezdve mindennap a palettával rohangáltam és egy-egy ív papírral. Narancssárga és vörös foltok maszáltam egybe - más talán ezt láthatta - nekem az volt a felkelő nap maga. Próbáltam azokat a színeket visszaadni, amit a napfelkeltekor láttam, vagy épp napnyugtakor a végtelenbe nyúló víz felszínén, vagy a szürke, de csöppet sem barátságtalan sziklákon. Észrevettem, hogy minél tovább rajzoltam vagy festettem a mi kertünk alatti parttól kicsit távolabb fekvő sziklákat, annál több arcukat láttam. Mintha mindig mások és mások lettek volna. Egyik reggel letettem az ecsetet, a papírt is vissza a mappába és elindultam feléjük. Egy nagyobb öblöt alkottak a tenger felé, ahol dagálykor magasra csaptak a hullámok, nyaldosták a sziklaóriásokat, apálykor szelíden visszahúzódtak, mint amikor egy engedelmes kutya kuporodik le az ember lábához.
Körbejártam, és felfedeztem egy bejáratot a túloldalon, közvetlen a víztükör felett, ahol két kőtömb támaszkodott egymásnak és egy szűk bejáratot hagytak befelé az ismeretlenbe. Ahhoz, hogy odajussak, bele kellett gázolnom a vízbe, levetettem hát a nadrágot és a szandált, odaevickéltem. Igaz, a tengerbe csak akkor mehettem be, ha nagyapa velem volt, ezt ígértem meg nagyanyának.
Bebújtam a titkos bejáraton, ami egy szűk folyosóban folytatódott felfelé a szikla belsejébe. Aztán egyszer csak egy kisebb barlangban találtam magam, mely lejtett, és szája már a vízre nyílt. A párkány előtt egy kisebb sziklamedence alakult ki, eme fedett kis öböl egyike volt azon csodáknak, amelyre csak a természet képes. A természet. Ezt akkor nem gondoltam így végig, csak ámultam, örültem, hogy van egy titkos helyem, egy „főhadiszállásom”, ahová néha elbújhatok. Csak úgy. Mert a gyerekeknek néha el kell bújniuk. Pont ilyennek képzeltem a barlangokat, amelyek mesés kincset rejtettek azokban keleti mesékben, amelyeket apám mesélt nekem annak idején. Kisétáltam a párkányhoz, bele a sziklamedencébe, ahol már térdig ért a víz, néztem, ahogy a hullámok nyaldossák a szélét. Elhatároztam, hogy megörökítem a barlangot. Azt még ugyan nem tudtam, hogyan tudnám szárazon bejuttatni a papírt, de gondoltam, úgyis kifundálom addig, míg erre sor kerül. A folyosón át, ahonnan jöttem, elhagytam kis rejtett szállásomat és visszamentem a partra, mielőtt keresni kezdtek volna. Nem tudtam ugyanis, mennyi idő telhetett el, amíg odavoltam.
De amióta megtaláltam dédnagyapa „hagyatékát”, gyorsabban teltek a napok. Úgy gondoltam, nem lehet véletlen, hogy pont akkor került elő az a láda, amikor én itt vagyok. Biztos voltam benne, hogy ezt a sors nekem szánta, úgyhogy pingáltam és pingáltam szorgalmasan, szinte megszállottan. Nem tudom máig sem, hogyan kezdtem el festeni. Senki nem tanított rá, csak ösztönösen tudtam, mit kell tennem. Ráéreztem hogyan kell használni a színeket, a vizet, az ecsetvonások alakká formálódtak. A nagyapa műhelyében elrejtett mappában egyre gyűltek mázolmányaim. Nem voltak olyan jók, de sajnáltam volna eldobni őket, egyiknek a színe tetszett nagyon, a másikon egy alak sikerült majdnem tökéletesre. Mindegyikben volt valami, amivel már közelebb kerültem ahhoz, hogy visszaadjam másnak azt, amit én láttam. Hogy festő legyek. De megmutatni senkinek nem mertem.
Egy héttel a barlang felfedezése után kedvet kaptam hozzá, hogy le is rajzoljam. Fogtam a ceruzát és ugyanúgy, mint előzőleg, ebéd után lementem a partra. Néhány kagylóhéj és csigaház vázlat után nem bírtam tovább, lábaim vittek a sziklarejtek felé. Hiába igyekeztem. A papír ugyan nem ázott el, de összegyűrődött, nekem pedig így elment a kedvem a rajzolástól. Lemásztam a sziklateraszokon a vízhez, elfeküdtem benne. Kellemesen langyos volt, szinte meglepően az. Lehunytam a szemem és ábrándoztam. Mit fognak szólni a fiúk az iskolában, ha elmondom, hogy felfedeztem egy rejtett barlangot! Talán még kincsek is lehetnek itt, az is lehet, hogy hajótörött kalózok menekültek ide és cipelték magukkal a kincses ládáikat! Körbetapogattam a falakat, de semmi nem utalt arra, hogy ábrándos gondolataimnak lehet valami köze a valósághoz. Megszáradtam, a sós víz már húzta a bőrömet, ezért elindultam a kifelé a folyosócskán. Aztán kaptam észbe, hogy ott maradtak a ceruzák. Amint visszafordultam, megcsobbant a víz a barlang szájánál, én pedig óvatosan kilestem az átjáróból.
A sziklaöböl medencéjében ott állt egy lány. Lassan jött egyre beljebb, megállt, kezeit a vízbe merítette, és a belőlük formált kehelyből magára locsolta a vizet. Mintha fürdött volna. Hangtalanul néztem. Nagyon jó úszó lehetett, hisz odakintről jött, ahol láttam, hogy kisebb-nagyobb sziklazátonyok nehezítették az átkelést, és a tenger ott úgy sodorta magával az embert, mint árva falevelet a folyó. Halkan leguggoltam és lestem őt a szikla mögül. Nagyon szép lány volt. Olyan volt az arca, mint az iskolában a lányok babáié, kis fitos orra tetszett a legjobban. Nem fürdőruha volt rajta, hanem egy kicsi, szakadozott trikó. De én még azt is ámulva néztem rajta. Kicsit szégyelltem magam, hogy leselkedek A lány talán ha öt percet tölthetett a barlangban, néhányszor végiglocsolta magát aztán kisétált a párkányra és a vízbe vetette magát. Nem mertem követni. A szokásos útvonalon visszatértem a partra és akkor láttam, hogy a levetett holmim mellett ott áll nagyapám. Összehúzta a szemét, ahogy nagyanyám is szokta.
- A barlangban voltál, igaz?
Elvörösödtem a felismerésen, hogy akkor talán annyira mégsem titkos az a barlang… és hogy én ott bújok el…
- Igen. Nagyon szép…
- Csak vigyázz vele. Talán szép, de épp annyira veszélyes. A szájánál a sziklazátonyokhoz úgy vág hozzá a tenger, mint ahogy a vadászkutya csapkodja ide-oda a patkányt. És dagálykor az a barlang eltűnik. Elárasztja a tenger, megfullad, aki benn reked. Sose maradj ott sokáig, mert két óra után jön a dagály.
Majd kissé megenyhülten szólt hozzám, aki megszeppenve álltam, mint egy bűntudatos kölyökkutya.
- Nem mondom, hogy ne menj oda. De ezt ígérd meg nekem, hogy legalább fél órával a dagály előtt elhagyod a barlangot. Nagyanyádnak pedig ne szólj róla.
- Megígérem – néztem rá.
- Akkor fiú indulás haza, Teresa vendégeket vár, hozd addig rendbe magad – nézett égnek álló hajamra, vörös képemre.

Kissé letörtem köddé válásom sikertelenségén, mert nagyapa nagyon is tudta, hol voltam. De azt biztosan nem tudja, milyen kincset rejt az a hely – mosolyodtam el.
Az esti vacsora szörnyű volt. Két velem egykorú fiú vihorászott az asztalnál, egymás lábát rugdosták, a szüleik és nagyanyám úgy tett, mintha nem vennék észre, pedig biztosan zavarta őket. Aznap éjjel egész idő alatt a lányon járt az eszem. Sosem láttam még hozzá hasonlót. Amikor felállt a vízben, a víz alatti kavicsok mintha szivárványszínnel verték volna vissza a napfényt, fura tündöklés vette körül. Megpróbáltam őt lerajzolni emlékezetből, de nem sikerült, mindegyik művet összegyűrtem. Még a színeket sem tudtam összeválogatni. Az összes próbálkozás túl csúnyának tűnt a valósághoz képest.
Onnantól kezdve már alig vártam a szabad délutánokat. Nagyapa intelmét megfogadva megfigyeltem, mikor jön a dagály, és kiszámoltam, hogy ha fél órával ebéd után szaladok le a sziklákhoz, még épp elég időm marad arra, hogy rajzoljak vagy várjam a lányt, hátha megint felbukkan.
És ő jött. Mindig akkor tűnt fel, amikor már elunva a várakozást indulni készültem. Olyan szívesen előbújtam volna, hogy szóba elegyedjek vele, de féltem, hogy megijed és nyoma vész. Valahogy az volt az érzésem, ha megszólítom, eltűnik, mint ahogy egy pillangó röppen tova, ha árnyék vetődik rá. A bőre barna volt, a haja színe mint a gesztenye. Próbáltam kitalálni, hány éves lehet, olyan tizenhatnak gondoltam. Az iskolában a felsőbb éves nagylányok néztek ki úgy, mint ő. De egyik sem volt olyan szép. Zsuzsi jutott eszembe a lányosztályból. Akinek még egy gyűrűt is szereztem, és kértem, hogy ha megnövünk, legyen a feleségem. De ő kinevetett. Ha tudná, hogy már találtam nála sokkal, sokkal szebbet!
Mint ahogy minden kisgyerek, én is álmodozni kezdtem. Hogy egyszer majd bajba kerül, és én megmentem, vagy épp megsérül és meggyógyítom. Aztán elveszem feleségül. Ő biztos nem nevetne ki, éreztem. Volt, hogy róla álmodtam. Hogy mosolyog, odajön mellém, végigsimítja az arcom. A vállamra hajtja a fejét és nézzük a tengert.
Nagyanyától kértem egy nejlonzacskót és a festőkészletemet abban vittem-hoztam a barlangba. Az összes ecsetet, a festékeket. Amikor odabenn voltam, mintha megszállt volna valami ismeretlen dolog, aminek nem tudtam nevet adni - röpült a kezem a papíron, vagy éppen a vásznakon, amiket a láda alján találtam. És festettem. Vízesést, tengert, tavat, tündéreket. Hogy miért pont ezeket? Én magam sem tudtam. Gyorsan dolgoztam, mert tudtam, hogy nemsokára menni kell és ha nem szárad meg a munka, akkor rátapad védőfóliára és hiába dolgoztam.

A nyár utolsó hónapját kezdtük meg, amikor nagyapa felfedezte a mappámat a műhelyben. Épp rejtettem volna el benne a következő művemet, amikor láttam, hogy odabenn ülve lapozgatja. A vér is meghűlt bennem, mint egy rajtakapott bűnös surrantam volna ki, de ő észrevett.
- Na, ne rohanj már el!
Zavaromban csak álltam és néztem, ahogy munkában kérgesedett ujjai forgatják a lapokat.
- Hmmm... nézd már a fiatalúr… látom, a dédapádra ütöttél… - jegyezte meg mosolyogva, megveregette a vállam és szó nélkül távozott.
De megtartotta a titkomat, senkinek sem szólt róla. Talán akkor éreztem meg először, mi is az a férfiúi szolidaritás. A férfiak megtartják egymás titkait. A nők mindent kifecsegnek. Ezt már az iskolában megtanultam.
Aznap ebéd után is felkerestem a mesebarlangot. Valahogy más volt a táj azon a délutánon. Sötétebb a víz, már ugyanúgy perzselt a délvidéki nap, mégis erős szél volt, néztem a hullámokat a szikláknál, és elszomorodtam, mert tudtam, aznap nem fog a lány eljönni. Túl dühös volt a tenger ahhoz, hogy bejusson a barlangba. Az öreg halász meséje jutott eszembe a tenger háborgásáról, meg az aranyhal. A víz is hideg volt, rosszkedvűen és csalódottan csomóztam össze a ceruzákat. Ekkor valami melegség szökött be a barlangba, és megjelent a lány. Hosszú, hullámos haja vizes volt, ruhája talán még annál csapzottabb, mint ahogyan eddig láttam. Rongyos felsőruhája már épp csak tartotta magát a vállán, de őt ez láthatóan nem zavarta. Megrázta haját, majd vékony lábával hullámoztatni kezdte a vizet. Annyiszor elhatároztam, hogy megszólítom. De most sem jött ki a hang a torkomon. A lány nézte magát a széthasadt fehér trikót, majd lassan letolta a pántokat a válláról. Mintha ott megállt volna az idő, amikor megpillantottam a melleit. Először életemben láttam női mellet, ilyen közelről. Le is ejtettem a ceruzacsomagot és a zaját ide-oda dobálták a falak. A lány felnézett és meglátott. A szívem torkomban dobogott ekkor, de ő nem ijedt meg, csak kedvesen elmosolyodott és nem zavartatva magát folytatta a fürdőzést. Nyeltem egyet és óvatosan közelebb merészkedtem. Olyan volt…olyan… nem is tudom elmondani. Mintha meglesnél egy tündért, mintha belecsöppennél a mesékbe. Egyszer még meg is dörzsöltem a szemem, jól látok –e. A lány pedig csak hagyta, hogy csodáljam. Én pedig ültem, és néztem. Nem beszéltünk. Ő néha felém nézett és mosolygott, én visszamosolyogtam. Aztán újabb ruhadarabot vetett le magáról, az utolsót. Meresztettem a szemem, azt hittem, minél többtől szabadul meg, annál többet láthatok belőle, a szépségéből. Csakhogy én egyre kevesebbet láttam. Akkor jöttem rá miért. A lány már derékig állt a vízben. Emelkedett a vízszint.
Felpattantam. Nem tudom, mióta lehetett már ekkora, észre sem vettem.
- Hahó! – kiáltottam felé, és integettem. – Jön a dagály, gyere mennünk kell!
Ő azonban csak nézett rám szomorún mosolyogva. A szikla száján egyre nagyobb hullámok csaptak befelé, én a vízbe gázoltam, de a lány ekkor már nyakig belemerült, majd eltűnt alatta. Mint az őrült, rohantam a kis folyosóhoz, de néhány méter után megrettenve vettem észre, hogy a kijáratom már régen víz alatt van. Próbáltam lebukni és víz alatt kijutni, de a járat túl szűk volt az úszáshoz. Köhögve bukkantam fel, visszafordultam. A barlang szája felé vettem az irányt, ahol már a sziklaterasz tetejéig ért a víz. Kegyetlenül gyorsan jött a dagály. Már épp csak annyi hely volt, hogy a fejem kidugjam a vízből, összeszedtem minden erőmet és elkezdtem kifelé úszni. A hullámok újra és újra visszasodortak. Csak a szájig jussak el…csak odáig... belekapaszkodom és kihúzom magam kívülre… A fal mentén végül sikerült kijutnom, de a szikla annyira csúszós volt, nem tudtam megkapaszkodni benne. Bár jó úszó voltam, mégis tehetetlenül hányódtam a hullámok közt, ekkor tanultam meg a tenger igazi erejét. Ami miatt tisztelni kell. Megfeszítve úsztam, nehogy visszasodorjon a barlang felé. Kerülgettem a sziklákat, míg végül egy nagyobb víztömeg neki nem csapott az egyiknek. Felkiáltottam, felhasított lábszáram vérezni kezdett, csípte a sós víz , de nem törődtem vele, már semmi nem érdekelt, csak hogy kijussak innen a szelíd, homokos partra. Tenyeremmel álltam ellent a szikláknak, amikor hozzájuk préselt a víz, minden tagom fájt. Sírtam, arra gondoltam, mi lesz, ha nem érek ki a partra. Anya, apa és én… sose leszünk már egy család és miattam lesz…
Végre – magam sem tudom, hogyan – elhagytam az utolsó sziklát is. Utolsó erőmmel felbukkantam, ám épp ekkor csapott át fölöttem egy újabb hullám, levegő helyett vizet szívtam magamba. Fuldokolni kezdtem, már nem tudtam, merre vagyok én és merre a part, amikor egy acélos marok megragadta a karom, és kiráncigált a vízből. Nagyapa volt az. Kivonszolt a homokba, ahol oldalamra fordulva köhögtem és hánytam a gyomromba kerül sós víztől. Nagyanyám is ott állt a parton és kiabált.
- Hogy néz ki ez a gyerek! Össze-vissza verve! És majdnem megfulladt! Így vigyázol rá? Lefogadom, hogy szikláknál járt. A barlangnál, igaz?
Ölni tudott volna tekintete, ahogy nagyapámra nézett.
- Fogadjunk, hogy telebeszélted a fejét az itteniek bolond meséivel!
Amikor végre meg tudtam szólalni, csak annyit nyögtem ki:
- Nagyapa nem tudott róla. Én vagyok a hibás.
- És mit csináltam volna, mit mondok anyádéknak, ha megfulladsz? – magából kikelve kiabált, láttam rajta, hogy legalább annyira meg van ijedve, mint én.
- Jól van na, hagyd már ezt a gyereket. Így is eléggé meg van szeppenve. Én itt maradok vele amíg kicsit összeszedi magát és megszárad. Majd visszamegyek vele, ha egy kicsit megnyugodtál – intette le nagyapa.
- Sajnálom, nagyanya... nem akartam baj okozni…
Reszketve ültem a homokban, nagyapa egy törölközőt borított a hátamra és mellém ült. Rágyújtott a pipájára és füstölgött csendesen. Nem beszéltünk, csak ültünk és néztük a tengert, ami most gyanúsan nyugodt volt. Nagyapa az orrán át engedte ki a füstöt, majd egyszer csak reszelős hangon megszólalt.
- Láttad őt, igaz?
Értetlenül néztem rá, pedig nagyon is tudtam, mire gondol.
- A lányt a barlangban – tette hozzá, majd nézett tovább messze a távolba.
- Igen. Láttam.
Megint hallgattunk egy darabig.
- Ki ő, nagyapa?
- Mindenki mást mond. Van, aki azt mondja sellő, aki néha emberalakot ölt.
- De hisz lábai vannak… - tiltakoztam, mint a hableányok és egyéb tengeri lények nagy meseszakértője.
Nagyapa csak mosolygott és folytatta.
- Az itteniek szerint szirén, aki becsalogatja a barlangba az embereket, hogy aztán rabul ejtse és elpusztítsa őket.
- De hisz…ő nem gonosz… nem csinál semmit, csak… fürdőzik.
- Pontosan. Ha odabenn maradsz és megfulladsz, az egyedül a te hibád, nem az övé. Sokan meghaltak már abban a barlangban, tudod –e?
- Nem – nyeltem egyet a kemény szavakra. – Nem tudtam.
- Mind fiatal kölykök voltak, nálad alig idősebbek. De nem mindenki látja őt. Az öregek azt mondják, csak ártatlanok láthatják. Azok, akiknek tiszta a szívük és még hisznek az álmaikban. A gyerekek mind ilyenek. Amint felnősz… már egyre több bűnt cipelsz majd magaddal.
- Te is láttad őt?
- Én is láttam – vette szájába a pipáját. – Annyi lehettem mint, te, talán kicsit idősebb. De én mindig tudtam, meddig maradhatok ott. Azt hiszem, ő egy másik világból való, aki még azelőtt látogat meg, hogy felnőtté válsz. Arra tanít, hogy ne hagyd, hogy teljesen elragadjon az álomvilág és a képzeleted. Látod, mi történt. Hagytad, hogy elvarázsoljon és nem figyeltél az időre. Pedig figyelmeztettelek rá, ugye így volt?
- Igen.
Reszketni kezdtem a gondolatra, hogy valóban milyen közel voltam ahhoz, hogy megfulladjak.
- Minden hétvégén, amikor hazaértem az iskolából kimentem és néztem őt. Nagyon sokáig találkoztam még vele. Aztán jött az az átkozott háború… tudtad, hogy anyád két bátyja is háborúban halt meg húsz évvel később?
Döbbenten hallgattam, anyám sosem beszélt a bátyáiról.
- Minket még vittek, nem volt választásunk. De a fiaink maguktól mentek. Elmentek harcolni egy hazug eszméért, későn jöttek rá az igazságra… és már nem jöttek vissza. Csak anyád maradt nekünk, az egyetlen lányunk. Nagyanyád azután lett ilyen mogorva – intett fölfelé.
- És a háború után már én sem láttam őt… Húsz éves voltam, és megértettem, miért. Én egyszerűen csak azt mondom, ő a jó embereknek mutatkozik meg. A háború annyi mindent elvett tőlünk. Nem emberek voltak már azok, akiket ott láttam. Hús és bőrruhába öltöztetett lézengő robotok. Nemcsak azt felejtettük el, milyen jó embernek lenni, embernek lenni is elfelejtettünk.
- De hiszen te jó ember vagy, nagyapa…- mondtam csendesen.
Ekkor vettem észre, hogy sír. Gyorsan megtörölte az arcát, majd barackot nyomott a fejemre.
- Sokat kell még tanulnod az életről, fiam. Nem is tudom, miért mondtam el ezt neked.
Ültünk továbbra és én megsajnáltam nagyapát. Semmit sem tudtam a háborúról, hogy milyen lehet, ha meghal valakinek a gyereke, de valamit megértettem. Azt a lányt is a háború vette el nagyapától. Ezt a szomorúságot már át tudtam érezni.
Sosem beszéltem még annyit vele, mint ott, akkor a parton. Beszélt nekem az álmokról. Hogy jó dolgok az álmok, de nem szabad a rabszolgájuk lenni, nem szabad elszakadni a földtől. Ők szolgáljanak minket, ne mi őket.
- Érted, mit mondok?
- Nem, nagyapa - vallottam be. – Nem igazán.

Amikor mentünk vissza a házba feljajdultam, és akkor kezdtem el sírni, mikor rájöttem, hogy az összes ecsetem és festékem a barlangban volt, mostanra már elnyelte őket a tenger.
- Hagyd fiam, azok csak festékek és ecsetek voltak. Majd lesz helyettük másik.
- De az dédnagyapa öröksége volt…- szipogtam.
Nagyapa meghatódott de nem szólt semmit.

Egyszer látogattam meg a sziklarejteket még, félve kicsit, mégis izgatottan. Ahogy azt sejtettem, nem találtam meg a felszerelésem. Leültem, fejem a karomra hajtottam gondolkoztam. Arról, amit nagyapám mondott. Csak a jó emberek látják őt. Akkor…akkor én jó ember vagyok? És vajon meddig leszek még az?
Amikor ezt a kérdést tettem fel magamnak, megjelent a lány. Nem haragudtam rá. Nem volt miért. Halkan köszöntem neki, ő mosolygott. Én visszamosolyogtam, néztem ahogyan fürdőzik, majd rövid idő múlva felálltam.
- Isten veled – intettem neki, és biztos voltam abban, hogy nem látom többé.
Elindultam kifelé a járaton, a parton megszorítottam nagyapa kezét, aki elvileg „vigyázott rám, hogy ne csináljak több hülyeséget”.
- Köszönöm.

Aztán megértettem, miért pont azon a nyáron voltam utoljára gyerek. Ősszel a szüleim elváltak. Nem tudtak tovább együtt élni. Akkor lesz egy tizenegy éves fiúból felnőtt, amikor felnőtt döntésekkel szembesül. Anyámmal maradtam, de rendszeresen látogathattam apát. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, megkérdezték, mi akarok lenni. Festő – mondtam, akkor már két éve tanultam egy idős mestertől a szakma fortélyait.
Apám rám nézett, és azt mondta:
- Tanulj valami rendes szakmát is, fiam. Sosem lehet tudni… ebből nem biztos, hogy megélsz majd.
Emlékezve nagyapám szavaira, hogy az álmokat nem szabad feladni, de a rabjukká se váljunk, megfogadtam apám tanácsát. Nem kerültem nagyon messze az alkotástól, építészmérnök lettem, egyetemen tanultam tovább. A festészet ugyanúgy megmaradt nekem, az iskola mellett szorgalmasan jártam a tanáromhoz. Nappal festettem, éjjel tanultam. És közben annyiszor, de annyiszor gondoltam őrá… hogy vajon ha odamennék, még mindig látnám –e őt. Vajon megjelenne –e nekem, vajon jó ember vagyok –e még. Sokszor gondoltam erre döntéseimkor, igyekeztem úgy cselekedni, hogy biztos legyek abban, az maradok. Az álom, a mesevilág pedig mindig velem volt, ott voltak, ott rejtőztek a vásznon a szoba sarkában.
A diplomaosztómon büszkén állt ott anyám és apám is, nem is tudtak hova lenni a meghatottságtól. És később derült ki, apámnak igaza volt. Jött a világválság, az embereknek néha kenyérrevaló sem volt, nemhogy festményeket vásároltak volna… csak a szakmámnak hála, hogy nem kopott föl az állam. De ez már jóval később történt.
A diplomaosztó utáni nyáron közöltem anyámmal, hogy leutazom nagyapáékhoz a tengerhez. Nagyapám a nyár végén lett hetvenöt éves, én pedig készítettem neki egy ajándékot, amit személyesen akartam neki átadni.
Amikor megérkeztem, meg sem ismertem a házat, a kertet. Az egykoron szépen gondozott kert hatalmas dzsungellé nőtte ki magát, a házat befutotta valami kúszónövény. Nagyanyám kinn ült a verandán, és meglepetten nézett föl. Egy nappal korábban érkeztem, mint várták.
- Nagyanya! – szaladtam oda hozzá és megöleltem.
Megilletődve fogadta, hiszen már alig ért a vállamig.
- Ó, uramisten, Josh, te vagy az?
- Én nagyanya. Nagyapa hol van?
- Odabenn. Fájnak a lábai. azért nem jött ki.
Benyitottam, nagyapát a hintaszékben ülve találtam. Amint meglátott, azonnal magához ragadta a botját és próbált felállni a székből. Férfihoz méltón fölegyenesedett és megszorította a kezem. Megmutattam neki a diplomámat.
- Nézd már, a mérnök úr! – törölgette a szemét. - Büszke vagyok rád, fiam.
Egy hétig maradtam. Nagyanyával sétáltam a parton, akinek még egészséges volt a lába, aki nagyon is jól emlékezett arra, amikor kis híja, hogy elveszítettek. Mindig is szeretett, de sose mutatta ki. Ahogy senkinek sem mutatta már fiai elvesztése után. Nagyapát kikísértem a kertbe a leander-bokorhoz a padra és hosszasan beszélgettünk. Azon az estén, amikor a születésnapja volt, illőn felköszöntöttem egy üveg borral, abból az évjáratból, amikor náluk nyaraltam. Nagyon örült neki. Megvártam, míg kettesben maradunk és mosolyogva vettem elő a másik ajándékot.
- Van itt neked még valami nagyapa. Emlékszel arra, amit a parton mondtál nekem? Tudod, én nem adtam fel az álmaimat, köztük éltem mindannyiszor, amikor kezembe vettem az ecsetet. Olyankor újra az a kisgyerek lettem, aki a barlangban járt.
Kicsomagoltam a festményt, amit neki készítettem több mint egy hónapon keresztül. A színek, a fények, mind-mind olyan élesen éltek bennem akkor, mint még soha, mintha újra ott lettem volna. Amíg dolgoztam vele, már nagyon is jól tudtam, amit kisfiúként még nem, hogy miért sírt nagyapa a tengerparton, amikor mesélt nekem. Azt a kisfiút siratta, aki egykor ő volt, és aki már soha többé nem láthatja a tündéri szép lányt, aki csak a jó embereknek jelenik meg.
Ránézett a képre és remegni kezdett a keze.
- A tied nagyapa. Mert a jó emberek igenis látniuk kell őt. Hogy emlékezzenek az álmaikra.
A festmény talán mondanom sem kell, őt ábrázolta, akit mindketten láttunk már. Bennem így maradt meg:


Ideje: Október 28, kedd, 02:58:26 - Administrator

 
 Nyomtatható változat Nyomtatható változat  Küldd el levélben! Küldd el levélben!
"Rien25: A barlang (mesenovella)" | Belépés/Regisztráció | 3 hozzászólás | Search Discussion
Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.

Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj

Re: Rien25: A barlang (mesenovella) (Pontok: 1)
- piroman Ideje: Október 28, kedd, 10:47:49
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Dejó! :) Le merném fogadni, hogy előszőr megláttad ezt a (hm. kissé erotikus:) képet, aztán megindult a vezérhangya és kikerekítetted a történetet. Amely egyébként stílusában és történetében is jellemző rád. És egyébként nagyon jó is, csak gratulálni tudok hozzá!



Re: Rien25: A barlang (mesenovella) (Pontok: 1)
- Rien25 Ideje: Október 29, szerda, 15:28:18
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Szia!!!
Köszönöm és igazad van, ez az első alkotás, amit egy kép ihletett...



Re: Rien25: A barlang (mesenovella) (Pontok: 1)
- szavathna Ideje: December 04, csütörtök, 18:51:06
(Adatok | Üzenet küldése)
Jó ihletés volt. Nagyon tetszik, az az érdekes, hogy az előző próza /amit olvastam/ is, és ez is talán egy kicsit a régi mesékhez vezet vissza. A lovaskocsi, ládák...
Valamiért a régi, szép mesék hangulatát idézik fel bennem, ami a mai világban már ritka...



PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.40 Seconds