[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 325
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 325


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Próza: lenaneni: Kicsid Álózsi
lenaneni



Kicsid Álózsi csúf ember volt, és ezt ő is tudta. Lapos képű, lapátfülű, mélyen ülő apró szemű és ráadásul szeplős. Ha kacagott, mint a bohóc, ha komoly volt, akkor majomra emlékeztetett. Ő pedig sokat kacagott, mókázott, mert jókedvű, vidám legény volt.
- Ha élne Mátyás király, elmehetnék hozzá udvari bolondnak - szokta mondogatni.
A legénytársaival jól megvolt. Tudott harmonikázni, szépen és sokat énekelt, csavaros, fürge észjárású lévén, sok csalafintaságot kieszelt, sokat mókáztak együtt. Nem volt tehetős, de egyedüli gyermek volt, és így az apja hét holdján senkivel sem kellett osztozkodnia. Nem volt ő első legény a faluban, de nélküle nem kezdődött el egy mulatság sem.
A lányokkal azonban sehogy sem boldogult. Amelyik tetszett volna neki, az rá sem nézett, aki pedig hozzáment volna, az neki nem kellett. Így hát a harmadik faluból hozott magának feleséget.
Julis csodaszép lány volt: karcsú, csendes beszédű, szelíd mosolyú, kacagó barna szemű és nagyon szegény. Szemmel láthatóan jó szívvel volt Álózsihoz, a szeme ragyogott, ha ránézett. Keveset járt el otthonról, nem ismert senkit a faluban. Lesütött szemmel járkált, kevés szóval felelt, ha kérdezték. Hanem otthon, amikor kettesben maradtak, és az ura mókázni kezdett, úgy kacagott a fejét hátracsapva, csilingelő kacagással, hogy arra még az angyalok is felkapták a fejüket az égben.
Álózsi ragyogott, büszke volt és boldog. Még mintha meg is szépült volna.
De irigységből, vagy mert a kicsi hegyi falu nem könnyen fogadta be az idegent, Julist a falu hamar a szájára vette: hogy sunyi macska fogja meg az egeret, meg hogy csak a vagyonért ment Álózsihoz.
A pletyka Álózsi fülébe is eljutott, és tüskét döfött a szívébe.
- Hátha mégis igaz? Hátha csak teszi magát? Hogy másnak is így kacag, nem csak nekem? - rágódott heteken át, és egyfolytában Julist figyelte. A képe megnyúlt, a jókedve odalett, a munkájában nem volt köszönet.
- Tudni akarom az igazat - határozta el magát. Nagy nehezen rábeszélte a legjobb barátját, Józsit, hogy tegyék próbára Julist. Felpakolt a szekérre, hogy kimegy az esztenára megnézni a teheneket, és csak két nap múlva jön haza. Estig az erdőben bujkált, de ahogy besötétedett visszalopózott, és a szemközti domboldalról leste a házát.
- Ha beengedi, megölöm. Megölöm mind a kettőt. S magamat is - rágta az öklét.
De a házban nem gyúlt világosság, és egy jó óra múlva megjött Józsi mérgesen.
- Bolond vagy te, Álózsi, és belőlem is bolondot csinálsz.
- Beengedett-e, mondjad! Beengedett-e?
- Láthattad. Vagy aludtál?
- De mit mondott? Mit mondott neked?
- Mit mondott, mit mondott... Azt mondta, hogy ott a fejsze a kezében, és úgy tegyem be a lábam a házba, hogy ő nem néz se engem, se téged, se a kicsi Andriskámat, hanem levág. Most hogy kerüljek a szeme elé? Bolond vagy Álózsi! Ha nem bízol benne, hogy akarsz vele élni? S ha már neki nem hiszel, és nem hiszel a szemednek se, akkor higgyél nekem, vagy ne mondd többet, hogy a barátom vagy!
Álózsi megnyugodott, és lassan visszatért a jókedve is.
Karácsonyra megszületett a kislánya, Erzsike. Ujjongott, kurjongatott. Olyan cifra bölcsőt faragott a kicsinek, hogy mindenki a csodájára járt. Egész nap a ház körül lebzselt, s ha mégis el kellett menjen valahova, futva járta meg az utat, csakhogy mielőbb otthon legyen. A kicsit egész nap a karjában hordozta, táncoltatta, énekelt neki. Hagyta, hogy a leányka a fülét tépje, a haját ráncigálja, nem tudott betelni vele. S ha a kicsi aludt, akkor a feleségét kapta ölbe, őt táncoltatta, mókázott vele. A ház, a patak menti kicsi ház mindig kacagással, jókedvvel volt tele.
Negyvenegy tavaszán, amikor a második gyereküket várták, Álózsit is mozgósították. Julis nem tudott sírni. Keskeny szájjal, száraz szemekkel, szótlanul pakolta a katonaládát. Álózsi tehetetlenül nézte.
- Hazajövök Julis, hallod-e? Megígérem. Úgyis visszajövök, az istenit neki! Nem hagylak titeket!
Hét év múlva jött haza.
Ha úgy vesszük, szerencséje volt. A háborút sebesülés nélkül megúszta. Józsi barátját, akit vele együtt vittek el, három hónap múlva széttépte egy gránát. Ő a fogságban is feltalálta magát. Ügyes kezű volt, sakkfigurákat, szelencéket faragott, harmonikázott az oroszoknak, és így mindig kiügyeskedte, hogy jobb bakancsa, melegebb kabátja, nagyobb darab kenyere legyen, hogy kibírhassa. A legrosszabb az volt, hogy semmit sem tudott a feleségéről és a gyerekeiről. Azt a pár ügyetlen, kusza írású levelet őrizgette, amit még a fronton kapott Julistól, és minden este újra és újra elolvasta: "Hála az Istennek, jól vagyunk. A gyermekek egészségesek. Az árpa jól termett, a tehén megborjadzott. Egész nap imádkozunk a mennybéli Úristenhez, hogy legyen már vége, és épségben hazajöhess."
Egy szeles áprilisi éjszaka egyedül szállt le a vonatról. Senki ismerős nem volt, hogy az otthoniakról kérdezhette volna. Nem volt türelme reggelig várni, gyalog indult neki a majdnem húsz kilométeres útnak. Futott, elesett, sírva csókolta a földet, majd feltápászkodott és futott tovább.
Már messziről látta, hogy a konyhában világosság van.
Halkan zörgetett az ajtón.
- Julis, megjöttem, hallod-e? Hazajöttem.
Nyikordult a kulcs a zárban, nyílt az ajtó. Julis kezét a szája elé kapva, kikerekedett szemekkel hátrált, majd térdre esett, és sűrűn hányva magára a keresztet motyogta: "Úristen, csakhogy vége van, jaj, csakhogy vége van! Hála a mennybéli Úristennek, hogy vége van!", majd magához térve felugrott, és a férje körül kezdett sürgölődni.
- Te szegény, jaj, hogy nézel ki!
Hamar vizet melegített, ételt tett oda, közben mondta, mesélte az otthoni dolgokat: két ló, két tehén az istállóban, búza van elég a padláson, a házat az őszön újrazsindelyezte, és hogy ki halt meg, és ki került haza a háborúból.
- A gyermekek?- kérdezte Álózsi.
Az asszony szeme megrebbent.
- Alusznak, jól vannak. Hagyd őket, így csak megijesztenéd!
Megfürdette az urát, tisztát adott rá. Az ételt eléje tette és mondott tovább.
- Csak egy kicsit egyél! Jól fújd meg! Adnék kolbászt is, de nem merek. Egy hónapja jött haza Bajkó Pista, beevett töltött káposztából és meghalt. Vágok tyúkot holnap, majd abból eszel egy kicsit. Jaj, te szegény, de sovány vagy!
Jött, ment, tüsténkedett, de nem nézett az urára, csak lopva, ha úgy látta, hogy az nem néz feléje. Amikor már semmi tennivalót sem talált magának, leült szemben a férjével, és a szemébe nézve beszélni kezdett.
- Idefigyelj, Álózsi! Valamit el kell, hogy mondjak neked. Úgyis megtudnád. Kicsi a falu, mindenki tudja, de én azt akarom, hogy tőlem tudd meg!
- Amikor elmentél, még azon a nyáron, a németek elvitték a lovakat is és az ökröket is. Nem volt, amivel behordjam a gabonát. Magamat fogtam be a tehén mellé, mert az megmaradt, de nem bírtam. Kértem komádat, hogy segítsen, neki megvoltak a lovai, de azt mondta, hogy csak úgy segít, ha én vele... tudod, érted, hogy mit akart. De én azt mondtam, hogy nem. Inkább éhen halok, de én akkor sem. De más se jött segíteni, apádék se. Tudod, hogy sose voltak jó szívvel hozzám. A gyermekek meg éhesek voltak, sírtak. Muszáj volt. Nem tudtam másképp meglenni. Egyedül voltam itt, idegenben. Apámékhoz se mehettem, ők még úgy sincsenek. Hát így volt. Segítségért fizettem, ahogy tudtam...Ahogy ők akarták. Mert nemcsak a komád volt, mások se tartottak többre. Én csak így tudtam megélni. Amikor elmentél, akkor volt Erzsike másfél éves, és a kicsi Józsi a hasamban. Most öten vannak. Ne kérdezd, melyik kié, ne ölj vele! Úgyis megtudod, mindenki tudja a faluban. Most elmondtam. Hát lássad, mihez kezdesz! A ház a tied, minden a tied. Döntsd el, hogy mit csinálsz! Maradsz-e, vagy elmész, úgy ahogy jöttél, itt hagysz minket, és mi megleszünk úgy, ahogy eddig voltunk. Vagy megölsz, vagy elkergetsz, lássad! De a legjobb az volna, hogy megölj, mert ha elkergetsz, nincs hová menjünk, csak a Marosnak, és ha te elmész, és itt hagysz, akkor ennek soha nem lesz vége, és akkor én egyszer úgyis elpusztítom magam...
Amikor a nap felkapaszkodott a domb tetejére, és benézett az ablakon, nem sokat látott. Bent a házban nem mozdult semmi sem.
Álózsi két kezével a fejét fogva, arccal az asztalra borulva hallgatott. Vele átellenben Julis ült mozdulatlanul, és üres tekintettel bámult a semmibe.
- Megnézem a gyermekeket - állt fel a férfi. Maga is meglepődött, hogy milyen rekedt a hangja.
Julis felugrott, a szobaajtó elé állt és könyörögve nézett az urára.
- De nem bántod őket, ugye? Ők nem hibásak. Ártatlanok.
Álózsi szelíden tolta félre az ajtóból az asszonyt.
- Hogy bántanám? Hát nem ismersz?
Halkan nyomta le a kilincset, lábujjhegyen ment be a szobába. Az egyik ágyban három nagyobbacska gyerek aludt összebújva, a másikban, - ahol az asszony is hált, - két kicsi szuszogott.
- Az ott a fal mellett Erzsike, ugye? - kérdezte suttogva az ember. - Jól megnőtt, nem fog többé az ölömbe kuporodni! S az ott mellette Józsi? Még nem is láttam - mondta. Hallatszott a hangján, hogy mosolyog.
- Ez a vasgyúró itt, ez melyik?
- Az Bálintka, apám után. Ötéves lesz az ősszel.
- Né te, ez itt pont olyan, mint Erzsike volt, mikor elmentem!
- Olyan, még a hangja is. Csak akaratosabb. Mária lett, kicsi Mariska, hogy a Szűz Mária oltalmazzon minket. Már majdnem hároméves, pünkösdkor tölti.
- És ez a kicsi pocok? Né, hogy alszik! Úgy szuszog, mint egy kisbíró!
- Az is leányka, Zsuzsika. Még szopik - fordult félre restelkedve az asszony.
Álltak, hallgattak. Julis összefonta a mellén a két karját, mintha magát és gyermekeit akarná védelmezni. Álózsi keze üresen, tehetetlenül csüngött a teste mellett.
Ott állt a kicsi, sovány ember a szoba közepében, a derengő reggeli világosságban. Nézte az alvó gyerekeket, nézte őket, ingatta a fejét. A kicsi után nyúlt, hogy felvegye, de meggondolta magát, és visszahúzta a kezét. Hirtelen az asszonyhoz fordult:
- Te Julis, te tudod szeretni őket? Mindegyiket?
- Hát már hogyne szeretném! Az enyémek.
- Akkor az enyémek is - egyenesedett ki a férfi.- Kell még egy ágy ide, hogy férjünk. És télire kell toldani még egy szobát. Nem jó, ha ennyi ember alszik egy helyen. Az betegség.
Ahogy annyira kivilágosodott, már ment is ki a fészerbe, és nekifogott az ágynak. A házban nem volt maradása. Amíg a deszkákat válogatta, szabta, gyalulta, Alózsi gondolkodott, erősen gondolkodott.
- Hej, Úristen, te aztán jól feladtad nekem a leckét! Most aztán törhetem a fejemet, hogy hogyan is legyen? Egyszerre öt gyermeket a nyakamba! Fogom-e tudni egyformán szeretni őket? Az is igaz, hogy az enyémeket sem ismerem, és azok se engem. Meg aztán, mit vétettem én, és kinek? Hát én kinek nem segítettem, kinek ártottam, hogy velem ilyent tegyenek? Hogy Julist így megcsúfolják? Megütöm őket! Az egészet megütöm, amelyikről megtudom, hogy egy ujjal is hozzányúlt!
Dühében akkorát csapott a kalapáccsal a szegre, hogy a deszka is elhasadt. Kezdhette elölről. Cigarettára gyújtott, és amíg a füstöt eregette, lehiggadt. Nem öl meg ő senkit. Nem megy bolond fejjel börtönbe, ismét rabságba, hiszen alig, hogy szabadult. És Julist sem hagyhatja itt a gyermekekkel.
Arra jött rá, hogy Julisra kellene haragudjék, de nem tud. Csak sajnálja. Szakad meg a szíve, ha arra gondol, hogy milyen élete lehetett egyedül. A falura haragudott, az apjáékra, a komájára, a papra.
- Az is hol volt? Mit őrizett? Hát nem látta, hogy Julis bajban van? Hát mért tűrte, hogy ilyen szégyen megessék? Mért nem tett semmit?
Amíg fogságban volt, minden este arról ábrándozott, hogy milyen is lesz, amikor végre hazakerül. Hogy fog kacagni az ő kicsi felesége! Meg hogy összegyűlik az egész falu, és ő majd mesél, mindent elmesél. Mulatnak. Az lesz az igazi élet!
Most nem kívánt senkit sem látni, még az apjáékat sem. De nem is jött senki hozzájuk sem, pedig eddig biztosan híre ment, hogy hazaért. Vagy két szomszédasszony járt be, látta a nyitott ajtón, ahogy Julisnak hoztak valamit, épp egy pár szót szóltak, de mentek is ki sietve a kapun, neki oda se köszöntek, még a fészer felé sem néztek, pedig hallatszik, ahogy ott kalapál.
- Nem merik idedugni a képüket. Jobban is teszik. Nem teszik ki az ablakba, amit tőlem kapnak! Visszafizetem én nekik kamatostól, amit velem tettek! Hogy Julist így bántották!
Forrongott, majd lehiggadt, neki-neki lendülve dolgozott, majd magába roskadva leült, és szívta egyik cigarettát a másik után. Gondolkodott. Erősen gondolkodott.
Közben Julist is figyelte, ahogy szaporán jön-megy, a gyermekeket igazgatja, csitítja, tereli vissza a házba, hogy meg ne fázzanak. Karcsú maradt és fürge, mint lány korában volt, de valami mégis nagyon megváltozott rajta. Túl csendes, alig hallatszik a szava. Ahogy odajött a fészerhez, és kérdezte, hogy nem fázik-e meg, meg fáradt-e el? Jóformán csak a szeme beszélt.
Még el sem harangozták a delet, amikor ebédelni hívta.
- Előbb a gyermekeknek tegyél! - mondta, amikor az asszony a tányérjáért nyúlt, hogy enni adjon.
Julis egy pillanatra megállt. Ilyent még életében nem hallott sem otthon, sem máshol, hogy ne az embernek tegyenek elsőnek az ételből. Amíg kettesben voltak, addig mindig az urának tett előbb, de hát akkor még Erzsike is kicsi volt, nem ült az asztalnál, és akkor ez úgy volt rendjén.
Engedelmesen enni tett a gyermekeknek sorra, előbb a kicsiknek, hogy hűljön, majd végül az urának is, és a kicsit az ölébe véve maga is asztalhoz ült.
Álózsi nézte a gyermekeket, sorra mindegyiken végigjáratta a szemét, most a déli napfényben fürkészte a vonásaikat, mintha egy perc alatt akarna megtudni róluk mindent. Négyen, a három leányka és Józsi, az anyjuk felé hajlottak, az ő formáját hozták: nagy, barna, csodálkozó szeműek, vékony csontúak, hosszúkás, mosolygós arcúak, majdnem teljesen egyformák. Ezekkel jól meglesz, érezte, hogy velük hamar megbarátkozik, nem lesz baj.
Bálintka volt a kakukktojás. Nagy, busafeje, szőke, göndör haja, égő zöld szeme, és az arcán egy pár kacagó szeplő, magáért beszélt, mindent elárult egyetlen ránézésre.
- Na, ezzel hogy leszek meg? Úristen, jól feladtad nekem a leckét! - sóhajtott magában. Nem mert a gyermekre nézni, mert érezte, hogy forr benne az indulat, egy falat sem megy le a torkán. Csak ült és nézte a tányérját.
A gyermekek szótlanul, komolyan ültek az asztal körül, csendben eszegettek, minta ők is azt érezték volna, hogy most valamiféle vizsgán vannak. Bálintka volt, aki izgett-mozgott, csavargatta a fejét, nézett kíváncsian egyikről a másikra, és ő is szólalt meg elsőnek.
- Édesapám, egyék! Ne kelljen édesanyám folyton sírjon, hogy maga éhezik. Édesanyám, Józsika már mind megette. Van-e még a lábosban, vagy tegyek még neki a tányéromból? Mert ő a nagyobb, ő többet kell egyen.
Álózsinak kiszakadt a szíve. Mit mond ez a gyermek, ez az átkozott komám fattya? Hogy édesapám egyék? Hogy édesanyám ne sírjon? Hogy adjon-e a magáéból a másiknak? Hát ezek itt őt búsulták, az édesapjukat, és a falat ételüket úgy osztották, hogy a másiknak is jusson? Míg ő végig csak magát búsulta, magát sajnálta? Még ma is? Még most is? Hirtelen eszébe jutott, hogy még csak meg sem ölelte, meg sem csókolta a feleségét! És a gyermekeket sem! Hát milyen ember ő? Elöntötte a szényen, a bűntudat.
A szeme megtelt könnyel, rázta a zokogás, ahogy felállt az asztaltól, odatérdelt Julis elé, fejét az asszony ölébe hajtva ölelte annak a lábait, és úgy motyogta.
- Julis, bocsáss meg! Meg tudsz-e nekem bocsátani? Ne haragudj rám! Most már hazajöttem. Tényleg hazajöttem. Visszajöttem hozzád, hozzátok. Nem hagylak el soha többé, még egy napra sem. Nem hagyom, hogy ezután bajotok essen. Csak bocsáss meg! - és ölelte, csókolta zokogva az ő kicsi asszonyát, a gyermekeket is sorra magához ölelte, csókolgatta, mindegyiket, Bálinkát is. Julisnak is folytak a könnyei, a gyermekek is sorra elsírták magukat. A földre leülve összeborulva sírtak, sírtak, sírtak.
Bálinka állt fel megint elsőnek és az apját is kezdte felhúzni a földről.
- Ne sírjon, na! Most nem kell sírni. Nem halt meg senki. Most örülni kell, hogy maga is hazajött. És van étel is, sok. Édesanyám a nagy kakast vágta le, hogy édesapám is egyen. És maga még semmit sem evett. Jöjjön, na, egyék, hogy ne sírjon édesanyám! - és húzta az apját vissza az asztalhoz.
- Látod-e, hogy nem tudok enni? Gyenge vagyok. Te megetetsz-e?- vette ölébe a gyermeket Álózsi, és a szemében a régi, legénykori huncutság villant. A gyermek meg komolyan adogatta az apja szájába a falatokat.
- Egyen, na! Tátsa a száját! Jól rágja meg, mert még megfullad! Azt ne, az nincs megfőve - kapta el kacagva a kezét, mikor Álózsi játékból a gyermek ujját harapta meg.
A nagy kacagásra az áprilisi nap is bekukucskált az ablakon, és ott felejtette magát az arcokon, onnan ragyogott boldogan. Ilyent még ő sem látott.
Álózsi felnézett az égre és megkönnyebbülve sóhajtott fel.
- Hej, Úristen, feladtad nekem a leckét! De látom, hogy jól elrendezed a dolgokat, ahogy illik. Tanítót is adtál mellém - mondta, és megsimogatta Bálintka fejét.
A gyerekek hamar megszerették az 'idegen embert'. Egész nap a nyomában voltak, ő mesélt, énekelt, játszott velük. Hintalovat, szekeret faragott nekik, babákat, amelyeknek mozgott a kezük-lábuk, hogy lehessen öltöztetni őket. A kicsiket az ölébe, nyakába ültette, hagyta, hogy tépjék a fülét, a haját ráncigálják. A ház ismét tele lett hancúrozással, kacagással. Julis arca is kikerekedett, visszatért a lányos mosolya. Csak a kacagása, az halt meg valamikor a háborúban.
A faluval már nehezebben boldogult. A kocsmát elkerülte, templomba nem járt, és ha az úton szembetalálkozott valamelyikkel azok közül, még a fejét is félrefordította, hogy ne kelljen köszönnie. De aztán rájött, hogyha úgy veszi, akkor nem sok ember marad a faluban, aki köszöntésre érdemes, beleértve az apjáékat is. Hát változtatott: ha találkozott valakivel már messziről jó hangosan ráköszönt, még azokra is, és az egészségük felől érdeklődött. Viccelődött velük, de mindenki számára világos volt, hogy most Álózsi nem bohóckodik, mint legénykorában tette: most gúnyolódik.
Egyszer a kocsmában, ahová néha már eljárt, egy szájaskodó legény belekötött.
- Hé, Álózsi bá'! Egyszer jó semmi ember maga! A más bitangját eteti, és még csak egy szót se szól.
Álózsi kiitta a maradék pálinkát, a poharat óvatosan letette az asztalra, keményen a legény szemébe nézett, és a fejét feltartva csendes hangon válaszolt.
- Valaki kell, hogy etesse őket. Gyermeknek enni kell. S ha már az apjuk nem arra való! Csak arra volt való, hogy a más asszonyát tördösse... Hé, Mári néném, töltsön ide még egy deci pálinkát! Hadd igyak az egészségükre, mert a tiszteletükre, na arra bizony nem ihatok! Az nincs nekik.
A gyermekeket szépen, tisztán járatták. Mindegyiket taníttatták. A fiúkat mesterségre adták, Jóskát szabónak, Bálintot asztalosnak. A lányok leérettségiztek, tanítónő, könyvelő, óvónő lett belőlük.
Amikor odaért az idő, a fiúknak házat építettek, a lányok szép kelengyét kaptak. Egyformán.
A menyeit Álózsi évődve, viccelődve fogadta, a vejeivel keményen kezet rázott, és mélyen a szemükbe nézve mondogatta: "Vigyázd meg az asszonyt, fiam!" Ilyenkor a hangja rekedtesebbnek tűnt.
Kicsid Álózsit, hivatalos nevén Bajkó Alajost, a gyermekei, mind az öten, felnőtt korukban is édesapámnak szólították.

Ideje: November 24, hétfő, 21:11:57 - Administrator

 
 Nyomtatható változat Nyomtatható változat  Küldd el levélben! Küldd el levélben!
"lenaneni: Kicsid Álózsi" | Belépés/Regisztráció | 17 hozzászólás | Search Discussion
Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.

Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj

Re: lenaneni: Kicsid Álózsi (Pontok: 1)
- Anna1955 Ideje: November 25, kedd, 19:05:45
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Igazi élmény volt olvasnom ezt a novellát. Nem csak az ízes kifejezések miatt. Többször is könnyeket csalt a szemembe. Jó lenne hinni abban, hogy létezhet ilyen... Ölellek szeretettel Anna



Re: lenaneni: Kicsid Álózsi (Pontok: 1)
- meva Ideje: November 26, szerda, 14:37:48
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Most is elolvastam szép novelládat. Nagyon tetszik, amit és ahogy írsz. Szeretettel gratulálok: Éva



Re: lenaneni: Kicsid Álózsi (Pontok: 1)
- siklosi Ideje: November 27, csütörtök, 10:15:22
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Könnyeket fakasztó írás,meghatottsággal olvastam,bevallom most először,s jó,hogy bekerült a kirakatba,így nem maradtam ki az élményből amit nyújt.



Re: lenaneni: Kicsid Álózsi (Pontok: 1)
- szemilla (szemilla@citromail.hu) Ideje: November 27, csütörtök, 16:07:30
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
csak beleolvastam a végibe, de aztán itt ragadtam... hát így esett, hogy visszafelé olvastam Álózsi és Julis történetét, de mondhatom neked: így is nagyon élvezetes!



Re: lenaneni: Kicsid Álózsi (Pontok: 1)
- Eroica Ideje: November 27, csütörtök, 16:45:22
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Nem hiába nyertél ezzel a novellával, Ilonka!
Gratulálok. Gyönyörű-ezek szerint-igaz történetet adtál .



Re: lenaneni: Kicsid Álózsi (Pontok: 1)
- tokio170 Ideje: November 28, péntek, 08:15:59
(Adatok | Üzenet küldése)
Ilonka, nagyszerű mesélő lehetett kedves édesapád, de azért a lánya is jól odafigyelt, egész rendesen "jegyzetelt". Gratulálok, jelentőset alkottál! :))



Re: lenaneni: Kicsid Álózsi (Pontok: 1)
- Si Ideje: November 29, szombat, 00:08:55
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Nagyon szépen írtad meg. Egyszerűségében is szívszorító.



Re: lenaneni: Kicsid Álózsi (Pontok: 1)
- piroman Ideje: December 02, kedd, 13:13:05
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Amikor először olvastam, már akkor is sejtettem, hogy több, mint egy mese. A történet és a stílus is kiemelkedő, csak gratulálni tudok!



Re: lenaneni: Kicsid Álózsi (Pontok: 1)
- lnpeters (papsz62@citromail.hu) Ideje: December 23, kedd, 23:15:13
(Adatok | Üzenet küldése)
Ilonka, ez valami gyönyörű! Teljesen meghatottál vele! Meseszép!

Nemcsak a történet csodálatos, az is, ahogy megírtad!

Köszönöm, hogy olvashattam!

Szeretettel gratulálok!

P. Laci
(L. N. Peters)



PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.34 Seconds