 |
Vers: Kisszőlősi Szánthó Lóránt : Platán |
|
kiszalo
II. helyezett
Kisszőlősi Szánthó Lóránt
alias: kiszalo
Platán
Öreg platán, szívbéli jó barátom!
Eljöttem hozzád, újra itt vagyok.
Kertemben élsz, de mégis ritkán látom,
lombod csillag fényében hogy ragyog.
Emlékszel még (azt feledni nem lehet
akárhány tél múlt is el azóta),
gyilkos, vad szelektől gyönge törzsedet,
pár karóval, szépapám hogy óvta?
Az idő múlt, s múló idő ködében
jöttek apák, nagyapák, unokák,
míg egy szép napon ringató kötélen
lengetted bölcsőm, mint egy gondolát.
Ágaid közt bámultam rigófészket,
ott bújtam el, ha bánat szaggatott,
és ott zokogtam el a kósza szélnek,
milyen nagy kár, hogy ily kicsiny vagyok.
Később - serdülten - vártak boldog éjek,
ha egy-egy lánnyal hozzád ballagok,
s a lombod alatt sosem kellett féljek,
hogy kileshetnek kandi csillagok.
Hozzád hoztam el (ó, de büszke voltam),
neked mutattam apró gyermekem.
Nem tétován, de bátran, megfontoltan,
hiszen tudtam, nem éri semmi sem.
Egy idő óta unokám cibálja
esőáztatta, napszítt lombodat
apró kezétől nyög a vén platánfa…
van folytatás - zsibbasztó gondolat.
Tőled vettem el egykor ezt az ágat,
amit most támaszt reszkető kezem.
Alig bírják a vén testet a lábak,
csak kis idő, s nem vágyom botra sem.
Mit kérhetnék - mondd! - amit még nem adtál
(az emberek mind telhetetlenek)?
Légy végső társam utolsó utamnál,
fogadd magadba szemfödelemet!
De nem, azt mégsem! Annyi még a dolgod:
védeni, óvni, adni rejteket...
Sok-sok utódom lesz még veled boldog,
engem meg csendben elfelejtenek.
S, ha majd egyszer unokám unokája
pihen meg óvó lombjaid alatt,
az esti szellőt hívd, hogy suttogásra
libbentse lomhán lengő gallyadat!
Legyen meséd szép, csillogó kaláris,
mesélj telet és tikkasztó nyarat,
s ha nem nagy kérés, akkor énreám is
emlékezzen egy röpke pillanat!
|
|
| |
|
