Örökké él

Mikor ott ültél saját börtönöd
Fájdalomból kovácsolt rácsai közt
Emlékekből emelt falak mögött
Halott szívvel és gyengén
Mikor elfordultál az örömtől
A szűk ablakon bekúszó fénytől
Az élettől, mi annyi titkot rejt még
Én már elindultam feléd.

Mikor megkövülten, némán léteztél
Már nem is várva és remélve
A szabadulást, a gigászi robbanást
Mi ledönti a falakat örökre
Én már úton voltam, kedvesem!
Mert bármi mélyen van eltemetve,
Utat tör magának a lélek zenéje
És ez hívott hozzád szüntelen

Gyermekként és nőként ez vonzott:
Ez az ezer dallammal átszőtt
Csodálatos muzsika
Mely, akárcsak az izzó láva
A kérges felszin alatt tovább forr
És egyszer, ha kitör, mindent elsöpör
Tör, zúz, pusztít és gyötör
S nincs, mi az útjába állna

Én mégis állom a pusztítást
Bárhogy is fáj, nem félem a halált
Égessen, marjon az örjöngő vágy,
A szenvedély, a vad szerelem
Mit Te ébresztesz bennem.
Elviszem neked a börtön kulcsát
Vagy ha kell, erővel török rád
Csak maradj meg mindig nekem...

És most kérded, meddig él?
Mikor huny ki az égen a fény?
Mikor pihen az öreg Föld?
Míg lelked dallama fülembe zeng
Addig leszek én is veled
Az új csapáson veled megyek
S a boldogság ösvényén utat török
Mert a szerelmem örök.