Fullextra.hu - Captnemo: Ablakok

Szökött fegyenc vagyok. Az idő fogságából
szöktem. Vagy akarok. Valamint kétszemélyes
magányom börtönéből. Szabad Lelkem csak
nehezen viseli még testem bezártságát is.
Az utcát járom, sok éjjelen, közben végtelen
nyugalom vesz körbe, ahogyan valami óriási
ködbe veszve válik semmivé minden, ami
ide kötne. Nézem az elszórt lámpák fényét,
s csak árnyam kísér, majd megelőz, minden
lépéssel közelebb a végső megsemmisülés
felé. A házakat nézem. És a sötét ablakokat.
Vajon mennyi ház van ebben a városban?
És annak a mennyi háznak mennyi ablaka?
A sok ablak mögött pedig mennyi élet? Csak
képzeletem enged bepillantani mögéjük.
S szinte látom… Itt, ebben a régi kis házban
két öreg fekszik egymás mellett az ágyban.
Alszanak. Múltat álmodnak éppen. Valami
régmúlt érzést. Álmukban szaladgál köröttük
a mára már felnőtt gyerek. Látják egymást
fiatalnak, szépnek. Talán még a régi remények,
ábrándok is visszatérnek egy-egy éjszakán…
Emitt egy új ház. Nemrég lett készen. Itt
vajon mi lehet? Szeretet? Vagy mire a ház végre
kész lett, már szét is osztják az egészet? Mert
a kapocs, mi összekötötte őket, már elpattant
végkimerültségben? Már nem együtt álmodnak…
Kihallik a gyereksírás a másik ablaknál, aztán
elhallgat. Talán anyja karján lelt nyugalmat…
Ez meg egy ismerős ház! Tudom, egy idős
néni él itt. Vajon Ő álmodik? És ha igen, mit?
Sírba álmodja magát, párja mellé? Vagy társát
álmodja vissza, maga mellé? S ha éppen sírna?
Vajon a Mindenható, megvigasztalja…?
A következő ablakot sötétítő takarja. Ki tudja,
mit rejt? Mi van bent. Talán kedves szavakat
suttognak egymásnak. Áldoznak a vágy oltárán,
vagy orkán erejű szerelemben forrnak eggyé,
egy mindent felülmúló, elringató ölelésben…
Ablakok tükrében kalandozva az egyikben
visszatekint rám a saját képem. No, hiszen
tényleg! Te szökevény, álmodsz-e még néha?
Az idő a nyomomban már a hajnalt bontja
az ég szegélyén. Ma megszöktem. És holnap?
Újra magába zár a jéghideg ágy? Mellém
telepszik a rég kihűlt vágy. Ablak a múltra.