szilfer: A tavasz és a Férfi
Dátum: December 14, szerda, 18:52:59
Téma: 121. szám
A valószínűtlen fehérséggel ragyogó fény a Férfit is kicsalogatta a lassan tavaszodó világba. Nem a kijelölt turistaúton indult el, hanem egy kis gyalogösvényen, hogy az árgus szemek elől örökké rejtőző apró csodákat felfedezze. A szokatlanul hosszú tél a lelkét a roskadozó kásás hóvá tette hasonlatossá, de remélte, hogy agyát tisztára mossák majd a böjti szelek. Szobahomályhoz szokott retináját a tünde ragyogás el nem vakította, ellenkezőleg, ez idáig soha sem látott dolgok érzékelésére tette alkalmassá. Csodát tett vele ez a tavaszi tündöklés, és valamiféle titkos, talán csak számára létező belső fénysugárka gerjedt látó idegpályái kérgi vetületén.
Megállt az út peremén annál az öreg kútnál, amelyet minden földi halandó, mint az időtlenség szimbólumát emleget. Megállt, mert a belső látása jelzett, itt és most valami rendkívüli dolog fog történni. Egy kis zöld levelibéka ült a kút korhadt káváján. Bársonyoszöld pergamen bőrén áttetszett a szíve dobogása. Két kicsi, sötét gombszeme ártatlanul, szinte könyörögve nézett a Férfira. Az a tenyerébe vette és ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy megcsókolja. Abban a pillanatban valósággá vált a népmesék törvényszerű csodája: a béka egy gyönyörű szőke hercegkisasszonnyá változott. Fejecskéjét szerényen féloldalra biccentve, ártatlan és csodálkozó mosollyal nézett a Férfira. Szőke fürtjeire a valószínűtlen fehérséggel ragyogó fény aranykoronát rajzolt. A Férfi megérintette a leányzó hamvas bőrét. Az nem tiltakozott, hagyta, hogy egészen közelről belenézzen árnyékos szemeibe, melyeknek mélyén kristálytiszta forrása csobogott a jóság és a szeretet szellemének.
– Vigyél el magaddal hercegem! – szólt a királyi leányzó, – mutasd meg a kincseidet!
– Ó, én csak egy fáradt vándor vagyok, – szólt a Férfi – és kincsem is csak annyi van, amennyit magamban hordozok.
– Mutasd meg a kincseidet! – könyörgött a hercegkisasszony.
– De az én kincseim a szemnek láthatatlanok... – válaszolt amaz szinte bocsánatkérően. – Itt vannak a szívem mélyén, és egy gonosz démon átka ül rajtuk. Arra vannak kárhoztatva, hogy csak az láthassa őket, aki az életét adja érte cserébe.
A hercegkisasszony lesütötte hosszú selymes szempilláit, és érzéki ajkaira Mona Lisa-i mosoly ült. Úgy állt ott egy röpke percig, aztán egy szempillantás alatt visszaváltozott békává. Kővé dermedve nézett rá a Férfi, mint egy soha, sehol le nem írt, fordított csodára. Erre ő beugrott a kútba. Azóta sem látta senki. A Férfi talán már soha sem tudja meg, hogy a királykisasszony benne csalódott, vagy örökre megvásárolta a kincseit.
|
|