Petrozsenyi: Kolbász
Dátum: Március 13, kedd, 15:04:38
Téma: 125. szám
Ott hevert egy parki padon félig becsomagolva, jó fűszeres, fokhagymás kolbász, ahogy a magyar ember szereti. Lehetett vagy húsz deka. Valaki ott felejtette, vagy szándékosan hagyta ott, ki tudja?
A járókelők jöttek-mentek, ügyet se vetettek rá. Illetve mégis, egy öreg, olyan nyugdíjasforma, meglehetősen kopott, horgas orrú, kezében öblös kosár tele üres üvegekkel. Köhögve totyogott az illatos csomaghoz, leült, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor egy hasonló korú, görnyedt hátú öreg huppant a kolbász mellé.
Egymásra néztek, aztán elfordultak. Köztük a kolbász, egyik csücske kilátszott. De még ha nem is látták volna, érezték, ott keringett a szaga az orrukban, és úgy megcsiklandozta az ínyüket, hogy szinte beleszédültek.
– Az istenit, meddig strázsál ez itt engem? – dühöngött magában a kosaras.
– Pucolj, komám – fészkelődött a másik –, amíg jó kedvem van!
– Szép időnk van – bökte oda a horgas orrú.
Ismét egymásra néztek.
– Szép.
– Eladja őket? – biccentett az üres üvegek felé.
– Maga mit gondol?
– Pukkadj meg! – gondolta, és meg se mukkant többé.
Teltek a percek. A két öreg csak ült, ücsörgött összeszorított szájjal anélkül, hogy egymásra vagy a kolbászra nézett volna. Mindegyikük a másikra várt, arra, hogy feladja, és otthagyja az égből hullt reggelit.
Hirtelen felbukkant egy kutya. Szimatolva oldalgott a padhoz, és a kolbászhoz kapott. Hanem a kosaras gyorsabb volt ám nála. Sejtette, mit akar, és még idejében elrántotta a zsákmányt.
– Jó étvágyat! – futott össze a nyál a görnyedt hátú szájában.
– Na, egyen maga is – enyhült meg a kosaras, és a kuvaszba rúgott.
Nem beszéltek, ettek, mohón, kidülledt szemekkel.
A XXI. század küszöbén, egy parkban.
|
|