Csendbe hasogató asszony-jaj,
megbomlott szövet a kócos haj
tegnapvolt szenvedély
sírjál, kiálts
zengjen száz és száz határon át
hogy bűnöd nem volt semmi.
Semmi!
... csak boldog akartál lenni.

Melléd ülök és fogom kezed
Mondd el, ki bánt? - hajtsd rám fejed
hunyd le szemed, Antarktisz
fénylő csillagát, miben jeget
olvasztott már a fájdalom
s patak járja görbe útját
halkan csordul le

nyakadra, lankás melledre,
hol éjjel liliomos szerelem fészkel
s most ziháló börtönében
a szíved megszakad - az a rángatózó
húscafat, hogy kitépni kéne már!
Elment - sírod -, messze jár!
Roskadó vállamra dőlj

ne érezd bénító kínomat, hogy remeg,
"szerelmesem, hát vétettem neked?"
bilincses ujjam szorítja karod:
Csitt te, kedves, ezt nem mondhatod!-
súgom, de ott belül üvölt a fáj,
íme te is e néma sorba állsz
töretve, hittelen

hogy kígyózva ölelje át a Földet,
az Egyenlítőt, a Térítőket...
Néked együgyű dalocskát dúdolok -
most nővéred, anyád, húgod vagyok,
hajad közé asszony-könnyem pereg
"szerelmem, vétettem neked?"
A hűlő napba nézel

nem old fel majd az álom, csak
kábulat, míg a híg tűz kortyait nyeled
hajnalban felkelt a zsibbadt álszeretkezés
faggat még soká a szád és a szemed
otthagyott pulóvert, böröndöt, bicskát,
ágyadban a hideget, kaput és kerítést -
kis bohó, nem lesz rá felelet.

(Marina Cvetajeva versére és emlékére)

2006. február